Ismeretlen világjelenséggel állunk szemben

Heveli László Rolanddal, a nagykárolyi Elméleti Líceum és a tasnádi Műszaki Líceum filozófiát, logikát és érveléselméletet, illetve kritikai gondolkodást oktató szakpedagógusával Végh Balázs beszélgetett arról, hogy mennyire lehet lépést tartani a változó világ kihívásaival, illetve az is szóba került, befelé kell, befelé kellene figyelni, és másokat is erre biztatni.

– Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy minden pedagógus azért választotta ezt a pályát, mert volt legalább egy olyan tanára, akitől félt diákkorában. Önnek vannak hasonló tapasztalatai? Esetleg ellenpéldát tudna mondani?

– Én csak a kanadai vízvezetékszerelők szakszervezetének álláspontját ismerem ebben a kérdésben. Szerintük ez nem lényegi szempont, egyébként manapság a csapból is a brit tudósok szakértelméből fakadó élet vize folyik. Engedtessék meg nekem az a pimaszság, hogy érveléselmélet tanárként így reflektáljak a túl sok mindenre kész válaszokkal szolgáló tudományosság sztereotípiájára. Amúgy felesleges behozni a statisztikát, bár be kell vallanom, volt olyan tanárom, akitől nagyon féltem…

– Miért választotta ezt a pályát, és milyen volt az az út, amely során tanárrá vált?

– Középiskolába utáltam járni, pár év kihagyás után érettségiztem le, aztán, mivel közben elolvastam pár jó könyvet és rájöttem, hogy érdekel a filozófia, beiratkoztam a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemre. Valójában nem állt szándékomban lediplomázni, főleg mert eléggé önbizalomhiányos voltam, és nem hittem, hogy el tudok végezni egy egyetemi képzést. Puszta érdekmentes kíváncsiság űzött erre a szakra, olyan emberek közé, akiket hamar megkedveltem, a szak friss szellemű és barátságos atmoszférájával együtt. A filozófia szak más, mint a többi, jobban szervesül egy sajátos életszemlélettel, amit hirtelenjében úgy jellemezhetnék, mint a megszokottal, a rutinnal szembeni költői-gondolkodó távolságtartás attitűdjét. Ebből természetesen nem következik, hogy mindezt tanítanom is kéne, de a friss diplomás filozopter lehetőségeinek szűkre szabott körén végigtekintve, minden józan megfontolás nélkül (itt pici öniróniát tessék sejdíteni) a pedagógiára, azaz a számomra legtávolabb eső területre esett a választásom (bár az egyetemre is turistaként léptem be). Eleinte nem szerettem tanítani, sose éreztem magam tanárnak, pedagógusnak, bár most se érzem, viszont jó, hogy azzal (is) foglalkozhatok, ami érdekel, plusz nem kell minden nap korán kelnem.

– Úgy hírlik, a tanári pálya az utóbbi évtizedekben nem igazán népszerű. Azt terjesztik, azoknak való, akik nyugdíjas állásra vágynak, és aránylag alacsony fizetéssel is beérik. Mit gondol, ez a szakma igazából hivatás vagy éppen olyan pénzkeresési lehetőség, mint bármilyen más állás?

– Kerülni szoktam a patetikus fordulatokat: alapvetően ugyanúgy pénzkereseti lehetőség, mint a péké, az orvosé, a földművesé, a prostituálté. Hogy nem népszerű, annak oka lehet a nem kiemelkedően magas fizetés, a diákokkal való bánáshoz, oktatás-neveléshez szervesen kötődő problémamegoldás szükségessége, a bürokrácia és a szakmai formalitások nyűgjei, az automatizmusok, amelyek jócskán rátelepedtek erre a szakmára. Mivel a tanítás nem kis részben egy önjáró gépezetbe való betagolódást jelent és a társadalmi presztízse viszonylag alacsony szinten áll, nyilván a megélhetésért (vagy túlélésért) hajtó embereket is bevonzza. Ennek ellenére lehet egy páratlanul jó szakma annak a számára, aki szereti azt, amit tanít, és tanítani tud. Főleg, ha egy színvonalasabb intézményben teheti ezt. Én az intézmény szempontjából szerencsés helyzetben vagyok – most éppen. Akit a magas fizetésre való igény tart távol ettől a pályától, az, úgy gondolom, mindenki számára üdvösebben cselekszik, ha más munkát végez. Döntő jelentőségű lehet a fiatalok további életére nézve, hogy milyen kulturális értékrenddel, életfelfogással kerülnek kapcsolatba. Persze, kevesekre lehet pozitív-sorsformáló módon hatni (ezzel a problémával egy Szókratész, egy Tolsztoj, egy Buddha is iszonyúan megszenvedett), és az oktatás ügyének elsősorban erről kellene szólnia. Ugyanakkor: ettől áll ma a legtávolabb.

– A gyerekét szívesen irányítaná a pedagógusi hivatás felé?

– Nincs gyerekem. A közoktatás pedig olyannyira apokaliptikus szakaszba lépett, hogy nehéz lenne érdemben előre gondolkodni.

– „Ezek a mai gyerekek, bezzeg a mi időnkben!” – halljuk szinte naponta. Valóban más a ma felnövő ifjúság, mint a korábbi nemzedékek? Mi a legjobb bennük?

– Más, de szerintem ezt nem kell magyarázni. Mindannyian tudjuk, hogy nemcsak más, de egyre gyorsabb ütemben és egyre beláthatatlanabb irányba változó generációk jönnek (a terület kutatói a 2000 után születetteket Z generációnak ill. „digitális bennszülöttek”-nek is nevezik, talán némi joggal). A mai világhelyzet veszélyeit valamelyest felmérni képes szülőknek azzal a problémával kell megküzdeniük, hogy hogyan tudnák a gyerekeiket a telefonok, iPhone-ok virtuális világától, a feldolgozhatatlan mennyiségű és ellenőrizhetetlen hátterű információk özönétől, az ipari mértékben folyó manipuláció csapdáitól megóvni és normálisan felnevelni. És mivel itt egy, a felnőttek számára is ugyanannyira új, kibontakozóban lévő, ismeretlen világjelenséggel állunk szemben, nincs szakértője a problémának, nincs útmutatás. – Mi a legjobb bennük? – Ugyanaz, ami jó lehetett ezer éve vagy kétezer-ötszáz éve egy-egy emberben. Hogy a legújabb generáció sikeresebb elméi gyorsabb információfeldolgozásra képesek-e, az csak felszíni jelenség lehet. Attól függetlenül még látni kell, hogy korhad alattunk az a hajó, amit kultúrának hívunk.

– Ha önvizsgálatot tartana, mit emelne ki, mint a legnagyobb szakmai hibáját?

– A reménytelenséggel párosuló nyugtalanságomat.

– Mit tart a legfontosabb pedagógusi erényének?

– Az őszinteségemet.

– Milyen saját módszert alkalmaz tantárgya (az Ön által irányított foglalkozás) megkedveltetésére?

– Nincs módszerem. Még kezdőnek sem érzem magam, fennhéjázás lenne saját módszerről beszélnem.

– Ön szerint mennyire befolyásolhatja egy tanár munkája a tanítványai jövőképét?

– Ez egy elég összetett kérdés. Gyakorlati dolgok terén eligazítást nyújthat a tanár, de sorsdöntő kérdések szintjén – a társadalom bármely rétegéről legyen szó – sajnos inkább csak negatív irányban befolyásolható az ember. Pozitív ráhatást az egyénre inkább egy valódi közösség tud gyakorolni (de hol van ilyen?), nem egyetlen ember, akivel hetente egy-két alkalommal találkozik. Szigorú értelemben senkinek sem lenne szabad tanárnak képzelnie magát. Ugyanakkor tanár-szerepet kell játszani, mert enélkül nem működtethető az oktatás rendszere, de tudni kell, hogy ez csak egy szerep, egy szükséges eszköz. Alapvetően nem csak a pedagógia területén, hanem életünk egészében a szerepek és a megélt valóság között kell egyensúlyoznunk. Ha a szerep külsősége felé billen életed súlypontja, az menthetetlenül a hübrisz, az elbizakodottság bűnébe sodor. Befelé kell, befelé kellene figyelni, és másokat is erre biztatni. A biztatás pedig nem jelenthet többet, mint a kölcsönös jelenlét erőterében megtörténni hagyni azt, ami Másik legsajátabb sorsa. De a mai világban semmi nem tud megtörténni, minden sors, amit látok, kényszerpályán halad. A jövőképekből éppen a sors tudata és az értelem hiányzik.

– Tanít más tantárgyat is, mint ami szorosan a szakterületéhez kapcsolódik?

– Igen.

– Hogyan lehet a mai gyerekeket fegyelmezni, ha kell-e egyáltalán őket?

– Kell. Először is tudomására kell hozni, mit vársz tőle, de a legfontosabb, hogy te magad ne legyél szétszórt, kedvetlen, fásult… szóval nehéz.

– „Az élet a legjobb iskola, csak a tandíj magas” – tartják. Mire is készít fel akkor az ingyenes oktatási rendszer?

– Az idézetből következik, hogy semmi se ingyenes.

– Az intézményen kívül, a katedra és a napló nélkül, azaz a hétköznapi életben is pedagógusként viselkedik, vagy el tud vonatkoztatni?

– Remélem, hogy el tudok vonatkoztatni, és nem vagyok kioktató. Amennyiben mégis, az a velem született konokság lehet.

– Ha van olyan vicces története, amikor azon vette észre magát, hogy egy teljesen hétköznapi élethelyzetben is a pedagógusi szerepből próbál meg megoldani egy problémát, ossza meg velünk!

– Na ez az, ami rám nem jellemző.

– Milyen jótanáccsal tudna szolgálni a most pályára lépő fiatal pedagógusoknak?

– Erre éppen kéznél van egy buddhista szentencia, amit nagyon szeretek és néha próbálom megélni, de nagyon nehéz: „Mindig cselekedj úgy, mintha a világegyetem jövője tőled függne, de kacagd ki magad, mikor arra gondolsz, hogy fikarcnyit is számít, amit teszel.”

Kérdések: Végh Balázs

Reklámok