Ne feledjük…

Nagy horderejű tennivalót vállalt fel a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége elnevezésű szervezet: múltunkról szóló előadásokat szervez. Szombaton Nagykárolyban a magyarországi németek elhurcolása és elűzetése címmel tartottak konferenciát.

El kell mondanunk gyermekeinknek azokat a szörnyűségeket, amelyeket eleinknek el kellett szenvedniük, mégpedig azért, hogy mindez többet ne következhessen be… A Magyar Asszonyok Érdekszövetségének elnöke, Szőnyi Kinga nyitotta meg a Károlyi-kastély földszinti értekezőtermében otthonra lelt konferenciát, melynek célja az emlékezés, az emlékeztetés. Két széket üresen hagytak. Az egyiket azoknak, akik odakint hunytak el, míg a másikat azoknak, akik itthon szenvedték végig azt, hogy a szeretteiket elhurcolták…

Ifj. Geréb Miklós irinyi lelkipásztor kért áldást a rendezvényre. „Ha nem hiszed, járj utána!” – eleink e szófordulatát ajánlotta a nagyszámú hallgatóság figyelmébe. Érzése szerint ebben az alkalomban is az a fontos, hogy olyanokat lehet meghallgatni, akik utánajártak, és nem engedik elfelejtődni azokat, amik megtörténtek. Javallta, járjunk mi is utána, és buzdítsunk mindenkit arra, hogy ne hagyja elfelejtődni azokat a szörnyűségeket.

Az első előadást Kun Miklós Széchenyi-díjas történész tartotta. Átfogó történeti bemutatójában arról számolt be, hogyan is bánt a szovjet hatalom, sőt, az azt megelőző cári Oroszország a német nemzetiségű polgárai többmilliós közösségével. Elmondta, hogy a még 17. században a Volga mentére telepített németség mintegy egymilliós közösség megsemmisítését tűzte ki célul a sztálini önkényuralom a kollektív bűnösség elve alapján. Ezt az intézkedést akkor is fenntartotta, amikor már véget ért a második világháború, és az ország harcok által sújtott részén óriási volt a munkaerőhiány. Még akkor sem engedte visszatelepedni az elhurcoltakat. A történész rámutatott arra, hogy már korábban, az első világháború előtt is németellenes pogromok alakultak ki szerte a cári birodalomban. Erre a „magyarázat” az odatelepítés körülményeiben lelhető fel. II. Katalin cárnő az elavult módszerekkel dolgozó orosz parasztság kvázi közepébe németeket telepített le, akik más munkamorállal bírtak, jobb technológiát alkalmaztak, továbbá jelentős kedvezményeket kaptak, s ennek révén éveken belül sikeres, működőképes közösségeket tudtak létrehozni. Amit meg is őriztek. A Volga-menti németek nem vettek részt az első világháborút lezáró fehér–vörös polgárháborúban, mégis ellenszenveztek velük a kommunisták is, hiszen például a kolhozosítást érthető módon nem érezték a sajátjuknak – nyilván nem akartak társulni, hiszen ők már jóval fejlettebb gazdaságokkal rendelkeztek, mint a környező más etnikumú közösségek… A többmilliós német közösség a széttelepítések, az elűzetés, a népirtás miatt gyakorlatilag megszűnt létezni a kontinensnyi országban.

A magyarországi németekről beszélt Márkus Beáta történész. Mindenekelőtt rámutatott, hogy nem lehet a német vagy német identitással is rendelkezőket egységesíteni, hiszen egyesek elődei már sok száz éve a Kárpát-medencében éltek, míg mások alig egy-kétszáz éve telepedtek le itt. A kollektív bűnösség elve alapján a szovjet hatóságok mégis azt kérték a második világháborút követően, hogy az itteni németeket adják át nekik a magyar hatóságok. Utóbbiak többnyire kelletlenül működtek közre, így akár településenként másokat hurcoltak el a Szovjetunió újjáépítésére. Így fordulhatott elő, hogy a hajdúsági nádudvariak egy részét németnek mondták – talán politikai okok miatt. És persze azon embereket is vitték, akiknek németes csengésű volt a neve. Az előadó konkrét példák segítségével szemléltette a különféle eseteket. Egy valóban német nemzetiségű férfi magyar katonaként harcolt az első világháborúban. Az egyik lábát amputálni kellett. A magyar állam de facto hősként kezelte, kedvezményt kapott, egész pontosan italmérést hozhatott létre a falujában. Ami a kisközösségen belül presztízzsel, biztos megélhetéssel járt. Három gyereke született, egy fiú és két lány. A második világháborúban a fiú valamiért – mint utóbb kiderült, a családjára nézve végzetes módon – német katona lett. El is esett a normandiai partraszállást övező csatákban. Két lánytestvérét mint németeket jóvátételi munkára hurcolták a Szovjetunióba. Megbetegedésük okán munkaképtelenek lettek, ezért visszatoloncolták őket. Közben megkezdődött a kitelepítés. Meg is indult velük a vonat Németország az Amerikai Egyesület Államok által felügyelt részébe. Azonban valamiért nem fogadták azt a szerelvényt, így több mint fél évig egy másik magyarországi település állomásán, a vagonokban kellett lenniük ezeknek az embereknek, hiszen az otthonukba nem engedték őket, mivel oda másokat telepítettek le. Ekkor hunyt el az a családfő, aki az első világháborúban magyar katonaként vett részt. Mégpedig azzal a tudattal halálozott el, hogy sem Magyarország, sem Németország nem tart rá igényt. Később a család egy része mégis kijutott Németországba, igaz, az egyik a nyugatiba, a másik a keletibe. Így a kapcsolattartásra igen ritkán, Magyarországon, az apai sír mellett kerülhetett sor… A történetnek személyes vonatkozását is elmondta: az ő elei jártak így.

Hogy lehet a traumákat feldolgozni? – ezt kutatja évek óta a következő előadó, Friedrich Anna újságíró, író, pszichológus. Regényt is írt a témában. Ő vajdaságiként elsősorban az ottani magyarság és németség katasztrófáival foglalkozott. A szerbiai partizánok a háború közben is ellenségként tekintettek az ottani civil német, illetve a magyar lakosság egy részére. Ez az előadó is emberi történeteken keresztül mondta el, hogy milyen kínzásoknak voltak kitéve a vajdaságiak. Például egy kamasz lányt tíz partizán erőszakolt meg. Még hatvan évvel később is folytonos hatással volt az életére az a trauma. Ágya mellett mindig ott volt egy kis batyu a legfontosabb holmijaival, ha netán ismét menekülni kell… Az előadó nyomatékosította, hogy a közösség akkor tehet valamit, azzal segít, ha empátiával fordul a traumát átélők felé.

Egy szomszédos település, Mérk lakosa, Szabóné Rost Mária volt a következő előadó. Az ő édesanyja hatéves volt, amikor az apját, az előadó nagyapját elhurcolták a málenkij robotra. Az előadó édesapja kilencéves volt, amikor az ő édesapját elvitték. Egyikük sem tért haza. Az előadó naplórészletet is felolvasott, melyből a lágerbeli „életet” lehetett megismerni, és szólt arról is, hogy milyen körülmények között kellett megélniük azoknak, akik itthon maradtak. Az ő előadás – mint be is vallotta – inkább az érzelmi részéről közelítette meg a történéseket. Ugyanakkor elmondta például azt, hogy a magyarországi települések közül egyedül Balmazújvárosnak sikerült az ottani láger melletti sírokból hazahozni az ott elhunytak maradványait. Az a vidék amúgy jelenleg tulajdonképpen háborús övezet, így vélhetően még nehezebb lesz a hazahozatal.

Zárszóként elhangzott, fontos misszió az, hogy beszéljünk ezekről a szenvedésekről. Annál is inkább, mert a németség, a magyarság stb. ellen, a kereszténység ellen jelenleg is háború folyik. Azokhoz hasonló katasztrófák talán akkor nem következnek be, ha az utódok tudni fogják, mi történt az eleikkel.