Egy gyertya az asztalon

Muszka Ágnes emlékére.

Egy gyertya az asztalon. Egy névtábla a szekrényen.

Belépünk a tanáriba, gyertya ég az asztalon. Rá-rápillantunk, közben tesszük tovább a dolgunk. Így tanultuk Ágitól. Mert az igaz ugyan, hogy a huszonegyedik században élünk, amikor már nincsenek példaképek, de köztünk élt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára az. Látjuk magunk előtt gesztusait, tekintetét, mosolyát. Mert mindig mosolygott. Amikor leülünk a gyertya mellé, kicsit távolabb a névtáblás szekrénytől, felidézzük egymás között mindazt, amit tőle tanultunk, amit nekünk tanított. Ki-ki a magáét.

Tanított. A hivatása volt a tanítás, és azt, hogy a nagy tudása, vagy az, ami belőle sugárzott tette jó tanárrá, nem is kell eldönteni. Nekünk nem tisztünk mindazt elmondani, amit a tanítványai kaptak tőle, mégis látjuk: tudást, emberi tartást, szeretetet, és nagyon sokan hivatást, szakmát, életutat. Mindeközben mi is tanultunk tőle tanárnak lenni.

Épített. Az iskola nem a falaktól iskola, hanem a lélektől, ami a falakat összetartja, és ő ezt építette. Szervezett, szerkesztett, sziporkázott, miközben megoldotta a feladatot, ami előtte, előttünk, az iskola előtt állt. Mindezt úgy, hogy családanya egy csodálatos családban, és nem szakad ketté, nem vész el a feladatok sokaságában és sokféleségében, hanem rendet teremt. Mi figyeltünk, a keze alá dolgoztunk és tanultunk tőle.

Segített. Mindenkinek, mindenben és mindig. Finoman, mint a selyemsál, amikor észre sem vesszük, de ott van. Iskolában, otthon. Mint kolléga, mint anya a kezdő anyának, mint anya a haladó anyának, mint barát a bajban, és segített mint barát örülni is. Mi figyeltük, miközben ennyi mindent kaptunk tőle, és elkezdtük tanulni ezt is.

Hitt. Valamilyen belső fény volt benne. Ha egy szünetben csak ránk nézett, elment mellettünk, megéreztük ezt a fényt. Meg lehet ezt tanulni tőle? Nem tudhatjuk. Azt viszont tudjuk, hogy olyan fény ez, ami megmarad. Higgyék el, nemcsak egy gyertya az asztalon.

Barátai és munkatársai az Elméleti Líceumból

Reklámok