Demján Sándor, népmeséink hőse

Abból is kitűnik, hogy mennyire csapnivaló újságíró vagyok, hogy nem készítettem interjút Demján Sándorral. Igazából nem is emlékszem arra a két évvel ezelőtti napra, amikor Börvelyben díszpolgárrá avatták… (Minden bizonnyal éppen világfájdalmam volt, valamiért nagyon sajnáltam magamat.)

Arra emlékszem, hogy ott ült a napon, miközben beszédek hangzottak el. Őt, őket néztem. Közben a fülembe súgtak valamit, hogy a szegről-végről rokonai pénzt kértek tőle, és ő azt felelte: munkát adok, de alamizsnát nem…

Nos, ez a pletyka nem mérvadó, nem árulkodik róla. Rólam ellenben igen. Minden bizonnyal lett volna lehetőségem, s kérdeznem. Talán válaszolt is volna. Hiszen érezhetően szívén viselte a község sorsát. Nem tudom, milyen ember volt, ám bizonyos, hogy az életútját felületesen átolvasva népmesei hőshöz hasonlítható. A szegénylegény, akit elüldöznek, aki vagonokban, nevelőszülőknél nevelkedik. Ám idővel, az akarás és az elszántság, no meg persze a tehetség révén nagyon-nagyon gazdag lesz.

Egyfajta király.

Kaplonyban hallottam egyszer, hogy (ő is) hátrányosan különböztette meg a kaplonyiakat, mert őt (ami vélhetően nem igaz, talán egy hozzátartozóját) megverték itt egy bál alkalmával, s ennek okán kaplonyi fiatalokra nem vonatkozott az ösztöndíj-felajánlása. Merthogy ez az ember a Prima Primissima-díjak mellett például börvelyi és vidékbeli fiatalok tanulását támogatta.

Pár perce arról csevegtem valakivel, hogy ha annak idején nem üldözik el őket, ha itt maradhatott volna, akkor ma írnánk-e róla. Az üldöztetés, az embertelen körülmények kellenek-e ahhoz, hogy valaki szembeszálljon a világgal, s kiharcolja magának az igazát? Egyáltalán sikeres volt-e az ő harca? A választ nem tudhatom. Hogy a pénzbeli sikerességért, milyen kompromisszumokat kellett kötnie? Az embert, a valóságost nem ismertem… Arról nem szólnak a népmesék, hogy mi lesz a szegénylegénnyel miután királlyá lesz.

Abban vagyok biztos: egy népmesei hős hunyt el. Nyugodjék békében!

Megyeri Tamás Róbert