Ez az egyik legszebb hivatás

Tolnay Adrien református vallásoktatóval, a Nagykároly-kertvárosi gyülekezet jelenlegi és a Szatmárnémeti Református Gimnázium korábbi vallástanárával beszélgetett Végh Balázs arról, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy hittanoktatónak. Természetesen az is górcső alá került, vajon miként lehet fegyelmezni a mai diákokat.

– Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy minden pedagógus azért választotta ezt a pályát, mert volt legalább egy olyan tanára, akitől félt diákkorában. Önnek vannak hasonló tapasztalatai? Esetleg ellenpéldát tudna mondani?

– Így visszagondolva, én annak idején elég lámpalázas diák voltam, és valóban voltak olyan tanáraim, akiket elég volt csak meglátnom, máris félelem lett úrrá rajtam és gyomoridegem lett. Ha azonban ezen múlt volna, hogy tanár legyek, akkor biztosan nem lettem volna az. Mégis azért döntöttem a pedagógus pálya mellett, mert példaképemmé vált kisiskolás koromban a vallástanárnőm.

– Miért választotta ezt a pályát, és milyen volt az az út, amely során tanárrá vált?

– Amint már említettem, volt egy példaképem, akire felnéztem és úgy éreztem, hogy nekem is ezt az utat kell választanom. Az akkori vallástanáromtól megkaptam a kellő biztatást és segítséget ebben az irányban, amiért a mai napig hálás vagyok neki. Középiskolában arra gondoltam, hogy kipróbálom magam egy reálosztályban, hátha lehetne valami más belőlem, de – ahogy mondani szokták – „Isten útjai kifürkészhetetlenek”, ezért inkább maradtam az eredeti álmomnál, azon a pályán, amelyen már gyerekkoromban elképzeltem magam. Az egyetemi évek alatt pedig megerősödtem abban, hogy jó helyen vagyok, máshol nem is lehetnék, ez az én utam: vallástanár leszek, ha az Isten is megsegít, a rám bízott gyermekeket is az Ő útjára fogom vezetni.

– Úgy hírlik, a tanári pálya az utóbbi évtizedekben nem igazán népszerű. Azt terjesztik, azoknak való, akik nyugdíjas állásra vágynak, és aránylag alacsony fizetéssel is beérik. Mit gondol, ez a szakma igazából hivatás vagy éppen olyan pénzkeresési lehetőség, mint bármilyen más állás?

– Az én elképzelésem szerint erre a szakmára csakis hivatásként lehet tekinteni. Tanári pályát csakis olyan személy választhat, aki tudatában van annak, hogy ezzel életformát is választ. Nem egy nyolcórás munkáról van szó, amit az ember letud egy gyárban, egy munkahelyen. A pedagógusi pálya többről szól, mint nyolc óra, hiszen másnapra teljesen felkészülten kell a diákok elé állni, a dolgozatokat időben ki kell javítani, folyamatosan továbbképzőkön kell részt venni, és még sorolhatnám… Ezért csak hivatástudatból választhatja valaki, és csak az tudja rendesen végezni, aki szívét-lelkét beleadja, és jól érzi magát benne. A legnagyobb fizetség pedig, amit ezért a munkáért kaphatunk, a reánk bízott gyerekek tiszta mosolya és szeretete.

– A gyerekét szívesen irányítaná a pedagógusi hivatás felé?

– Nem tudom, ezen még nem gondolkoztam el, hiszen óvodáskorú gyermekem van. Ha őszinte akarok lenni, szerintem elég egy pedagógus egy családban…

– „Ezek a mai gyerekek, bezzeg a mi időnkben!” – halljuk szinte naponta. Valóban más a ma felnövő ifjúság, mint a korábbi nemzedékek? Mi a legjobb bennük?

– Tapasztalatom szerint minden generáció más. Tanári pályafutásom alatt már volt részem kipróbálni magam minden generációval, az ovisoktól az érettségizőkig. A mostani fiatalok hozzánk képest már mások, na de annak idején rólunk is azt mondták, hogy nem vagyunk olyanok, mint a szüleink. Ez szerintem így természetes, ahogy a világ változik, úgy a gyermekek, az értékrendek is változnak. Nem szabad előítélettel lennünk a most felnövekvő generációval szemben sem. Én nagyon hálás vagyok, hogy egy ilyen nemzedéket taníthatok, nevelhetek. Ez számomra nagy kihívás és egyben nehéz feladat is. Vallástanárként olyan értékeket kell közvetítenünk a gyermekek felé, amelyek számukra nem kézzelfoghatóak, mégis mindig meg kell találni a közös pontot ahhoz, hogy egyensúly legyen köztünk. Ez természetesen állandó fejlődést vár el tőlünk, tanároktól is.

A legjobb az, hogy nem csak mi adunk át tudást és ismeretet, hanem mi is sokat tanulhatunk tőlük.

– Ha önvizsgálatot tartana, mit emelne ki, mint a legnagyobb szakmai hibáját?

– Hűha, ez egy nagyon fogós kérdés, mert sokszor, ha hibázunk, olyan nehéz a tükörbe nézni és ezt bevallani. Aki dolgozik, természetesen hibázik is, csak nem mindenkiben van meg a kellő alázat és önbecsülés, hogy ezt belássa. Én megpróbálom magam kritikával figyelni és időben kijavítani a becsúszott hibát, vagy elkerülni a hiba lehetőségét.

Talán a legnagyobb hibám, hogy túl maximalista vagyok, elsősorban magammal szemben. Túl sokat készülök egy foglalkozásra, egy órára, és ez sok időmet elveszi mástól.

– Mit tart a legfontosabb pedagógusi erényének?

– Elsősorban a feltétel nélküli szeretetet, amit közvetíthetünk és átadhatunk gyermekeinknek. Csakis ez lehet a legfontosabb: a szeretet és az empátia. Sokszor sajnos nem tudjuk, hogy milyen családi háttérrel érkeznek meg a gyerekek az iskolába, vagy az egyházi vallásórákra. Nem tudjuk, hogy miért kialvatlanok, dühösek, miért kezelhetetlenek, felkészületlenek, mert nem látunk bele abba, hogy milyen környezetből jönnek, és ilyenkor még teszünk rá egy lapáttal, ha például rossz jegyet adunk nekik ahelyett, hogy elbeszélgetnénk velük és megkérdeznénk, hogy mi bántja őket, esetleg tudunk-e valamit segíteni nekik.

Másodsorban pedig fejlődőképesnek kell lenni. Én ilyen téren sem zárkózom el. Megpróbálom az új pedagógiai módszereket alkalmazni és beépíteni a vallástanítás során.

– Milyen saját módszert alkalmaz tantárgya (az Ön által irányított foglalkozás) megkedveltetésére?

– A bibliai történeteket megpróbálom élményszerűvé tenni a gyermekek számára a multimédiás eszközöket is felhasználva. Nem ragadhatunk le a „fatengelyes világban”, hanem a mediális eszközöket felhasználva megszólíthatjuk a fiatalokat is, mert ma már ez a trendi, a korral pedig haladni kell. A kisebb gyerekekkel mindig megpróbálunk a bibliai történethez valamit készíteni, valami kézzelfoghatót, hogy ezáltal a gyerekekben jobban megmaradjon a tanult bibliai történet. A gyerekek ezt mindig hazaviszik magukkal, ez egy kis üzenet a szülőknek is ilyen formában, remélve, hogy elbeszélgetnek a gyerekekkel a tanultakról.

A nagyobbaknál fontosnak tartom a csoportos munkát is, ezáltal fejlesztve a gyerekek együttműködését és egymáshoz való alkalmazkodó képességét.

– Ön szerint mennyire befolyásolhatja egy tanár munkája a tanítványai jövőképét?

– Bizonyos esetekben befolyásolja, főleg ha otthon, vagy a családban nem lát egy példaképet a gyermek. Ilyenkor elsősorban mi, tanárok lehetünk tanítványaink példaképei. Nagyon fontos a pozitív visszajelzés, én nagyon szeretem dicsérni a gyerekeket, mert látom, hogy ez milyen jól esik nekik, és nagyon nagy jelentőséggel bír a számukra, hiszen olyan kevés dicséretet kapnak. Minden gyerek egyedi és értékes, minden gyerek más és más, ezért mindig megpróbálom kiemelni azt a tulajdonságukat, amiben jók, és ebben erősítem őket.

– Tanít más tantárgyat is, mint ami szorosan a szakterületéhez kapcsolódik?

– Nem, de végzettségem szerint szociális munkás is vagyok, amit elsősorban az egyházi munkában tudok jól felhasználni.

– Hogyan lehet a mai gyerekeket fegyelmezni, ha kell-e egyáltalán őket?

– Nagyon nehéz őket fegyelmezni, de szükséges. Talán ez a „nem szeretem” része a munkámnak. Minden korosztályban más és más fegyelmezési módszerek válnak be. Például nagyobb gyerekeknél még lehet, hogy a nagyobb hangerővel társult magasabb hangszín elegendő, de ha például az ovisoknál csak finoman rászólunk egy rendetlenkedő gyerekre, lehet, hogy attól is elsírja magát. A fegyelmezésre még nem találtak fel egy megfelelő receptet, pedig néha jól jönne, de hogy kinél mi válik be, ezt mindenkinek magának kell megtapasztalnia.

– „Az élet a legjobb iskola, csak a tandíj magas” – tartják. Mire is készít fel akkor az ingyenes oktatási rendszer?

– Szerintem sok mindenre nem készít fel, és nagyon sok felesleges dologra fel akar készíteni. Értem ez alatt, hogy néha a gyermekeinkre olyan tantárgyakat is ráerőltetnek, amelyeknek tényleg nem veszik hasznát és nem a koruknak megfelelő időben tanulnak meg bizonyos dolgokat. De ilyen oktatási rendszerünk van, ez ellen nem sokat tehetünk.

– Az intézményen kívül, a katedra és a napló nélkül, azaz a hétköznapi életben is pedagógusként viselkedik, vagy el tud vonatkoztatni?

– Megpróbálok elvonatkoztatni, de teljesen mégsem lehet, hiszen én ugyanaz az ember vagyok, amikor belépek egy osztályterembe, mint az, aki otthon feleségként süt, főz, mosogat, gyereket nevel. Ez nem egy szerepjáték, mindig magamat adom, megpróbálok hiteles maradni mind a diákjaim előtt, mind a magánéletemben.

– Ha van olyan vicces története, amikor azon vette észre magát, hogy egy teljesen hétköznapi élethelyzetben is a pedagógusi szerepből próbál meg megoldani egy problémát, ossza meg velünk!

– Mivel a pedagógusi pálya egy életforma is, ezért ezek a helyzetek elkerülhetetlenek. Lehet, hogy én észre sem veszem a hétköznapokban magamon, ezért erről inkább kérdezze meg a férjemet!

– Milyen jótanáccsal tudna szolgálni a most pályára lépő fiatal pedagógusoknak?

– Aki ezt a pályát választja, az „örök fiatal” marad, sőt, a lelkében mindig egy kicsit gyerek is. Hiszen csak úgy tudjuk megérteni őket, ha azonosulunk velük. A kisebbekkel játszani kell, a kiskamaszokkal együtt lázadni, a fiatalokkal pedig együtt fejlődni, hogy ne legyen köztünk szakadék. Szerintem éppen ezért ez az egyik legszebb hivatás!

Kérdések: Végh Balázs