A diktatúra csendje – interjú Csutak Gabival

December 9-én, szombaton 17 órától Szatmárnémetiben a Grandstand kávézóban (az Északi Színház épületében) tartják Csutak Gabi Csendélet sárkánnyal című novelláskötetének bemutatóját.

Csutak Gabi (író, műfordító) 1977-ben született Szatmárnémetiben. A Kölcsey Ferenc Gimnáziumban érettségizett. A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetemen végzett Filozófia szakon. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen esztétikát, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen drámaírást tanult. Jelenleg Budapesten él, ahol kulturális újságíróként és fordítóként is tevékenykedik. Csendélet sárkánnyal című novelláskötete ebben az évben jelent meg a József Attila Kör és a PRAE.HU gondozásában.

– Milyen út vezetett a köteted megjelenéséhez?

– Az irodalom már gyerekkoromban fontos volt számomra, de nagyon hosszú utat jártam be, amíg eljutottam odáig, hogy magam is irodalmi szövegeket írjak. Úgy hiszem, hogy az első lépés az volt, hogy már gyerekkoromban nagyon szerettem olvasni. Nagy lelkesedéssel vettem le a polcról a meséket, az indiánokról szóló könyveket, de még a kötelező olvasmányokat is. A gimnáziumi évek alatt Nagy Gyula tanár úrnak köszönhetően egyre intenzívebben foglalkoztam irodalommal, akkor már nem csak olvastam, hanem elemzéseket is írtam a művekről. Sokáig magyartanárnak készültem, de amikor tizenkettedik osztályban megismerkedtem a filozófiával, annyira lenyűgözött ez az új terület, hogy végül ezt a szakot választottam. A kolozsvári egyetemi évek alatt az elméleti szövegek megértésén volt a hangsúly, de ezzel párhuzamosan igyekeztem minél több regényt olvasni. Amikor jelentkeztem a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem esztétika szakára, már tudtam, hogy inkább a gyakorlatban szeretném hasznosítani az elméleti tudásomat, így ismét visszatértem a műelemzéshez.

Az egyetem befejezése óta kulturális újságíróként dolgozom, és kortárs román irodalmat fordítok. Mielőtt elkezdtem volna saját novellákat írni, az irodalommal való foglalkozás szinte minden más módját kipróbáltam, mégis első irodalmi próbálkozásaim egy szomorú családi eseményhez köthetők. Miután meghalt a nagymamám, elkezdtem minden vele kapcsolatos emlékemet feljegyezni, majd leírtam azokat a történeteket is, amiket tőle hallottam az évek során. Ezekből a gyász idején feljegyzett emlékfoszlányokból születtek később az első elbeszéléseim.

Már jó néhány írás lapult a fiókomban, amikor először részt vettem a József Attila Kör írótáborának prózaszemináriumán, majd a pozitív visszajelzések hatására vettem a bátorságot, hogy irodalmi folyóiratoknak is elküldjem a szövegeimet. Az első novellám a marosvásárhelyi Látó folyóiratban jelent meg Bukarest, a láthatatlan város címen. Ezt sorra követte a többi publikáció olyan irodalmi lapokban, mint a Tiszatáj, litera.hu és a Műút. A József Attila Kör könyvsorozatának szerkesztői olvasták a novellákat, és úgy gondolták, hogy érdemes lenne egy kötetet összeállítani az anyagból. A több mint egy éve megkezdett közös munka eredményeként augusztusban jelent első novelláskötetem a Csendélet sárkánnyal.

– A legtöbb novellában jól beazonosítható, hogy a történések a Ceaușescu-diktatúrában játszódnak. Miért pont ezt az időszakot választottad a cselekmények idejéül?

– Amint mondtam, amikor elkezdtem irodalmat írni, elsősorban a gyerekkori történeteim foglalkoztattak, ezeknek akartam valamilyen formát találni. Döbbenten fedeztem fel, hogy szinte minden fontos emlékemen nyomot hagyott valamilyen módon a diktatúra légköre. Ott volt az óvó nénik büntetéseiben, a gyerekek hallgatásában, a beton pingpongasztalokon feldolgozott disznókban, a felnőttek rosszkedvében, a sorban állásokban, az ünnepségeken, a gyerekek által szervezett „bandák” hatalmi játszmáiban, a zavaróállomásoktól recsegő Szabad Európa Rádióban, és az állami tévében.

Rá kellett jönnöm, hogy semmit sem mondhatok a gyerekkoromról anélkül, hogy ne beszélnék közben a Ceaușescu-diktatúráról is. 1989-ben tizenhárom éves voltam, így a rendszer összeomlásával nagyjából egy időben léptem át a gyerekkorból a kamaszkorba. Ez nem csupán az életkorom miatt alakult így, hanem azért is, mert hirtelen túl sok mindent kellett megértenem a világból. Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy mikor ért véget a gyerekkorom, akkor többnyire az a pillanat idéződik fel bennem, amikor először láttam a Ceaușescu házaspár kivégzését a tévében.

– Elsőre rendhagyónak tűnik debütköteted címválasztása. Miért pont Csendélet sárkánnyal?

– Egyrészt azért került a csendélet a címbe, mert a legtöbb novella valamilyen erőteljes képből indul ki, másrészt a főszereplőm a csendes megfigyelő pozíciójába helyezkedik, ezért inkább elszenvedi, mintsem alakítja azt, ami vele történik. A sárkány a mesebeli rémet is jelenti, és arra utal, hogy egy gyerek áll az események középpontjában, akinek a mesék és álmok világa ugyanolyan fontos, mint a valóság. A sárkány ugyanakkor magába olvaszt mindent, amitől a szereplők félnek. Mindig ott bujkál és fenyeget a háttérben, a faliszőnyeg mintájában és a málló vakolatban ugyanúgy, mint a gyászoló rokonság tagjai között, vagy a jelszavakat skandáló tömegben.

– Természetesen hagyjuk meg az olvasás örömét a szatmáriaknak, de néhány szóban árulj el mégis valamit arról, miről is szólnak, illetve hogyan is szólnak a szatmáriakhoz ezek a novellák?

– A kötet novelláinak nagy része egy gyerek tapasztalatain keresztül jeleníti meg a nyolcvanas évek Romániáját. A történetekben jól felismerhetők a korszak jellegzetességei, ugyanakkor a gyermeki képzelet sokszor el is rugaszkodik ettől a valóságtól. Nem csupán a diktatúra olyan közismert motívumai jelennek meg a szövegekben, mit az áramszünet, a jegyrendszer, a felvonulások, vagy a disszidálás, amiről csak suttogva lehetett beszélni, hanem varázserejű cipők, boszorkányok, jóságos robotok, mesebeli lények is. Még az akkoriban népszerű tévésorozatból ismert Sandokan alakja is felbukkan az egyik novellában. A könyvben ugyanakkor egy család története is körvonalazódik olyan gyermekkori alapélmények mentén, mint az első ajándék, az első biciklizés, az első megszégyenülés, az első külföldi utazás, vagy a halállal való első találkozás emléke.

Több olyan novella is szerepel a kötetben, ami szatmári helyszínekhez köthető. Megjelenik például a kommunista időkben épült új városközpont betonrengetege és benne a korszak megalomán építészeti monstruma a közigazgatási palota. Ez utóbbi megszemélyesített mágikus lényként, Óriásrobot néven szerepel a szövegekben, amelyhez különösen szoros kapcsolat fűzi a főszereplőt. Ezen a helyszínen idézik fel a novellák a Ceaușescu látogatási alkalmával rendezett ünnepségeket és a ’89-es tüntetések euforikus hangulatát is. Más olyan nyilvános terek is felbukkannak a könyvben, amelyek gyerekkorom színtereihez köthetők, mint például a Szamos-part vagy a tömbházak közötti játszóterek. Van tehát egy olyan rétege az írásoknak, ami a szatmári olvasók számára többletjelentéssel bírhat az által, hogy ráismerhetnek saját életük mindennapi helyszíneire.

Kérdések: Kovács Eszter; portré: Szőcs Petra

2

Reklámok