Szia, kedves Kriszta!

A Facebooknak köszönhetően, de látom életed pár mozzanatát. Ha jól értem, Csángóföldön, Frumósza településen élsz. Olvastam is egynéhány bejegyzésed… És azt is tudom, hogy pár hónapja voltál Szatmárnémetiben – a moldovai mindennapokról beszéltél. Arra gondoltam, hogy ezt tedd meg, ha van kedved hozzá, az Anziksz számára készített interjú keretében is. Engedelmeddel küldenék is pár kérdést.

A fentieket Máthé Kriszta tanárembernek, írónak küldtük egy üzenet keretében. Kérdéseket is csatoltunk, és válaszokat is kaptunk. Ezekkel kedveskedünk ez alkalommal.

3

– Hogy helyes? Azt tudom, hogy Moldovai Köztársaság a Pruton túli állam, de az, ahol élsz, az Moldva vagy Moldova? Egyáltalán kiskegyed nem székely leányzó volt valamikor? Miként lett belőled csángó menyecske?

– Moldvában, Csángóföldön élek a Kárpátok keleti részén, alig 166 km-re Sepsiszentgyörgytől, 120-ra Csíkszeredától, Bákó megyében, a Tázló folyó partján, Frumósza faluban. Moldávia egy másik ország, teljesen más történet. Olyan mintha azt kérdezném tőled, hogy Parciumban vagy Palesztinában élsz…

És igen, székely lány vagyok, magyartanár, a helyi román tannyelvű iskola magyar szakos tanára. Csángó menyecske soha nem voltam. A párommal együtt érkeztünk ide 2006-ban.

– István vajda nejéről kapta a nevét ez a település – a Wikipédia szerint. Ott, helyben, hogy tartják?

– Én úgy tudom, hogy István vajda vonult át a falun lóháton, s meglátott egy nagyon szép lányt, akibe beleszeretett, találkozásuk emlékére adta a falunak a Frumoasa, Frumósza nevet.

2

– Az egyik – számomra különösen kedves – bejegyzésedben arról írtál, hogy Moldovában másként, ráérősebben telnek a mindennapok. Például a csomagkézbesítő, ha késik is, elvárja, hogy kedvesen köszöntsék… Az úgynevezett Nyugat nem jutott át a Kárpátokon?

– De, átjutott, csak jól megfér a régi időkben maradt idősekkel együtt. Elképesztő végletek találhatóak Csángóföldön. A nagyon idősek nem tudnak románul, a nagyon fiatalok csak értenek magyarul, a köztes generációk pedig is-is helyzetben vannak. És ez mindenre érvényes. Skype-on beszélnek a másföldön élő családtagjaikkal, majd kimennek kapálni, elfér itt minden egymás mellett. Az idősek ráérősebbek. Nekem pedig a legtöbb itteni barátnőm idős néni, akiktől sokat tanultam, például a ráérősséget is, hogy megéljem a jelent, ne mint hajtsam a jövőt, s húzzam magam után a múltat.

– Képzeld, egy közös ismerősünkkel kipletykáltunk. Azt találta volt mondani az illető, és szégyenszemre egyet is értek vele, hogy idealizálod a moldovai mindennapokat. Írsz például arról, hogy egy ember arra hivatkozva, hogy az uraddal előzetesen megbeszélte, elvitte a drótszamarat. És utóbb kiderült, valóban úgy is történt. Arrafele tényleg jobbak az emberek?

– Én mélységesen tisztelem a csángókat. Valahol nem is értem, hogy miért tudnak még magyarul. Itt minden román nyelven zajlik, az oktatás, a mise, minden. Mégis él az archaikus magyar nyelv. Ez számomra akkora ajándék, hogy én bizony kivárom, hogy a történeteimnek szép vége kerekedjen. Ajánlom figyelmedbe A három ló című írásomat, az hiszem az erre a kérdésre a legjobb válaszom.

– Egyszer hallottam valami olyasmit, hogy a magyarság még mindig nem tud mit kezdeni azzal, hogy nagy számban határon túlra került egy része. Főleg értetlenül áll a csángókkal szemben. Ugyanaz a közös ismerősünk mesélte egyszer, hogy két belső-erdélyi pappal beszélgetett. Az egyik a kevés hívét arra buzdította, hogy a gyerekeiket küldjék Szekszárdra, hiszen legfeljebb ottragadnak, férjhez mennek, de legalább az unokáik magyarul beszélnek majd… A másik ragaszkodott ahhoz, hogy helyben maradjanak. Ellenben burkoltan figyelmeztette híveit arra, hogy az unokáikkal majd románul fognak beszélni. Frumószán mit javasol a pap, a tanító?

4

– Lassan elárulhatnád, hogy ki az a közös ismerős…

Hogy mit javasol a pap, nem tudom. Szerintem számára az a fontos, hogy miséin jelen legyenek a népek, nem csak testben, de lélekben is. Én hosszú évek alatt megértettem azokat, akik elmentek innen. Képzeld, sem magyarul, sem románul nem fognak az unokáik beszélni, hanem annak az országnak a nyelvét válasszák majd, amibe kerültek, vitték őket. Itt nem nyer senki, túlél, ennyit tehet.

Az itthon maradtak gyerekei egyre kevesebben tudnak magyarul. Ezért vagyunk mi még itt. Fenntartjuk a magyar házat, kitartásunkkal megtartjuk az iskolai magyarórákat. Tesszük ezt 11 éve.

Van egy írásom, Éremoldalak a címe. Olvasd el!

– Tehát van értelme annak, amit csinálsz? Egyáltalán miből élsz? Kinek számolsz el?

– Hogy magyar nyelvet tanítom Csángóföldön, annak van-e értelme? Magyartanárként ennél fontosabbat nem is tehettem volna az elmúlt években. Itt valóban volt értelme tanítani. És igen, ebből is élek. A frumószai román nyelvű iskolában én voltam a magyartanár, heti 18 órában, 77 gyereket tanítottam magyar nyelvre. Limba materna maghiară – ez a naplóban levő megnevezése a magyar anyanyelvű óráknak. Azért használok múlt időt, mert közben megszületett a fiunk, így gyermeknevelési szabadságon vagyok.

Hogy kinek számolok el? Erre érdekes lehet számodra a válaszom. Van egy magyarországi non-profit KFT-nk, hozzá tartozik egy kedves könyvelőnő is, és van egy romániai egyesületünk, romániai könyvelővel. Ezekre mind szükség van ahhoz, hogy Moldvában, Csángóföldön mindenkitől függetlenül, a párommal együtt, taníthassuk a magyar nyelvet a frumószai gyerekek számára.

– Tavaly vagy tavalyelőtt vettem a lányomnak tablettet. Szerencsére Windows-alaput, és nem is működik rendesen. Szóval nem használja, inkább az anyja telefonját nyaggatja. Írtad volt egyszer, hogy a fiúgyermeked láthatóan vonzódik az ilyesféle kütyükhöz. Egyesek megróttak, mondván, hogy nem való az gyerek kezébe. Vélhetően az arany középút a helyes ebben az esetben is. Természetesen nem hasznos az, ha egész nap a kezében van, ám valamennyire kell értenie hozzá, hogy a vele egykorúak ne szólják meg. Újra kérdezem 🙂 Átkelt a Nyugat a Kárpátokon?

– Erről egy külön cikket lehet írni! Mi a magyar házban hetente egyszer informatika órát tartunk az V–VIII. osztályos gyerekek számára, aminek az lenne a legfontosabb hozadéka, hogy megtanulják hasznosan használni a kütyüket. Szövegszerkesztés, képszerkesztés, gyors keresés az interneten, ezekhez mind érteni kell a mai világban. De ennek a megtanulásához felnőtt segítsége szükséges.

A lányom hat és fél éves. Neki határozottan elválasztottam a témát, ha a számítógép előtt ülök két dolgot jelenthet, vagy dolgozom, vagy játszom. Ha írok, szerkesztek, akkor dolgozom. Ha közösségi oldalakon bóklászom, levelezek, akkor játszom, hiszen szórakozást jelent számomra mindez. Számára is így érhető el a számítógép, van, hogy fejlesztő játékokat játszik, van, hogy csak úgy játszik. Időkorlát nincs, hisz szerintem azzal folytonosan fenntartanánk benne a vágyat arra, hogy eljöjjön az idő, mikor kezdhet gépezni. Van, hogy napokig nem ül le a számítógép elé, van, hogy elidőzik mellette. Olyankor kitalálok valamit, hogy érdekesebb legyen, hogy magától kapcsolja ki. Mondjuk pogácsát sütök, s megkérdezem, van-e kedve gyúrni a tésztát… És tudod mi a legérdekesebb, hogy Ő soha nem altatja el a gépet, hanem kikapcsolja.

– A névadás varázslatával kapcsolatban írtam valamit a Facebookra. Mi tagadás, elment a kedvem sok mindentől – mármint az eredményt látva. A világhálós közösségi felület az idealizált mindennapokra való?

– Felszínesen lehet, de valójában messze áll a közösségi háló az idealizált mindennapoktól. Én több oldalt működtetek, van zárt csoportom is. Amondó lennék, hogy felelősséget kell vállalni a moderálást illetően. Az oldalad, a csoportod a saját területed. Ajánlott tisztán tartani, akkor is, ha ezzel megsértesz egyeseket.

– Hogyan tovább? Frumószai öreg néne leszel majd valamikor?

– Én a jövő hetemet tudom, táborba megyünk. A többit később kérdezd, ha már öreg bácsi leszel, szívesen válaszolok.

1

Éremoldalak

(2014. 12. 04.)

Gyakori kinyilatkoztatás, hogy döbbenetes, hogy a csángó szülők szanaszét dolgoznak a nagyvilágban, míg gyerekeiket nagy- vagy dédszülőkre, rokonokra vagy esetleg a szomszédra hagyják hosszú időkre.

Különösen nehéz ezt a valóban gyakori helyzetet a gyerekek mellől figyelni.

2007-et írunk, a lány, nevezzük Annának, 13 esztendős. Jómagam 29 éves vagyok, friss tanár a moldvai vidéken, évtizedekre az itteni gyerekek nyersességének megértésétől.

Fáj, amit látok, vádaskodásra sarkall. Annára az Anya szerep jut. Édesanyja évek óta nincs otthon, pénzt küld és telefonál. Három öccse és kishúga van Annának, meg az Apja, így élnek ők egy pici házban, mely mögött épül a palota, sok-sok szobás, mindenkinek egy, s a konyha is hatalmas.

Anna 13 évesen kész nő. Minden rajta múlik. A gyerekek ruháinak tisztasága, a ház melege, az étek elkészítése, a tanulás, az állatok ellátása … Csak elképzeltem, hogy mi minden.

Mi tanárok pedig alkalmazkodva az adott helyzethez, meg is dorgáljuk, hogy a fiúk nem járnak rendesen iskolába, nincsenek füzeteik, a házi feladatról nem is beszélve. Anna meg felnőtthöz méltóan hallgat, néha magyarázkodik, de csak úgy, megszokásból. Igazából lepereg róla a szó.

– Nincs mit tenni. – ez olvasható a tekintetéből. Majd diákként visszaül a padba.

Egyszer szíven üt egy ilyen tanári kioktatás, amit a folyosón kapok el kanyarulatomban. Megkérdem az illető kollégámtól, hogy mennyi idős ez a lány, akinek épp a testvéreit szidja. Majd mondom is a választ: 13. Továbbrobogok. Sírni tudnék, de leginkább kiáltani egy nagyot, hogy hol a csudában van az az Anya????

2010-ben egyszercsak jön az Anya s az összes gyermekét magával viszi a nagyvilágba. Aggódom, két dologért, de nagyon. Hogy vissza ne hozza év közben őket és tegye le megint. És aggódom a fiúkért, akik mindig az erdőt járták, vajon hogy viselik majd a nagyvárosi életet?

2014. Anna képeit nézem. Csodás 20 éves lány, épp szerelmes, nagy gondolatai vannak az életről. Hamburgert eszik, moziba jár, tengerparti homokba fúrja lábfejét. Megölelném. Meghallgatnám a történeteit.

Közben Anya lettem. Volt egy idő, mikor nem volt munkaviszonyunk egyikünknek sem a családunkban, pedig dolgoztunk becsülettel. Enni pedig kell. Akkor eszembe jutott az a másik Anya. És bizony megértettem, most először megértettem.

Három ló

AZ ELSŐ.

Van annak már hét éve is talán, hogy az akkori frumószai ötödikeseknek feltettem a kérdést magyarórán, hogy mi a legkedvesebb állatuk.

János válaszolt:

– Egy lú volt.

– Hogy érted, hogy volt? – kérdeztem értetlenül.

– Tegnap apám megütte a fejszivel. – mondta.

(Értsd: megölte.)

S én akkor is azt hittem, hogy szétnyílik a föld alattam.

A MÁSODIK

Ma egy lóra gondolok…

Iskolából jövet ma délben két csoport gyermekkel útban haza fele megláttunk egy szekeret félig a sáncba csúszva, melyet a ló tartott.

Egyszerre hangos, éles ostorcsattogást hallottam. Jött a gazda. Dühösen. Közeledett a lóhoz.

Megfordultam, a mögöttem levő gyerekeket magam elé engedtem. Összekeveredtek. Nem volt már csoport, nyelv, különbség, párba rendeződtek semmi perc alatt.

A gazda elérte a lovát, ütötte, csapta, verte, mi meg mentünk előre.

Fülemre tettem a kezem, s közben reménykedtem, hogy egy gyermek sem fordul meg, nem ad hangot, nem áll szembe a gazdával.

Vagy tíz lépés után elviharzott a szekér. Porzott az út, a ló háta és a mi lelkünk.

A gyerekek előttem valamikor megfogták egymás kezét…

Én is leengedtem a fülemről az enyémet valamikor. Nem szóltunk semmit, nem fordultak meg a gyerekek.

Hallottam a beszédjüket. Hangjuk erősödésével engedték el egymás kezét.

A HARMADIK – „A LEGKEDVESEBBIK”

Sírva találtam a padon. 60 év körüli őszes ember, ereje teljében. Úgy potyognak a könnyei, mint egy kisfiúnak. Leülök mellé, hogy legyen, akinek beszéljen, ha akar. De sokszor szerettem volna valakit magam mellett a kicsi ház tornácán keserves pillanataim, nagy döntéseim alatt. Mesélni kezd.

Elpusztult a lova. „A fehér. A kedvesebbik. Most. Alig egy órája.” Emlékszem ennek az embernek a tekintetére, amikor a menni is alig tudó kislányom kezébe nyomta az egynapos pipét, elmagyarázva neki, hogy nem kell megszorítani, de meg lehet szagolni, mert az olyan érdekes.

Nem akartam ünneprontó lenni, nem szóltam, hogy nem tud románul a lányom. De megértették egymást.

Így esett, hogy a pipécske pihéi közé fúrta orrocskáját a lányom.

Már nem sír.

Ökölbe szorított kézzel törli könnyeit. Majd megköszöni, hogy mellé ültem.

Jó volt nem egyedül lennie.

Indulok.

Neki köszönhetem, hogy megszülethetett a harmadik lovas írás.

A harmadik, a „legkedvesebbik”.

Több írást, illetve a frumószai mindennapok közösségi felületen való megnyilvánulásait ide kattintva találja. Érdemes olvasni, még Nagykárolyban és vidékén is el-elgondolkodni rajtuk.

Reklámok