Megteremteni a lehetőséget

Vénig Gabriellával, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség nagykárolyi szervezetének jegyzőjével, a város tanács tagjával beszélgettünk… Sok mindenről. Annak apropóján, hogy rövidesen szép és illő díjat vehet át.

– Jól esik az elismerés?

– Nyilván. Igen. Eleve mindenkinek jól esik. Az ember nem várja el – legalábbis én nem is számítottam rá –, de jól esik. Meglepetésként különösen. Aki azt mondja, hogy nem örül, az talán nem mond teljes egészében igazat.

– Az, hogy a nagykárolyi közéletben – ilyen vagy olyan minőségben – szerepet vállalsz, ez hogy kezdődött?

– Gyakorlatilag ’90 óta vagyok itt. Amíg 1989 decemberében bekövetkezett a változás, addig életemben nem gondoltam volna, hogy a politikához nekem bármi közöm is lehetne. Tehát nem is voltam a párt tagja, meg úgy egyáltalán, nem is érdekelt ez az egész. Ellenben azokban a napokban én is úgy gondoltam, hogy eljött az ideje annak, hogy változás legyen. És azt is éreztem, hogy nem csak vágyakozni kell, hanem tevőlegesen is részt kell benne venni. Addig mindenki tudta, hogy ami történik, az egy téves eszme mentén zajlik, ám a változáskor megéreztem, hogy nekem is ott kell lenni, tenni azért, hogy valami más, jobb legyen. Úgyhogy gyakorlatilag a nagykárolyi RMDSZ alakulása óta ott voltam, itt vagyok. A legelső választmánynak ugyan nem voltam tagja, de akkor még nem kristályosodott ki mindez. A kastélyban gyűltünk össze, méghozzá hetente több alkalommal. Igazából nem is fogalmazódott meg bennem, hogy ez már politika, ez már politizálás. Úgy voltunk vele, hogy vannak problémáink, melyek egy része specifikusan a magyarokra vonatkozik, és a megoldás megkeresésében részt kell vállalni. Hogy milyen módon, az már mellékes, nem az a fontos.

– Többnyire munkahelyi közösségekből jöttek létre az első RMDSZ-es képződmények. Nagykárolyban is így történt?

– A tömeg tulajdonképpen az Unio gépgyárból jött. Többek között én is ott dolgoztam, de ott volt András Imre, Szabó Károly, ők később képviselőként, illetve szenátorként tevékenykedtek… Persze mások is voltak, de kétségtelen, hogy volt egy „uniós mag”. Abban az üzemben annak idején 2500 ember dolgozott, nyilván, hogy a merítés is nagyobb volt. Együtt készítettük az első lapot, többek között Szerkimerkivel és másokkal. Közülük már sokan nincsenek itt, ki elköltözött, ki elhalálozott.

– Hallani, olvasni itt-ott arról, hogy a marosvásárhelyi véres eseményeket eredetileg úgy tervezték, hogy Szatmár megyében valósítják meg. Ebbe az elképzelésbe illeszkedik az, hogy a színházat elzárták az ünneplők elől… Mi történt? Hogy éltétek meg azokat az időket?

– Összeállítottuk az első március 15-i műsort. Akkoriban még minden önkéntességi alapon működött – annak a kornak ez a hozzáállás adta a varázsát. Nekem szendvicseket kellett készítenem, hiszen állófogadással terveztük lezárni az ünnepséget. Egyszer csak valaki telefonált – már nem is emlékszem, hogy ki. Mondta, hogy gond van a színházban. Nagykárolyban az akkori „gondokozó” egy uniós kollégám volt, Zurbău. Természetesen rögvest felsiettem a színházhoz. Persze nem csak én mentem oda, hanem jó néhányan. Futótűzként terjedt a városban a híre annak, hogy „zurbăuék” beszegezték a színház bejáratát, hogy ne lehessen bemenni, hogy ne tudjuk megtartani az előadást. Óriási tömeg gyűlt össze a színház előtt. Már jöttek az emberek az előadásra, meg ugye szolidaritást vállalni, a felháborodottságuktól vezérelve… A főbb szervezők, Szabó Károly, András Imre stb. elmentek a rendőrségre, egyeztetni a hatóságokkal. Akkora volt a tömeg, hogy egyszerűen nem lehetett megközelíteni a színházat. Az emberek a vállukra emelték András Imrét, hogy elmondhassa, hogy áll az egyeztetés a rendőrségen. Persze a hírt el kellett juttatni a tömeghez – s ugye nem volt hangosítás, semmi ilyesmi. Tőtös Timi apjáék emelték a magasba András Imrét, hogy elmondhassa, úgy tűnik, sikerül megoldani a gondokat. Órákig állt kint a tömeg, és végül sikerült bemenni a színházba, sikerült megtartani az előadást. Az valóban felejthetetlen előadás volt! Annak a varázsa, nos, szerintem azokban, akik ott voltak, azok közül mindenkiben megmaradt. Nyilván nem fért be mindenki a színházba – de azért ott álltak az emberek. Amúgy a következő években is még úgy volt, hogy hallgatták azt, ami kiszűrődött az előadásról.

Az is érdekes dolog, hogy miket híreszteltek Szatmár kapcsán. Hogy ki volt téve a székesegyházra a magyar zászló. Ez nem volt igaz, ám ennek ellenére sokan kötötték az ebet a karóhoz. Akkor az Unióban dolgoztam, s a kollégáim mondták a magukét. Hiába hívtam fel a székesegyházat, és kérdeztem rá, s cáfolták, ők továbbra is tudni vélték. Sajnos akkor már nagyon élt az ellenségeskedés, az uszítás sikeres volt. Akkor éreztem először ezt a gyűlöletet. Meglepett, hiszen például egy volt uniós kollégám, Zurbău is részt vett ebben. Tudtuk korábban is egymásról, hogy ki milyen érzelmű, de ez a munkában sehogyan sem jelentkezett. Lehetett normálisan együtt dolgozni. Hogy ilyesmire vetemedjenek! Nos, ezt nem tudtam volna elképzelni. Engem meglepett az, hogy beszegezték az ajtót. Amikor odaértem a színházba, a hangosító mesélte, hogy Zurbău rálépett a kezére, és kizavarta az épületből. Ezt az embertelen viselkedést nem tudtam volna korábban elképzelni.

Persze ez is elindított egy irányba, még inkább. Korábban is tudtam, hol a helyem, de megerősített abban, hogy most már tevőlegesen is részt kell vállalni.

– Miként vállaltál részt?

– Akkor is, és most is úgy gondolom, hogy az RMDSZ-nek elsősorban azzal kell foglalkoznia, amire az embereknek szükségük van. Ha annak idején a földtörvény, a legelők, az ingatlanok visszaadás érdekelte az embereket, akkor arra nézve kellett tájékoztatással szolgálni. Ezekben kellett segíteni! A kárpótlás igénylésében. Őszintén szólva nem is tudom felsorolni, hogy mennyi mindennel foglalkoztunk. Tagsági díjat szedtünk, plakátoltunk – mindent megtettünk, ami kellett. Mindezt önkéntesen. Én később kerültem munkakönyvvel is ide, és lettem az RMDSZ alkalmazottja. Tehát azt tartom, hogy az RMDSZ-nek az a feladata, hogy segítsen az embereknek a mindennapokban, azt az ügyet vállalja fel, ami a közösség problémája.

Megalakult az első tanács, persze az RMDSZ is bejuttatott pár tanácstagot. De minden erejüket lefoglalta a Vatra Românească támadásainak kivédése, semlegesítése.

– Azt én is tudom, hogy a szendvicskészítés, a plakátolás gyakorta fontosabb, mint a legösszeszedettebb beszéd. Hogy lettél alkalmazottja a Szövetségnek?

– Még évekig önkéntes alapon tevékenykedtünk. 1991-től választmányi tag lettem – akkoriban legalább hetente egyszer összegyűltünk! A kastély több termében tartottuk meg ezeket a tanácskozásokat, utána megkaptuk ezt a székházat. Amit ugye be kellett lakni…

– Korábban mi volt itt?

– Lakóház. Bérlők laktak itt. Aránylag hamar ideköltözhetett az RMDSZ… Tehát tagkönyveket írtunk, tagsági díjat gyűjtöttünk, ugyanakkor kulturális rendezvényeket is tartottunk. Tánccsoportokat hívtunk például Székelyföldről, előadókat Magyarországról. Az teljesen természetes volt, hogy a mi lakásunk ajtaja nyitva állt ilyenkor, hiszen nem volt keret arra, hogy elszállásoljuk a fellépőket. Nálunk, a szervezőknél aludtak, étkeztek. Mint érdekesség említem meg, hogy a néptáncosok, színészek mellett a borversenyek kapcsán a zsűri tagjai, Csávossy Gyuri bácsiék is megszálltak nálunk. De volt nálunk Bálint gazda is.

Amikor elkezdődött a magyarországi kárpótlás, a segédkezést felvállalta az RMDSZ. Ez már nagyon sok munkával járt, hiszen itt, károlyi és vidékebeli szinten is több mint négyezer családnak töltöttünk ki kárpótlási igénylést. Akkor, ’93-ban kerültem ide alkalmazottként.

A kilencvenes években működött a Tulipán Kft. Az elképzelés az volt, hogy annak a tevékenysége kigazdálkodja az egyebekhez szükséges anyagi fedezetet. Azonban sajnos elég sok probléma adódott – visszagondolva volt olyan időszak, amikor a választmányi gyűlések javarészt a Tulipán tevékenységéről szóltak. Évek után szűnt meg végképp. Akkor egyedüli alkalmazott maradtam. Felsorolni sem tudom, hogy a székházban akkortájt mi minden zajlott. Idegennyelv-tanfolyamtól kezdve varrásoktatás, de volt például társastánc oktatása is. Gyerekeket vittünk úszótanfolyamra – Szatmárra. Akkoriban még nem volt arra lehetőség, hogy a tanulók délután is az iskolákban maradhassanak, így sokukat felhozták a székházba. Tanítónők, meg mi foglalkoztunk velük, segítettünk a tanulásban… Olyankor szoktam meglepődni, amikor belenézek a telefonos névsorba, s a neveket látva jut eszembe, hogy ezzel az illetővel évek óta nem beszéltem már, de abban a foglalkozásban lehetett rá számítani, arra a másikra pedig máskor.

Akkoriban lett Petőfi-szobra a városnak. Rájöttünk, hogy kell egy olyan hely, ahol március 15-én ünnepelni tudunk. (Ugye a legelső évben kopjafát állítottunk a Kossuth-kertben, ám azt az éjszaka során eltüntették.) Végül felállítottuk a mellszobrot. Eközben felmerült annak az igénye, hogy kell legyen egy újsága a nagykárolyiaknak. Az egyértelmű volt, hogy a korábban megjelent Nagykároly és Vidéke elnevezést viselné a lap. Ugyan több újság is volt előzőleg, de mégiscsak ez jelent meg több évtizedig, ezt kellett folytatni. Nos, immár 25 éve annak, hogy kiadjuk a Nagykároly és Vidékét. Ez is nagyon sokáig önkéntességi alapon működött, nagyon sokan tették, vették, hozták, csinálták. Mindenki azzal járult hozzá, amivel tudott.

A ’90-es évek eleje volt az az időszak, amikor működött az önkéntesség, amikor nagyon sok minden történt. Fel se tudom idézni, hogy mi mindennel foglalkoztunk. Később megkezdődött a gazdakör, a borversenyek sorozata. Itt voltak a Madiszosok. Amúgy a legelején az ifjúsági tevékenységek koordinálásával foglalkoztam. Ők is tevékenyek voltak, bekapcsolódtak a közéletbe. Mindenféle ifjúsági rendezvényt tartottunk. Mindenki tette a dolgát, és amire úgy gondoltuk, hogy szükség van, azt megpróbáltuk létrehozni. Így jöttek létre a különféle szórakoztató rendezvények. Például a farsangi bálok. Nem is egy, hiszen akkortájt az iskolákban, óvodákban nem szerveztek ilyesmiket. Emlékszem, hogy évekig péntek délután tartottuk a középiskolások farsangi bálját, szombat délelőtt az óvodásokét, kisiskolásokét, majd délután az általános iskolásokét. Ezeket hol itt, hol ott tartottuk meg, élő zenével és nagyon-nagyon sok részvevővel. Másik nagy rendezvény volt a városi gyermeknap. Korábban nem volt szokás az, hogy amolyan gyerekbarát gyereknapot szervezzenek, hanem ilyen címszó alatt előadásokat tartottak. Úgy gondoltam, hogy szerencsésebb lenne, ha arra biztosítanánk lehetőséget, hogy játszanak. És akkor fogtuk magunkat, és hoztuk otthonról a seprűtől kezdve a vedret, kötelet, labdát. Előzőleg lesepertük a mosatni lovarda előtti teret, hangosítást kerítettünk, és egész napos játszást tartottunk. Nagyon sok gyerekkel. A részvevők nem kaptak nagy ajándékokat, hanem a játék öröméért jöttek. Azt, amit kiosztottunk, ami mégiscsak kellett, azt cégektől kértük. Például emlékszem, hogy a Crasna vállalathoz bementem azzal, hogy gólyalábakra van szükségünk. Megoldották, készítettek két méretben is. A mai napig megvannak, a rekettyések használják őket. Ez így működött. Akkoriban több cukrászda, kávézó nyílt a városban. Felkerestem őket, elmondtam, hogy a gyereknapra kellene édesség, hogy tudjunk osztani nyereményként a versenyzőknek. Adtak. Az, hogy édesanyám meg néhány anyuka otthon nem tudom, hány palacsintát sütött, annak érdekében, hogy palacsintaevő-versenyt tarthassunk, azt természetes volt. Így működött az egész, méghozzá évekig. Utána az óvodák, az iskolák is elkezdték szervezni a maguk rendezvényeit. De el kellett indítani ezeket.

Ugyanígy kerültem például a városnapok rendezésének folyamatába is. Korábban is volt városnap, ám úgy éreztem, talán többen úgy éreztük, hogy a közösség ünnepét nem kell kisajátítani. A műsorvezetés is többnyire románul zajlott, és a műsorszámok között ugyan akadt egy-két magyar is, ám főidőben, azaz szombat délután, este a színpadot ellepte a népzene, s az ment zárásig. Külön kellett választani a könnyűzenét a népitől. Ennek érdekében, hosszas és értelmetlen vita után elértük, hogy külön színpadot biztosítottak a népzenének, valamint külön egyet a könnyűzenének, a koncerteknek. Félreértés ne essék, én is szeretem a népzenét, de jobb ez így, hogy külön tartják, az egyik nap a magyar, egy másikon a román, egy harmadikon pedig a német folklór jut szóhoz. Nyilván örülök annak, ha az idő visszaigazolja, hogy egy adott kérdésben igazam volt. Nos, úgy tűnik, hogy a városnapi rendezvények kapcsán így van, volt. Hiszen mostanság is külön tartják a népzenei koncerteket és a könnyűzeneieket. Azt soha sem bántam, hogy én végül is kiszálltam a szervezésből, önkéntességi alapon tettem. Igyekeztem magyar műsorvezetőt is hívni, igyekeztem elérni, hogy magyarországi együttesek is jöhessenek. És persze a népzenének legyen egy külön színpada – ma már nehéz azt elképzelni, hogy ez mekkora tiltakozást váltott ki, egyesek félreértelmezték…

– Ezt most úgy értelmezzem, hogy visszasírod a városnapokat?

– Nem! Az az időszak jó volt, szép volt, de ma már nem kellenek. Messzemenően támogattam, és most is azt teszem, hogy vigyek el a forgatagot a városközpontból. Az már túlzás volt, embertelen büdösséggel járt az, hogy ott sütötték a mindenféle halat, meg hogy leszegezték a sátraikat az árusok… Erre nincs szükség! Annyit bajlódtunk azzal, hogy csecsebecséket árusítókat kitiltsuk, de nem lehetett. Elzavarták őket innen, rögvest ott voltak a rendezvények egy másik pontján. De akkoriban szükség volt a városnapokra. Egyszerűen vannak olyan dolgok, amelyek egy ideig jók, hasznosak, ám idővel a megváltozó körülmények miatt már okafogyottá válnak. Akkoriban ki voltak éhezve az emberek arra, hogy élőzenét hallhassanak. Akkoriban az még nagyon nagy dolog volt, hogy eljön Nagykárolyba egy bukaresti vagy budapesti együttes, és itt ad koncertet, amin ingyenesen részt lehet venni. Most már minden falunapon van ilyesmi, de annak idején sokan száz kilométereket utaztak egy-egy koncert kedvéért.

– Remélem, nem sértő a következő állításom: azon emberek közé tartozol, akik akár egy esetleges konfliktus árán is kiállnak az álláspontjuk mellett. Akkor is, ha ez népszerűségvesztéssel jár.

– Nem is tudom. Remélem, hogy nem hangzik beképzeltségnek, de magamat eléggé következetes embernek tartom. Ha van egy bizonyos kérdéssel kapcsolatban egy véleményem, amellett szeretek kitartani, ám bármikor hajlandó vagyok azon változtatni, ha bebizonyosodik, hogy nincs igazam. Az igaz, hogy nem túl könnyű meggyőzni. Persze az, hogy évtizedek óta itt vagyok, és itt dolgozom, ez nagyon sok konfliktusnak a forrása (lehet). Azért ide mindenféle üggyel bejönnek az emberek – annak idején, amikor idekerültem, meglepődve szembesültem azzal, hogy mennyi mindennel keresik fel a székházat. Ugye az ajtó mindig nyitva áll. Ez így jó! De nyilvánvalóan vannak olyan igények is, amelyeket nem tud és nem is feladata teljesíteni az RMDSZ-nek, meg aztán adott esetben nem is jogosak, irreálisak stb. Úgy gondolom, hogy ezt idejében meg kell mondani. Nem szabad illúziókat kelteni. Persze ezt az őszinteséget sokan értékelik, mások zokon veszik.

– Említetted, hogy sok olyan rendezvény volt, ami egy időben sikeres lehetett, ám később megszűnt a létjogosultsága. Ugyanakkor több olyan is akad, ami mind a mai napig zajlik, és remélhetőleg a jövőben is fog. Elég csak a szüreti felvonulásra, a bálra gondolni…

– Az RMDSZ-hez kötődő bálok története tulajdonképpen a szilveszteri mulatságokkal kezdődött. Aztán lettek a farsangi bálok. Később jött az az ötlet, hogy legyen szüreti bál is. Az első években mind a szilveszteri, mind pedig a farsangi bál elmaradhatatlan volt. Minden alkalommal túljelentkezés volt. Ezek kiváló hangulatú alkalmak voltak. Régen hagyománya volt annak, hogy bejöttek a vidékbeli falvakról a tánccsoportok, és felvonultak a városban. Ez is rendelkezett egy különleges hangulattal. Ennek apropóján született meg az ötlet, hogy ezt össze kell kapcsolni egy szüreti bállal. Az első alkalmon a károlyi tánccsoporton kívül csak a kaplonyi és a kálmándi volt jelen. És ez így nőtt évről évre. Tehát adta magát.

A szüreti báloknak célja a hagyomány felelevenítése, de az is, hogy ismerkedjenek egymással a fiatalok. Ugyanakkor az eddigi tapasztalatok talán feljogosítanak arra, hogy megcáfoljam azt a vélekedést, miszerint a különféle generációk nem férnek meg egymás mellett. De! A szüreti bálokon együtt mulatnak a tizenévesek azokkal, akik már bizony a szüleik, avagy egyenesen a nagyszüleik lehetnének. Persze kivételek vannak – az idősebbek némelyike morog olykor a sok fiatal láttán, vagy fordítva, egyes fiatalok pont az idősebbek miatt nem jönnek el. De mára oda jutottunk, hogy a környékbeli falvak jelentkeznek, hogy ők is akarnak jönni. Azért ez jó alkalom az ismerkedésre, hiszen civilizált körülmények között mulatozhatnak, élő zene kíséretében.

Nekem ezek az alkalmak feltöltődést jelentenek. Persze munkával jár a szervezés, de megéri.

– Annak ellenére, hogy – valljuk be – a falvak csoportjai közül több nem népzenét vagy -táncot ad elő, hanem holmi operettes, vigadós művit?

– Ilyen is van, ez igaz. Ellenben talán elmondhatom, hiszen az első pillanattól rendezem ezt az egészet, hogy egyre jobban észrevehető a fejlődés. A változás, a pozitív változás szembetűnő.

– Van olyan?

– Persze! Határozottan igen. És ez is a cél: hogy tanuljanak egymástól a fiatalok. Azért ott van a Rekettye, és most már ott van a börvelyi tánccsoport, nos, ők igazán jók. Ott vannak a fényiek, bár a viseletük még mindig az a kis piros szoknyácska, ami ugye nem népviseleti elem, ám a tánclépések, az énekek, az hiteles, szép, élő. Vagy például a kaplonyiak botozója, az már igazi. Tehát összegzésként elmondhatom, hogy tanulnak egymástól a fiatalok, odafigyelnek egymásra, és évről évre egyre jobbak. Hogy ki mennyire zárkózik fel, az sok mindentől függ, hiszen van, ahol nincs táncoktató, vagy egyéb körülmények nehezítik a folyamatot, de a fejlődés mindenhol megfigyelhető. A mi szerepünk az, hogy teremtsük meg a lehetőséget, hogy jöhessenek.

– A tavalyi év egyik újdonsága volt a vasárnap esti nótázás. Lesz idén is?

– Bízom benne, hogy lesz. Megint vissza kell térjek arra, amivel kezdtem. Az RMDSZ-nek nem csak politikai szerepe van. Sőt! Elsősorban a közösségi igényeknek kell eleget tennie. Nagykárolyban és vidékén közösségi igény a nótázás. Ennek itt hagyománya van. Szeretnek az emberek nótázni, ám nincs alkalmuk. Azt látom, hogy míg korábban például a szüreti bálokon összeültek egy-egy nótázásra az emberek, mára ez valahogy elmarad. Éppen ezért félő, hogy kihal az a nemzedék, amelyik még tud nótázni. És ugye a bográcsozások alkalmával, meg máshol is láttuk, hogy ha van rá lehetőség, akkor szívesen nótáznak. Hát persze, hogy kell alkalmat teremteni! Nyilván a vélemények ennek kapcsán is különböznek, hiszen van, aki csak a népdal éneklésének örül, van, aki az operettet is szívesen látja, netán a könnyűzenét is. Az biztos, hogy a nótakincs is része a kultúránknak, tehát életben kell tartani.

Tavaly a vidék falvai közül többeket meghívtunk, de aki nem jött el, az is jelezte, hogy egy későbbi, azaz például idei alkalmon már jönne, tehát valószínűsíthető, hogy idén is lesz nótázgatás. Azért maradt abba, mert jött az ősz, és azért nótázni jobb a szabad levegőn, a hűs nyári esteken… De mindez nem azt jelenti, hogy kötelező. Ha nincs rá igény, akkor nem lesznek ilyen alkalmak. Én személy szerint semmit sem sajnálok, ha azért marad félbe, mert időközben már nincs rá igény. Nincs azzal semmi baj! Egyszerűen új ötleteket kell kitalálni, merthogy az igenis feladat, hogy összehozzuk az embereket. A közösségi életre szükség van. És igen, a nótázgatás is a közösségi élet egy része – igaz, kicsi… Annyira magányosak az emberek, hogy ma már erőltetni kell azt, hogy eljöjjenek, de amikor itt vannak, már jól érzik magukat.

– Többször is említetted, hogy az RMDSZ egyik feladata összetartani a közösséget. Ugyanakkor nyilván a politizálás is cél, az érdekképviselet. Ebben is feladatot vállaltál magadra. A Nagykárolyi Helyi Tanács tagja vagy, továbbá Erdei D. István parlamenti képviselő irodavezetője. Az utóbbi évekből mit emelnél ki? Mire vagy a leginkább büszke, olyan tekintetben, hogy a voksoddal közreműködtél…

– Nem is tudom, hogy mit kellene kiemelnem. Ezen így sosem gondolkoztam.

– Nyilván hozzátartozik, hogy Nagykároly viszonylatában elég sok minden történt az utóbbi években, nehéz lehet rangsort állítani…

– Ez így van! Ezért is inkább azt emelném ki, hogy én azok közül való vagyok, akik látták, mi a különbség a mostani tanács működése és a korábbiak között. Konkrétabban aközött, hogy az RMDSZ frakciójának van-e többsége, vagy sem. Ez óriási jelentőséggel bír! Ilyen tekintetben nem az egyes ember számít, hanem az, hogy többségben vagyunk-e vagy sem. Annak idején 21 tagú volt a tanács, és mi kevesebben voltunk, ezzel szemben most 19 fős, s mi többen vagyunk. Ugyanakkor a törvénykezés is változott, akkoriban nagyon sok mindenhez kétharmados többség kellett, ma már kevés az ilyen határozat. Bizony nagyon sokat „tehetetlenül vergődtünk”, mert hiába voltak jó elképzeléseink, nem tudtuk azokat véghez vinni. Azokhoz az időkhöz képest, a mostani nagyon kényelmes helyzet. Most számos pályázatot be lehet nyújtani – ilyesmire sem volt annak idején lehetőség. Ehhez társul a jó csapatmunka. A mozgatórúgó a polgármester, rengeteg jó ötlete van, és ehhez társulunk mi. Elmondjuk mi is az elképzeléseinket. De a lényeg az, hogy van lehetőségünk arra, hogy keresztülvigyük ezeket.

Tehát ezt emelném ki: nagyon fontos az, hogy lehetőségünk legyen megvalósítani az elképzeléseinket. És ehhez kell az RMDSZ-es többség a tanácsban. Ezzel ki lehet küszöbölni számtalan és ami még rosszabb, sehova sem vezető hadakozást…

– Újabban egy bizonyos felületen ismét fel-feltűnsz, a családtagjaiddal egyetemben. Az ilyen jellegű áskálódások nem viselnek meg?

– Aki közszereplést vállal, az valamilyen szinten ki van téve az ilyesminek. Persze ezzel együtt nem esik jól az embernek. Mégis ahhoz kell tartsam magam, hogy van egy értékrendje az embernek, van, akinek a véleményére oda kell figyelni, és van, akinek a megnyilvánulásai mellett el kell menni. Nyilván egy idő után, bizonyos szint után a támadásokat ki kell védeni, ám nem szabad mindenre reagálni.

El sem olvasom ezeket a piszkálódásokat. Igyekszem el se olvasni őket. De természetesen visszahallom, ha újra „szóba kerülök”. Nos, ha valakinek ez okoz örömöt, hogy mocskolódik, azt csak sajnálni tudom. Ha már ennyi energiája van, talán jobban tenné, ha valami pozitív dologra használná fel. Azzal többet érne el, minden tekintetben többet. Én úgy vagyok vele, hogy az erőmből megpróbálok jó dolgokat létrehozni.

– Mindösszesen két kérdésem lenne hátra. S bevallom, nem is tudom, miként lehet illendően feltenni az elsőt… Például a gyerekfarsang alkalmával láthatóan sok erőt fejtettél ki, noha – ha jól tudom – a te unokáid nem is voltak itt. De azt is számításba kell venni, hogy a sokadik gyerekfarsangod volt, találsz még benne kihívást?

– Nem akarok nagy szavakat mondani, de mégis az az igazság, hogy ez feltöltődés. A tanácsosi munkában egyenesen jól jön az, ha elfogulatlan tudok lenni, hiszen sajnos nem itt élnek az unokáim. De az ilyen rendezvények kapcsán is mondhatom, ugyanannyi energiát adnék ki magamból, ha minden gyerek az unokám lenne. Az utóbbi években felmerült, hogy elmarad a gyerekfarsang, hogy nem szervezem tovább. Egyelőre azonban a fiatalok nem akarták átvenni a szervezést. Aztán, amikor mégis elkezdődik, érdeklődnek, hogy idén mikor lesz?, nos, akkor megjön az erő, a kedv. De ha úgy látnám, hogy nincs rá igény, akkor semmi gond, abba kell hagyni. De jönnek, szívesen jönnek. Most már visszajárnak azok, nyilván már a saját gyerekeikkel, akik annak idején még mint csöppségek voltak jelen. Persze hogy jól esnek az ilyen visszajelzések!

– Nos, akkor, kérlek, fejtsd ki, milyen elismerést is ítélt meg neked az RMDSZ? És a nyitó kérdésre ismét válaszolj: jól esik?

– Az Ezüstfenyő-díjra terjesztettek elő. Ha minden igaz, akkor a hétvégi SZKT-n fognak átadni. A kérdésre a válasz ugyanaz: természetesen jól esik, örülök neki. Kellemesen meglepett.

Annyit mondanék még el, hogy az évtizedek során azt tapasztaltam, hogy az emberek szívesen segítenek. Még ma is! Ha segítséget kérsz, mindig akad, aki segít. Ez egy nagyon-nagyon örvendetes dolog, ezt meg kell becsülni. Persze meg kell szólítani az embereket, fel kell vállalni, hogy megkéred őket. De ha felkeresed őket, akkor jönnek. Nekem nagyon sok jó tapasztalatom van ilyen téren. Annak idején – már bocsánat, hogy elkalandozok –, a városnapok szervezésekor minden csoport mellé sikerült találni egy embert, méghozzá önkéntes alapon, aki elkísérte őket, aki gondoskodott róluk. Csak szólni kellett az embereknek, és jöttek. Tehát nem igaz az, hogy ma már nem segítőkészek az emberek. De azok! És nincs különbség közöttük, nincs különbség a korosztály szempontjából, vagy az iskolázottság mentén. Ha hívjuk őket, jönnek. Én úgy gondolom, hogy közösséget úgy kell megőrizni, teremteni, hogy be kell vonni az embereket.

Kérdések: Megyeri Tamás Róbert

2