Miként viszonyuljunk a gyűlölködőkhöz?

Picit pironkodva írom le, hogy szakemberhez fordultam. Mentális betegségek terén ismeretekkel rendelkező orvoshoz. Arra vagyok ugyanis kíváncsi: mit kell tenni a köz- és önveszélyesekkel? Az alábbi sorok persze nem szólnak senkiről. Illetve nem feltétlenül egy személyre gondoltam kérdezés közben. Fleisz Kinga szakember válaszolt.

– Kedves szakember, Ön pszichológus, igaz? Egyetemi diplomával tetszik rendelkezni? Praktizálni is tetszik ezt a szakmát?

– Igen.

– Azért kérdezem, mert ismerek egy bizonyos személyt, de talán mindenhol van egy-egy hasonló „eset”, nos, olyan, aki minduntalan azon tevékenykedik, hogy feszültséget gerjesszen. A különbséget etnikai, felekezeti, anyagi, múltbéli vagy bármilyen alapon felnagyítja. A kérdésem az, hogy miként kell ehhez viszonyulni?

– Ebben az esetben külön kell választani, hogy egy konkrét „esetről” vagy pedig egy „általános jelenségről” beszélünk. Én most ez utóbbi variációt fogom kibontani, a teljesség igénye nélkül.

A feszültségkeltésnek az okát érdemes megvizsgálni, mert ennek alapján ajánlott a megfelelő válaszreakciót kiválasztani. Egyik ilyen lehet az, hogy minden embernek szüksége van más emberek visszacsatolására, a személyére vonatkozó érzelmi válaszokra. Ha valaki ezt nem tudja elérni szeretet alapú, proszociális cselekvések által, akkor más eszközökhöz nyúl, hogy kicsikarja „érzelmi eledelét”. Azaz, ha pl. felbosszant valakit, annak a bosszankodása, figyelme, vele való foglalkozása jó nagy adag „érzelmi táplálék” számára. Ebből következik is mi lehet az adekvát megnyilvánulásunk: ha nincs kitől „bezsebelje” a negatív válaszokat/reagálásokat, alábbhagy a provokáló viselkedése. Tehát nekünk kell az érzelmi kontrollt megtanulni, folyamatosan működtetni, és ezáltal nem tápláljuk ezt a viselkedést, így az lecsitul, megszűnik.

Egy másik ok az emberi játszmákban keresendő, aminek nagyon-nagyon lerövidítve az a lényege, hogy ha egy interakcióban a felelősségünket nem jól kezeljük, egy adott élethelyzetben megjelenik egy „agresszor”, aki megkeseríti az „áldozat(ok)” életét, így előkerül egy „megmentő” is, aki önzetlenül felveszi a harcot az „agresszorral”, megmentve az „áldozatot”. Csakhogy a helyzet attól „játszma”, hogy a szerepek hamarosan megváltoznak: pl. az, aki a megmentő volt, a harc folyamán agresszor lesz, és az eredeti agresszorból áldozatot csinál, amire az eredeti áldozat úgy reagál, hogy ő fogja megmenteni a helyzetet…, így szokott létrejönni az a folyamat, amiben egyszer csak észrevesszük, hogy az elején beszálltunk az egyik szerepbe, és egy idő után mindet végig jártuk. Ezt a helyzetet a megfelelő felelősség felvállalással lehet helyrehozni, mégpedig úgy, hogy felelősséget vállalok a saját tetteimért, és nem a mások tetteiért. Bármelyik „szereplő” kiszállhat ebből a játszmából – amiben mellesleg azért és addig van benne, amíg valamilyen nyeresége származik belőle. Erre van egy népi mondás: „könnyű Katit táncba hívni, ha ő is akarja”.

Egy szociális-társadalmi megközelítése pedig az lenne a fent említett jelenségnek, amit látunk filmekben, ismerjük a történelemből, de alig-alig hisszük, ha az orrunk előtt is történhet ilyesmi. Vannak olyan személyek, akiknek az a „dolguk”, hogy etnikai stb. feszültséget gerjesszenek. Ebben az esetben azt kell tudni, hogy a közösség erejét a megosztás mindig gyengíti. Mit kell tenni? Testvériesen összefogni. Ha erős az öntudatunk és a mások értékeinek a tisztelete, akkor ezek a feszültségkeltések nem hatnak. Viszont ilyenkor a megoldás csak az egységben van.

Azt sem kell elfelejtenünk, hogy normális emberek normális reakciója az, hogy kiállnak az igazukért. Viszont, ha én tudatlan vagyok, a tudatlan-igazamért állok ki, még talán akkor is, ha a többség véleményét osztom, és talán még jóhiszeműen is teszem. Gondoljunk csak Galileo Galilei történetére.

Összesítve, ennek a jelenségnek több minden állhat a hátterében, érzelmi vagy tudásbeli hiány, a felelősség rosszul kezelése, vagy talán szociális-kulturális-politikai szándék, jobbik esetben az igazságért folytatott harc, és még minden nincs is felsorolva…

– Nagyon félő, hogy amolyan önbeteljesítő jóslatai lesznek ezeknek a személyeknek. Addig provokálnak, amíg valaki ténylegesen komolyan veszi őket… És persze akkor ők lesznek a leghangosabbak, hiszen – úgymond – ők már jó előre jelezték a gond létét. Jelenleg Romániában van törvényi szabályozás arra nézve, hogy egy személy a mentális betegségei okán közveszélyes? Például el lehet-e az ilyeneket tiltani a közügyektől, a közszerepléstől?

– Churchill szavaival élve: a történelmet a győztesek írják, ezért igen, ha a provokáció megfogan, ideig-óráig még igazzá is válhat (jobban mondva igaznak tűnhet) a hamis.

Mivel a társadalom nem egy zárt rendszerben működik, minden ember egy „változó” a szabad akarata révén, ezért mindannyiunknak felelőssége, hogy milyen környezetben él, és alakítani azt. Ha mindenki a maga eszközeivel („tollával / kardjával” stb.) értékorientáltan, proszociálisan viselkedik, mindez nem következik be.

Amit azonban nem szabad felednünk. A destruktív provokációnak is megvan a szerepe (és ezt hosszútávon át tudjuk látni): vagy összefogásra készteti azokat, akik a provokáció hiányában nem mutatnának egységet, vagy szétrombolja azt, ami nem elég erős, ezáltal újra kell alakítani valamit – a legjobb esetben ezáltal optimizálunk dolgokat. De ez csak madártávlatból nézve igaz, megélni/átélni sok nehézséggel járhat.

Közügyektől, közszerepléstől „eltiltani” egy provokátort/ vagy a fentebb leírtak alapján egy személyt nem elégséges feltétel. Viszont azt is kell tudni, hogy egy személynek egyedül nem olyan nagy az ereje, mint ha azt egy rendszer segíti. A rendszer lehet támogató emberek/közösségek, bizonyos helyzethez illő autoritás, bizonyos szokások stb.

– Hogyan alakul ki egy ilyen rögeszme? Egyáltalán a mások kóros gyűlölete mentális betegség?

– A rögeszmét pszichológiailag egy olyan pszichés szorongásos zavarként definiálják, mely során az egyén élete egy adott gondolat/cselekedet körül forog, ennek mindent alárendelve, ezáltal jelentősen rontva az életminőségét. A rögeszmés gondolatok legtöbbször agresszióval, szexualitással, társadalmi tabukkal, vallásossággal vannak összefüggésben. Hogy ezt a szorongást csökkentse, az egyén ismétlődő kényszercselekvéseket/rituálékat alkalmaz. Biológiai, környezeti és pszichés hatások mind kiválthatják.

A mások kóros gyűlölete nem mentális betegség, csak nagyon alacsony szintű érzelmi és spirituális intelligenciát sejtet. A gyűlöletből fakadó antiszociális viselkedés lehet viszont már a jog/törvény hatásköre és az ellen lehet már cselekedni.

– Alkalomadtán igyekszem pontosítani, hogy nem is úgy volt az. Például visszatérő, mantraként ismételnek olyasmiket, amik nem úgy történtek meg. Valótlanságokat állítanak, s ezzel egyéb jelenségeket próbálnak meg igazolni. Amennyiben mindezt nem próbáljuk meg helyretenni, a valóságot előtérbe helyezni, akkor az ilyen fél-, rész- vagy áligazságok egyre elfogadottabbakká válnak. Már csak ezért is gondolom, hogy a népi bölcsesség – a *-re rá kell hagyni – nem állja meg a helyét. Nem a helyes hozzáállás… Igazam van?

– Sajnos, sok társadalmi, de akár családi „hazugság” is, pont ilyen fentebb leírt folyamat által, azaz ismételgetés során jött létre. Bizonyos esetekben, a „rá kell hagyni” működőképes, viszont más helyzetekben pont a felelősség elengedését vonja maga után, amiért később „megfizetünk”. A legjobb, ha felmérjük, milyen következményei lehetnek a valótlanság ismételgetésének és eszerint választjuk ki, mit cselekszünk.

– Önnek volt már hasonló páciense? Ha igen, mit javasolt neki? Milyen kezelést?

– Az az érdekes, hogy szakemberhez az szokott fordulni, aki változást szeretne. Ez a változás, remélhetőleg fejlődés, be is következik, ha az egyén kitartó és jószándékú akarattal alakítja magát. Első lépés, az irányított változtatási vágy – vagy megléte vagy előidézése. Minden egyén változása/fejlődése bizonyos mértékig módosítja környezetét. Sikertelenek azok a próbálkozások, amikor valaki más(ok) fejlődéséért keresi fel a szakembert.

Azaz a fenti példára vonatkozóan: ha egy provokáló/kényszeres/gyűlölködő egyén keresi fel a szakembert, ugyanis valamivel elégedetlen az életében, esetleg változtatni szeretne szokásán, várhatunk jó eredményeket. A leírás alapján nem derül ki, hogy „alanyunkat” zavarná ez a helyzet, egyelőre csak a környezetét. Emiatt a környezetében élőknek kell felvértezniük magukat összefogással, igazságban való kitartással, feszültségtűréssel, felelősségvállalással – ezekkel általánosságban. Az egyéni „stratégiákat” személyiségfüggően kell megtalálni/kialakítani.

Kérdések: Megyeri Tamás Róbert

2
Fleisz Kinga egy nagykárolyi előadása alkalmával
Reklámok