„Maguk jöjjenek rá, mire képesek”

Kocsis Gyöngyike Júlia tanítónővel beszélgetett Végh Balázs arról, milyenek is a mai gyerekek, és az is szóba került, ki kell-e javítani a kapott szerelmes levelekben a helyesírási hibákat. Az interjúnk alanya amellett, hogy elemistákat tanít, a nagykárolyi 1-es Számú Általános Iskola aligazgatója is.

– Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy minden pedagógus azért választotta ezt a pályát, mert volt legalább egy olyan tanára, akitől félt diákkorában. Önnek vannak hasonló tapasztalatai? Esetleg ellenpéldát tudna mondani?

– Nem emlékszem olyanra, hogy féltem volna a tanáraimtól. A tanító nénit is nagyon szerettem, nem féltem tőle sem. Lehetséges, hogy azért választottam volna ezt a pályát, mert nem szerettem az óvónénimet? Most így visszagondolva, én egy izgága – azt mondanák ma, hogy hiperaktív kisgyerek – voltam. Az óvónéni ezt nagyon nem tolerálta, ezért én sem szerettem őt.

– Miért választotta ezt a pályát, és milyen volt az az út, amely során tanárrá vált?

– Nem tudom pontosan, mikor is döntöttem el, hogy a pedagógusi pályát választom, de mióta az eszemet tudom, én tanítónéni akartam lenni. Más szóba sem jöhetett. Annak idején még felvételizni kellett nyolcadik után, csak úgy kerültünk be a líceumba. Az első felvételim nem sikerült a román vizsga miatt. Ma már tudom, hogy a helytelen tanulási technika volt az oka. Nem mondta a román tanárnő, hogy ha nem értjük a szavakat, akkor vegyük elő a szótárat és keressük meg, hogy mit jelent az illető szó. Inkább egy ismeretlen szót elmagyarázott két-három még ismeretlenebbel. Szóval, amikor kiderült, hogy nem jutottam be a tanítóképzőbe, anyukám vett egy varrógépet, hogy majd akkor varrónő leszek. Én? Hogy egy helyben üljek órákon át? Szó sem lehetett róla! Inkább megpróbáltam még egyszer, mert volt őszi vizsga is. Tanultam egész nyáron. Drága keresztanyám lett a legjobb tanárom, mivel ő vette észre, hogy mi a baj. Együtt kiírtuk a leckéből azokat a szavakat, amelyeket nem értettem, kikerestem a szótárból, és másnap kikérdezte tőlem. A leckéket már meg se kellett tanulnom különösebben. Az őszi vizsgán az én román eredményem volt a legjobb. Attól kezdve sima volt az út előttem, érettségi, véglegesítő, II., majd I. fokozati vizsga. Az egyetemet távoktatási formában végeztem, mivel akkor már dolgoztam is. Szatmárnémetiben végeztem tanulmányaimat a Ioan Slavici Líceum tanítóképző szakán, majd a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémeti Kihelyezett Tagozatán. 22 éve tanítok.

– Úgy hírlik, a tanári pálya az utóbbi évtizedekben nem igazán népszerű. Azt terjesztik, azoknak való, akik nyugdíjas állásra vágynak, és aránylag alacsony fizetéssel is beérik. Mit gondol, ez a szakma igazából hivatás vagy éppen olyan pénzkeresési lehetőség, mint bármilyen más állás?

– Szívvel-lélekkel csak elhivatottságból lehet tanítani. Csak akkor lehet igazán boldog egy ember, ha szereti azt, amit csinál. Aki meggazdagodni szeretne, az ne is akarjon a tanügyben dolgozni! Soha nem volt egy túl jól fizető állás. Ma is mi vagyunk a „nemzet napszámosai”. Régen még volt becsülete, tekintélye a pedagógusoknak, felnéztek rájuk, s legalább ez valamiképpen pótolta a fizetést. Ma már ez sincs. Jaj annak a pedagógusnak és főleg a tanítványainak, aki csak azért tanít, mert pénzt kap érte! Arra viszont külföldön már rájöttek, hogy sokkal lelkesebb a pedagógus, ha stabil az anyagi háttere.

– A gyerekét szívesen irányítaná a pedagógusi hivatás felé?

– Ha érezne rá elhivatottságot, akkor igen. Jelenleg éppen pályaválasztás előtt áll a lányom. Gondolt is a pedagógusi pályára, de mivel nagyon jól ismeri ennek az árnyoldalait, ez elijeszti őt. Nem akarom kényszeríteni semmilyen irányba a gyermekeimet, csak tanácsot adok, ha kérnek és hagyom, hogy maguk jöjjenek rá, mire képesek, mi az, amit szívesen csinálnak.

– „Ezek a mai gyerekek, bezzeg a mi időnkben!” – halljuk szinte naponta. Valóban más a ma felnövő ifjúság, mint a korábbi nemzedékek? Mi a legjobb bennük?

– A gyerek az gyerek, régen is, és ma is. Csak másképpen nevelik őket. Régebben természetes volt, hogy a gyerek is kiveszi a részét a ház körüli munkából, és jóllakott a zsíroskenyérrel. Ma már sokféle finomság közül válogathatnak, és szinte semmi dolguk nincs. Ezért aztán tele vannak fölösleges energiával.

A felnövő ifjúság mindig más az előtte lévőnél. 50 év múlva ők is azt fogják hajtogatni, hogy „bezzeg a mi időnkben!”

Ebben a mostani generációban a legjobb az, hogy értenek a modern technikához, mert beleszülettek. Én igyekszem lépést tartani a világgal, de bizony előfordult már, hogy a tanítványaim oldották meg a problémát, mely a telefonommal adódott.

– Ha önvizsgálatot tartana, mit emelne ki, mint a legnagyobb szakmai hibáját?

– Aki dolgozik, az hibázik is néha. Nagyon restellem, de nagy szakmai hibám, hogy nem szeretem a naplót az osztályba bevinni. Pedig ott lenne a helye minden órán! Én meg csak utólag írom be a jegyeket meg a hiányzásokat, amelyeket a füzetembe jegyzek.

– Mit tart a legfontosabb pedagógusi erényének?

– Szerintem a legfőbb erényem az, hogy szeretem a tanítványaimat, a rám bízott gyerekeket. Annyira, hogy sokszor az én gyerekeimnek nevezem őket mások előtt. Meg is jegyezte egyszer a lányom, hogy: „De anya, én vagyok a te gyereked!”

– Milyen saját módszert alkalmaz tantárgya (az Ön által irányított foglalkozás) megkedveltetésére?

– Énekelünk. Nagyon sokat. Bármilyen órán. Szerintem ez egy nagyon jó módszer. Régen csatába is képesek voltak elindulni az énekek hatására, hát akkor tanulásra ne ösztönözne? Vagy ha tanulásra nem is, de jókedvre derít és örömünkre szolgál. Az pedig már jó ok az iskolába járásra!

– Ön szerint mennyire befolyásolhatja egy tanár munkája a tanítványai jövőképét?

– Nagyon nagy mértékben. Sajnos vannak olyan diákok, akiknek a szülei semmilyen jövőképet nem festenek a gyermek elé, mert ők sem dolgoznak sehol. Kell egy jó tanár, akire felnéznek, aki irányt tud mutatni.

– Tanít más tantárgyat is, mint ami szorosan a szakterületéhez kapcsolódik?

– Tanítónő lévén elég sok szakterülethez kell konyítanom. Jelenleg nem tanítom, csak az elsőseimet, de szívesen tanítanék éneket vagy rajzot V–VIII-ban is, mivel ilyen jellegű szaktanár nincs az iskolában. Ami viszont teljesen más, mint az eredeti szakterületem az, hogy aligazgató is vagyok.

– Hogyan lehet a mai gyerekeket fegyelmezni, ha kell-e egyáltalán őket?

– Elég nehéz dolog a fegyelmezés manapság. Fegyelmezni mégis csak kell, mert fegyelem nélkül nincs figyelem. Figyelem nélkül pedig nincs tanulás. A testi fenyítés ma már szóba sem jöhet, de azért lehet fegyelmezni más módon is. Minden tanárnak megvannak a maga jól bevált módszerei. Nekem például az, ha óra elején még nyüzsögnek, akkor némán állok az osztály előtt és mereven nézem azt, aki még nem csendesedett el. Aztán csendesen elkezdem sorolni azokat, akiken látom, hogy készen állnak az óra megkezdésére: Józsika figyel, Alexandra figyel stb. Mire felsorolom az egész osztályt, már mindenki figyel. Van úgy, hogy hiába várom az elcsendesedést, elfogy a türelmem és elkiáltom magam, bár tudom, hogy ezzel leginkább csak magamnak ártok, mert egy tanárnak/tanítónak amúgy is meg vannak terhelve a hangszálai az egész napos beszédtől. Fegyelmezni lehet még büntetésekkel, amelyeket egyelőre nem tiltottak be: nem mehet ki szünetre, sarokban áll vagy feltartott kézzel áll egy ideig – vétségtől fügően (verekedés, szünetről sok időre beérkezés az osztályba, padon mászkálás stb.).

– „Az élet a legjobb iskola, csak a tandíj magas” – tartják. Mire is készít fel akkor az ingyenes oktatási rendszer?

– Írni, olvasni, számolni alapkészségeket, képességeket/kompetenciákat és általános műveltséget tanítunk. Lehetetlen mindent megtanítani és megtanulni, amit tudni kellene a világról. Ezért azt a képességet tanítjuk a gyereknek, hogyan szerezze meg magának azokat az információkat, amelyre szüksége van, mivel a tanulás nem ér véget a kötelező osztályokkal, hanem egész életen át tanulni kell. Bármilyen nyelvet tanítunk, igazán csak alap, mert azt valóban az élet, a mindennapi használat teszi tökéletessé.

– Az intézményen kívül, a katedra és a napló nélkül, azaz a hétköznapi életben is pedagógusként viselkedik, vagy el tud vonatkoztatni?

A szakmai ártalom valószínűleg van, mert sokszor mondja a család, hogy: „Nem az iskolában vagy!” Például az utcán járva, én bárkire rászólok, ha szemetel, vagy olyasmit csinál, amit nem kellene, legyen az kisgyerek, vagy felnőtt.

– Ha van olyan vicces története, amikor azon vette észre magát, hogy egy teljesen hétköznapi élethelyzetben is a pedagógusi szerepből próbál meg megoldani egy problémát, ossza meg velünk!

– Egyszer kijavítottam a nekem írt szerelmes levelet pirossal, majd a következő találkozás alkalmával azt próbáltam elmagyarázni, hogy mikor kell egy „t”, mikor két „t”, mert román tagozatra járt a fiú. Közben rádöbbentem, hogy nem kellene összekeverni a magánéletemet a munkámmal.

– Milyen jótanáccsal tudna szolgálni a most pályára lépő fiatal pedagógusoknak?

– Szeretni kell a gyerekeket úgy, hogy elbeszélgetünk velük, meghallgatjuk őket. Minden diáknak megvan a maga kis története, ami lehet, hogy igazán szomorú. El kell menni, minden tanítványhoz, legalább egyszer még az elején, hogy lássuk, honnan indul az a gyerek minden reggel, milyen hosszú az iskolába vezető útja, milyen körülmények között él. Meg kell ismerni a családjukat, mert ez sok mindenre magyarázatot ad. Ha tudom, miért olyan a gyerek amilyen, akkor türelmesebb vagyok vele. Ne sajnáljátok ezt a fáradságot, mert megéri!

Kérdések: Végh Balázs

Reklámok