Üsse kő, vidéki vagyok!

Most éppen azon gúnyolódik, hogy nem városon élek, hanem – horribile dictu! –: egy faluban.

Nyilván legyinteni kell ezen. Hogy minduntalan felhánytorgatja a végzettségemet (mellesleg jegyzem meg: neki semmiféle végzettsége nincs az írásra – igaz, ez látszik is a színvonalán, illetve azon, hogy nincs tisztában az alany és állítmány, továbbá a vessző közötti viszonnyal). A lényeg azonban nem ez. Annál inkább a mentalitás.

Eszembe jut az a hasonlóan felfoghatatlan hozzáállás. Egy tanácsülés keretében az ura azzal dicsekedett, hogy míg Kovács Jenő gyerekkorában mezítláb járt, ő annak idején cipővel koptatta a flasztert a szülővárosában. A polgármester láthatóan megdöbbent ezen a meglepő kijelentése, s azt mondta, úgy van, látszik.

Nos, mit mondhatnék ezek után én?

Igen, Daniela Ciută, én vidéken élek, mi több, faluban, s ha éppen tudni akarja, a felmenőim földművesek voltak. (Itt, a Partiumban.)

De tetszik tudni, én nem lopok. Nem hazudok. Nekem ezt tanították.

Megyeri Tamás Róbert

No, időközben válaszolt.

Elmondja, hogy Kaplonyban szorgos emberek laktak, azelőtt is, hogy én ide költöztem. Igaz. Kétségtelen. De ez a tény azon semmit sem változtat, hogy én továbbra sem hazudok, és nem is lopok képeket.

S nem is gúnyolódok azon, hogy ki hol él. Már bocsánat, rossznéven veszem, ha a viselkedésemet és a viseletemet összefüggésbe hozza azzal, hogy hol élek. A lakcímemet ezúttal nem publikálja? Már többször is megtette. Arra mi jogosította fel? De egyáltalán, ha kikérek magamnak valamit, az gyerekesség?

Reklámok