Adatok a nagykárolyi reformátusok történetéhez

Nagykároly, a történelmi Szatmár vármegye egykori központja, a mai megye nyugati részén, a nevét viselő síkságon terül el. A település Nagykárolyi-síkság a Nyírség keleti felén húzódik, tengerszint feletti átlagmagassága 150–160 m, ezzel mintegy 30–40 méterrel magasodik a vele szomszédos Ér síksága föle.

A XVI. század második felétől kezdve Szatmár és Asszonypataka (Nagybánya mellett) az egykori vármegye legfontosabb települése volt, és székhelye, közel 300 éven keresztül.

A városról elsősorban a települést alapító Károlyi család jut eszünkbe, akik már a XIV. század második felében évi vásártartási joggal, valamint pallosjoggal rendelkeztek. Ők azok, akik 1482-ben Hunyadi Mátyás engedélyével kőházat építenek lakóhelyül, majd ezt alakítják át az elkövetkező évszázadok folyamán várra, míg a XVIII. század végén egy barokk palota, ezt követően, a XIX. század végén eklektikus stílusú kastélyt építenek.

A család mindvégig meghatározó szerepet játszott a vidék életében, az ő támogatásukkal épült fel Nagykárolyban a kastély, a kastély kápolnája (XVII. század), a Szentháromság-kápolna (XIII. század), a nagykárolyi református templom, illetve a piarista templom és a hozzátartozó kolostor épülete is.

A város fejlődését köszönhető családon kívül, a történelem iránt érdeklődő személynek a város egy másik híres szülötte Károlyi Gáspár jut az eszébe, aki – Radicsics néven – ebben a városban látta meg a napvilágot, s aki 1590-ben elsőként fordította magyar nyelvre a Szentírást, mely a Vizsolyi vagy Károlyi Biblia néven vált ismerté világszerte.

A XVI. század első felének a végén az új hit tanai elérik Szatmár vármegyét is, és a legfontosabb nemesi családok, köztük a Károlyiak is, valamint a lakosság nagy része csatlakozott az új valláshoz.

A Károlyi család oklevéltárában – Asztalos György közlései szerint – több olyan okirat is található a XVI. század második feléből, amelyek azt bizonyítják, hogy ebben az időszakban a család már a protestáns hitet gyakorolja és prédikátorok előtt – többek között – Téglás Jakab nagykárolyi prédikátor jelenlétében végrendelkeznek. Ilyen eset Károlyi György végrendelete (Fény 1566), vagy a közel száz évvel későbbi Károlyi Mihályné Perényi Erzsébet 1614. július 15-én kelt testamentuma, amelyet egy Simándi Boldiszár nevű református lelkész előtt tesz, és amelyben fiára, ifj. Károlyi Mihályra egy úrasztali kelyhet hagyományoz. Ugyanebben az időszakban számos más Szatmár vármegyei vagy az itt birtokkal rendelkező család is a reformáció követője lesz, így a Károlyiak, Bethlenek, Báthoryak, Drágffyak stb.

Ahogy a fentiekben kiderült, Szatmár vármegye egész területén, a nagy nemesi birtokokon az új vallás népszerűsége és ennek elterjedése annak volt köszönhető, hogy a megye legnagyobb területtel rendelkező nemesi családjai szinte kivétel nélkül az új vallásra tértek át és velük együtt természetesen a birtokokon levő parasztság és jobbágyság is.

„A középkori egyházból örökölt szervezeti struktúrára a maga természetességben épült fel a reformáció egyháza. Esetünkben ez azt jelenti, hogy az erdélyi püspökség közép-szolnoki főesperessége a nagykárolyi egyházmegye őse. Közép-Szolnok vármegye 17 érmelléki eklézsiája mellett Szatmár 26 egyházközségére terjedt ki a befolyása.

A török kiűzése után Debrecen, ill. a Tiszántúl közjogi értelemben visszatért a Magyar Királysághoz, miközben a Szilágyság megmaradt az autonóm Erdély joghatósága alatt. Ez azt jelentette, hogy a vidék reformátussága egyházilag a debreceni szuperintendens felügyelete alatt, míg közjogi vonatkozásban Erdélyhez tartoztak. A 18. században ez a felemás állapot állandó konfliktusokat eredményezett a Tiszántúl és Erdély között, ezért 1815-ben a pelei zsinaton kettéválasztották az egyházmegyét: a 17 érmelléki gyülekezet a Szilágysággal Erdélyhez került, míg a többi 26 Nagykároly központtal a tiszántúli kerülethez. A szétválás fokozatosan ment végbe: az 1821-i érmindszenti zsinattól 1826-ig a közép-szolnoki esperes, mint prosenior igazgathatta az érmelléki eklézsiákat.

A szilágy-szolnoki egyházmegye 1944-ben négyfelé vált, 18 érmelléki egyházközséggel egy rövid ideig megalakult a tasnádi egyházmegye. 1951-ben, a rajonok kialakításakor állami utasításra Erdélynek át kellett adni három szilágysági egyházmegyéjét a Királyhágómelléknek. Tasnád és környéke ekkor újra egyesült a nagykárolyi egyházmegyével. A kommunizmus alatt többször kényszerült a református egyház közigazgatási-területi változásokra. 1968-ban egyesítették a nagykárolyi és szatmári egyházmegyét”.

Dr. Geréb Miklós: A Nagykárolyi Református Egyházmegye
történeti áttekintése,
in http://www.karolyirefegyhazmegye.ro/tortenelem-2

Bár nem tartozik a Károlyi családhoz, de az egyik leghíresebb nagykárolyi ebből az időszakból Károlyi Péter volt, aki aktív szerepet játszott a református vallás elterjedésében, nemcsak Szatmár és Bihar vármegyékben, hanem a Tiszántúli területeken is. Tanulmányait itthon és a kor szellemének megfelelően Wittenbergben végzi, majd Kolozsvárott lesz tanító, ahol latin, görög és a héber nyelv mellett más tantárgyakat is tanít. Több jelentős hitvita résztvevője volt, amelyek közül kiemelkedik a Dávid Ferenccel folytatott. 1568-ban nagyváradi esperes-lelkész és iskolaigazgató lett, majd erre nem sokkal János Zsigmond fejedelem adománnyal tüntette ki. Az 1572. év végén elhunyt Méliusz Juhász Péter helyébe a tiszántúli egyházkerület püspökévé választotta. Szintén nagykárolyi születésű volt Károlyi Sebestyén, aki 1554. április 4-én részt vett az óvári zsinaton, ahol beszámol arról, hogy ebben az időszakban a mezőváros már egy jelentős létszámú, rendezett közösséggel rendelkezik.

A város alapítói és a megye egyik legbefolyásosabb földesurai között ebben az időszakban már megtaláljuk a Károlyiakat is. Ide sorolható két másik buzgó református családtag, Károlyi János és Károlyi László, akiknek közbenjárása révén hívják össze Nagykárolyban az első református zsinatot 1591. február 10-én, amelyen 20 esperesség képviselte magát. Egyik legfontosabb pontja a Gergely-féle naptár bevezetésének a megtagadása volt. Szintén a Károlyi család áttérésének köszönhetően jutottak a protestáns hívek templomhoz, hiszen Károlyi Mihály gyámapja, a kálvinista Kun László hatására, a régi Mindenszentek tiszteletére épített templomot elveszi a katolikusoktól és protestáns templommá alakíttatja. Az épület majd csak közzel kétszáz év múlva veszik újra birtokba egykori tulajdonosaik.

A fenti zsinathoz hasonlóan több más alkalommal is összegyűltek a Tiszántúli Református Egyházközösségek a Bibliafordító városában, hogy megvitassanak egy-egy fontosabb zsinati cikkelyt. Ezek közül a legfontosabbak a következőek voltak:

  • 1605 – az Úrvacsora kiszolgáltatása és az esketések vasárnapi tilalma.
  • 1614 – az éjszakai istentisztelet (Karácsony, Húsvét) eltörlése; a főbb ünnepek (Karácsony, Húsvét, Pünkösd, Újév) kétnapos ünnepé tétele. Más a katolikusok által szentként tisztelt ünnepek (Vízkereszt) elhagyása.

Habár nem tartozik közvetlenül a nagykárolyi református egyházkerület történetéhez, mégis volt néhány olyan zsinat a történelmi Szatmár vármegye, valamint a szomszédos Közép-Szolnok vármegye területén, amelyen a nagykárolyi prédikátorok is részt vettek, és ezek döntései meghatározóak voltak nemcsak a környék reformátusaira, hanem a magyarországi és az erdélyi hívekre is. Ezek közül talán az egyik legfontosabbat 1554-ben Óváriban tartották, amely ekkor mint Drágfibirtok, Drágfi Gáspár özvegyének, Somlyai Báthori Annának volt birtokában. E zsinat védnöke Ecsedi Báthori György, Báthori Anna második férje volt. A zsinat elnöke Thordai Demeter püspök volt. Ezen a találkozón, több más fontos probléma mellett (bűnbocsánat, kovászos-kovásztalan kenyér, ünnepnapok) döntés születik a két protestáns egyház (lutheránus és kálvinista szétválásáról). Hasonló fontossággal bírtak a következő zsinatok: Erdőd – 1555; Tasnád – 1623; Bátor – 1631; Szatmár – 1604, 1606–1608, 1618, 1634, 1642; Németi – 1621, 1629; Piskolt – 1631.

A XVII század közepétől kezdődően Magyarországon, Erdélyben és a Partiumban is egyre nagyobb teret kezdet hódítani a jezsuitáknál tanult Pázmány Péter tanai, aki a református prédikátorokhoz hasonló módszerekkel kezdte el az egykori híveket visszahódítani. Módszereit támogatta a császári udvar is, ezáltal a főurak nagy része is érdeklődést mutatott a régi vallás új „pázmányi” tanai iránt. Bár sok főúr nem tért vissza egyből a katolikus hitre, de nem ellenezték ennek tanait. Az ebben az időszakban már bárói méltósággal rendelkező Károlyi László megkezdi az ún. „templom-visszafoglalási” hadjáratait, melyben a Károlyi-birtokokon levő egykori katolikus templomokat veszi el a protestánsoktól. Munkáját fia, Károlyi Sándor viszi végbe, aki már teljes egészében csak a katolikus vallást gyakorolja és 1723-től kezdődően az ősi templom újra katolikus használatba kerül.

A Nagykárolyi Református Egyházkerület levéltárában található 1723-as oklevél 1820-as átirata szerint gróf Károlyi Sándor arra hivatkozva vette vissza a templomot, hogy az alatt ősei nyugszanak (többek között nagyapja, báró Károlyi Mihály is). Ugyanakkor mint a város kegyura szívén viselte a lakosok sorsát, ezért ígéretet tett arra is, hogy a protestánsoknak területet adományoz imaház, parókia és iskola építésének a céljából. A város egy alacsonyabban fekvő, vizenyős részén adományoz telket, ahol a reformátusok felépítették az első vályogból készült torony nélküli imaházukat, mely húsz év múlva összedőlt.

A nagykárolyi református hívek segítségével 1746 és 1752 között felépült a második torony nélküli templom, melyet a XVII. század végén kibővítenek, valamint egy tornyot is emelnek a templom nyugati oldalához főleg a helyi mesteremberek és céhek anyagi hozzájárulásával. A munkálatok jelentős részét helyi és környékbeli mesterek végezték. A XIX. század elején készen állt a nagykárolyi kálvinista gyülekezet harmadik temploma, mely nem sokkal ezután egy orgonát is kap. Az 1834-es földrengés majd az ezt követő 1836-os tűzvész komoly károkat okoz a templomban, a parókiában és az iskola épületében is. Az épület felújítása a XIX. század utolsó harmadában fejeződtek be, és majd csak az elmúlt század közepétől kezdődően váltak szükségessé újabb rendbetételi, valamint modernizáló munkálatok (tetőcsere, stukkódíszítés cseréje, villanyáram bevezetése, talajvíz elvezetése stb.). Hasonló munkálatokat végeztek az 1980-as, majd az ezredforduló első évtizedében is.

A nagykárolyi kálvinista közösségnek több négyformátumú lelkipásztora volt az elmúlt közzel 500 év során. Ezek közöl a következőket említenénk meg: Téglás Jakab (1566), Simándi Boldizsár (1614), Diószegi Dávid (1650), Szalacsi Sámuel (1690), Huszti György (1752-56), Mátyus István (1759–69), Asztalos György (1845–1918).

A templom mellett a másik legfontosabb épület az iskola volt. A nagykárolyi protestáns felekezethez tartozók már az egész korai időszaktól kezdődően a kegyúr jóvoltából területtel rendelkeztek, melyre iskolát és tanítólakot építhettek, ahol mind a fiúkat, mind a lányokat kiváló tanítók oktathatták egészen a felekezeti iskolák 1948-as államosításáig.

Az oktatás mellett fontos szerepet játszott a református könyvnyomtatás is. A nagykárolyi nyomdát 1754-ben alapította gróf Károlyi Ferenc és rövid időn belül császári engedélyt is megszerezte a nyomtatás beindításához. A nyomda nagyrészt katolikus vonatkozású munkákat nyomtatott, ugyanakkor tankönyveket is, és már a korai időszakban is megjelentek református vonatkozású művek is. Ezek főképpen különböző szerzők hitvitái, bibliai magyarázatok, teológiai tézisek, egyházmegyei jegyzőkönyvek, presbiteri/prédikátori jelentések, valamint alapszabályzatok voltak. Minden bizonnyal nyomtattak néhány Bibliát is a XVIII. században.

A nagykárolyi református (kálvinista) egyházmegye már a kezdeti időszakban több kegytárggyal rendelkezhetett (úrvacsoraosztó kelyhek és poharak, tányérok, terítők). Minden valószínűség szerint a kezdeti időszakban a katolikus egyház egy-egy tárgyát is használhatták. Sajnos ebből a korai időszakból nem maradt meg egyetlen tárgy sem. A két legrégebbi tárgy: – amelyek a Nagykárolyi Belvárosi Egyházközség tulajdonában vannak – két boroskanna 1754-ből és 1760-ból, valamint egy úrvacsoraosztó tál. Ezek a tárgyak jelenleg a Nagykárolyi Városi Múzeum helytörténeti kiállításában tekinthetők meg.

A XIX. század második, valamint a XX. század első felében több református lap is nyomdafestéket látott a nagykárolyi nyomdában. Szólnunk kell a temetőről is. Nagykárolyban már az egész korai időszaktól kezdődően a különböző felekezetek más-más helyre temetkeztek. Kezdeti időszakban a temetők a templomok közvetlen közelében voltak (cinterem), később azonban ezt Mária Terézia császárnő egészségügyi okokra hivatkozva megtiltja. A Mindenszentek-plébániatemplom protestánssá válásával valószínűleg a protestánsok is az épület köré temetkeztek. Később a mai utolsó tízemeletes toronyháztól kissé lejjebb, valamint a közelében levő épületek helyén lehetett a temető (az egykori Csűröskerttől nyugatra). A különböző épületek alapozó munkálatai során több sírt bolygattak meg. Miután ez a temető betelt a grófi család jóvoltából 1802-ben a mai temető hátsó részén levő utcák helyén temetkeztek, azonban ez a temető is kb. 50 év múlva betelt.

A jelenleg is használtban levő temető területét a XIX. század első felében adományozta az egyháznak gróf Károlyi György. A Nagykárolyi Városi Múzeum gyűjteményében található 1857-es térképen már szerepel a sírkert rajza a szőlőskertekbe vezető út elején, a bal oldalán. Minden bizonnyal már ebben az időszakban is létezett egy temetőőri lakás is. Kezdetben az Érmellékre jellemző csónak alakú, fából készült fejfák voltak a sírkertben, majd ugyanez a forma jelenik meg betonból vagy kőből. A XX. század közepén megjelennek az ún. öntöttvas sírjelek és több sírt kovácsoltvas kerítéssel vesznek körül. Ugyanakkor a temető Szőlő utcai bejáratának a közelében több obeliszkszerű márvány, andezit, bazalt vagy gránit sírjel található. Bár ritka jelenségnek számít, de a nagykárolyi református temetőben több olyan sírjel található, amely emberábrázolást tartalmaz. Ezek a síremlékek a XX. század első felére keltezhetők. A leggyakrabban előforduló sírjel a kehely és a szomorúfűz, valamint az ABFRA betűszó (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt) és a „Béke poraira” vagy „Béke hamvaira” felirat szerepel. Amennyiben a sírban nyugvó személyek különböző felekezetnek a vallását gyakorolták, a síkövön megjelennek katolikus szimbólumok is (kereszt, Mária vagy Krisztus-fej stb.).

A temetőben több kiváló református értelmiségi és közéleti személy nyugszik. A következőket említenénk meg közöljük: Asztalos György esperes (1822–1918); Orosz Árpád esperes (1912–1987); Récsei Ádám lelkipásztor (1913–1988); Dr. Nagy Gusztáv lelkész; Bakó István kántor-tanító (1897–1928), Márton Attila lelkipásztor, az 1956-os forradalom hőse (1938–2002); Gáspár Anna zongoraművész; Bogáti Sándor festőművész (1913–1977); Benedek Zoltán tanár (1927–2002); Nagy László tanár; Deák Endre lantművész (1952–2012); Ruha István hegedűművész (1931–2004); Fátyol Károly gordonkaművész (1824–1888); Tömpe Károly városi adótiszt (1857–1934); Dermidor Ignác városi főkapitány (1851–1927), Czégényi József rendőrbiztos.

Ugyanakkor ebben a temetőben nyugszik két 1848-as honvéd: Tóth Lajos huszárhadnagy, valamint Sütő Mihály honvéd, illetve a templom közelében található parcellában az I. világháborúban részt vett katonák közös sírja és a második világháború időszakában a Károlyi-kastélyban elhunyt magyar katonák síremléke is megtalálható.

A mai Nagykárolyi Református Egyházmegye 33 anyaegyházközségével Szatmár megye déli részén, a Kraszna vonalától délre terül el, nyugaton az országhatár, délen az Érmellék, keleten a Szilágyság határolja. Mai formáját akkor nyerte el, amikor 1994-ben kivált belőle a szatmári egyházmegye.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a nagykárolyi egyházközösség mindig fontos szerepet töltött be a környék és a tágabb vagy szűkebb régió történelmében. Számos olyan személyiséget adott a világnak, akik fontos szerepet töltöttek be a helyi és az egész magyarságot érintő református emlékezetben.

Az egyházmegye területén számos olyan műemlék templom található, amely középkori eredetű, és ezek legtöbbjének a szakszerű régészeti és művészettörténeti kutatása már megtörtént. Ugyanakkor érdemes megemlíteni azt is, hogy a legtöbb egyházközség rendkívül szép és ritka kegytárgyakkal rendelkezik, amelyek a bizonyítékai annak, hogy egy erős tehetős, istenfélő közösség lakta egykor is ezeket a településeket.

Dr. Hágó Attila Nándor

Irodalom:

Asztalos György: Nagykároly rendezett tanácsú város története 1848-ig, Nagykároly, 1892 (reprintkiadás, Debrecen 2004).

Bălu Daniela, Szőcs Péter, Terdik Szilveszter: Arhitectura ecleziastică din Satu-Mare, Szatmár egyházi építészete, Ecclesiastical Architecture of Satu-Mare, Satu-Mare, 2008, 47-48.

Bara Júlia: A nagykárolyi Kalazanci Szent József piarista templom építéstörténete, X. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia, Kolozsvár, 2007. május 26-27.

Bara Júlia: A nagykárolyi Kalazanci Szent József piarista templom barokk berendezése In: Orbán János (szerk.) Stílusok, művek, mesterek. Erdély művészete 1690–1848 között: Tanulmányok B. Nagy Margit emlékére. Marosvásárhely; Kolozsvár: Maros Megyei Múzeum; Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2011. pp. 261-277.

Benedek Zoltán: Nagykároly, Carei, Groβkarol, Orosháza 1994.

Benedek Zoltán: A nagykárolyi Károli Gáspár református templom, Partiumi füzetek 5, 1998.

Benedek Zoltán: Nagykároly kultúrtörténete, Otthonom Szatmár megye 11, Szatmárnémeti 2000.

Debreceni Ember Pál: A Magyarországi és Erdélyi református egyház története, Sárospatak 2009.

Éble Gábor: A Károlyi grófok nagykárolyi várkastélya és pesti palotája, Budapest 1897

Éble Gábor: A Nagy-Károlyi gróf Károlyi család leszármazása a leányági ivadékok feltüntetésével, Budapest 1913.

Dr. Geréb Miklós: A Nagykárolyi Református Egyházmegye történeti áttekintése, in http://www.karolyirefegyhazmegye.ro/tortenelem-2

Németi János, Molnár Zsolt: Bronzkori hatalmi központok észak-nyugat Erdélyben. A Nagykároly-Bobáld tell, Szeged 2002, 14.

https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1rolyi_P%C3%A9ter_(p%C3%BCsp%C3%B6k)

Reklámok