A tanár is csak ember

Sopronyi Rolanddal, a nagykárolyi Kalazanci Szent József Római Katolikus Líceum és a Iuliu Maniu Műszaki Kollégium közgazdaság alapú szaktantárgyakat oktató pedagógusával Végh Balázs beszélgetett. Az igen sokoldalú fiatalember jelenleg tizenhárom féle órát tart, olyanokat, amelyek alkalmával marketinget, humánerőforrás-menedzsmentet, tárgyalástechnikákat, etikát, üzleti kommunikációt és könyvelést tanít, de korábban még ennél is több fajta órája volt.

– Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy minden pedagógus azért választotta ezt a pályát, mert volt legalább egy olyan tanára, akitől félt diákkorában. Önnek vannak hasonló tapasztalatai? Esetleg ellenpéldát tudna mondani?

– Az, hogy féltem volna, túlzás, sőt, kevés olyan tanár volt, akit ne kedveltem volna, most már ismerek párat :), de bennük is keresem a jót, hisz ez a dolgom. Ellenpéldát tudnék néhányat, Zurik Mónika tanitónénitől egészen egyetemi tanáraimig. Talán egyetem alatt játszadoztam el picit többet ezzel a gondolattal: „hogyha ezt így is lehet, motiválva és utat mutatva és ennyire nagy hatást gyakorolva a diákokra, és ennyi jót tenni…, akkor ez hivatás lesz és nem munka”. Ezt a példát ezúton is köszönöm Kinter Tündénk, egykori egyetemi oktatómnak, azóta jó barátomnak, aki nagyon sokat segített szakmai fejlődésem során.

– Miért választotta ezt a pályát, és milyen volt az az út, amely során tanárrá vált?

– Mindig is vonzott ez a pálya, viszont a líceumi tanáraink közül egy-egy óva intett minket ettől a szakmától, és egyetemista fejjel leendő közgazdászként egy jólmenő vállalat élvonalában képzeltem el magamat. Már egy éve dolgoztam egy németországi vállalatnál, amikor Mircea Dohan akkori aligazgató úr felhívott, és felajánlotta ezt a lehetőséget. A szakirányú végzettségem megvolt, így megegyeztünk, hogy egy évig vállalom, ennek öt éve már. A kezdeti nehézségek mellett arra is jól emlékszem, milyen jó érzés volt kijönni egy-egy jól sikerült óra után, milyen jó volt bemenni úgy, hogy tudtam, 25–30 mosolygós arc fog várni. Leírhatatlan öröm volt ez annak ellenére, hogy az első havi tanári fizetésem, a meglévő munkahelyem bérének egynegyede volt. Addigra már saját vállalkozásom az Et Tu Lingua Nyelvközpont is beindult, és a három munkahely hamar összeférhetetlené vált, és dönteni kellett. Ha valamiben 100%-n biztos vagyok, az az, hogy jól döntöttem, amikor még csak sejtve a nehézségeket, erre a rögös útra léptem.

– Úgy hírlik, a tanári pálya az utóbbi évtizedekben nem igazán népszerű. Azt terjesztik, azoknak való, akik nyugdíjas állásra vágynak, és aránylag alacsony fizetéssel is beérik. Mit gondol, ez a szakma igazából hivatás vagy éppen olyan pénzkeresési lehetőség, mint bármilyen más állás?

– Azt gondolom, ez a pálya sosem a pénzről szólt, legalábbis nem szabad arról szólnia. Sajnos nagyon sok olyan tanár van Romániában, akik miatt ez a hivatás, mert ha valami, akkor ez az, nem népszerű. Tele van a tévé és a hírek is ilyen képekkel, de azokkal a hírekkel már nem, amelyek az ellenpéldát mutatják, de reméljük, most ti ezt ellensúlyozzátok. Hiszek abban, hogy ránk, nevelőkre nem igaz az a közmondás, hogy egy fecske nem csinál nyarat: egy jó tanár egy pillanat alatt mosolyt tud varázsolni az arcokra, és kutya kötelessége ezt megtenni. Tanítani nem elég, sosem volt és sosem lesz az, a tananyag mellett annyi más, fontos dolgot meg kell tanítanunk, egyre többet.

– A gyerekét szívesen irányítaná a pedagógusi hivatás felé?

– Néha megkérdem a diákokat: Melyik a legfontosabb szakma a világon? Az orvos, a rendőr, a tűzoltó, a katona és még a pék is szóba jöhet válaszként, de a tanár, a nevelő (és amúgy a szülő) nagyon ritkán. Hát kérdem én, ki született orvosnak, ügyvédnek, rendőrnek, atomfizikusnak? Vajon őket nem tanította valaki? És a tanárt? Még nincs saját gyermekem, de van, amikor azt érzem, a Jóisten rám bízott párat. Őket, a sajátjaimat is majd, és mindenkit bíztatok, akinek hajlama van erre és úgy érzi, jól végezné ezt a nemes feladatott, ne habozzon! Nem lesz könnyű, de megéri!

– „Ezek a mai gyerekek, bezzeg a mi időnkben!” – halljuk szinte naponta. Valóban más a ma felnövő ifjúság, mint a korábbi nemzedékek? Mi a legjobb bennük?

– A 29. életévemet töltöm az idén, és szerencsére még mindig könnyen megtalálom velük a közös hangot, és szeretném, ha ez megmaradna, de igen, mások. Nagyon nehéz tartósan lekötni a figyelmüket, nem csak a technika ment fejlődésen keresztül, a diákok is már fiatalkorban a felgyorsult életet élik, amellyel tartani kell az iramot. Sokkal közvetlenebbek, sokkal pimaszabbak, mint mi voltunk, nehezen tudják behatárolni, egyáltalán észrevenni, hogy vannak bizonyos határok. Mások rendkívül zárkózottak, és néha nagyon cselesnek kell lennie az embernek, hogy bejusson ebbe a zárt világba. Szókimondóbbak, kíváncsiak, sokszor passzívak, telefonjaikhoz ragadtak. Észrevehető az is, hogy folyamatosan át kell lépnünk figyelmük felkeltése érdekében azt az ingerküszöböt, ami rohamosan változik. És hogy mi a legjobb bennük? Kis erőfeszítéssel partnerek, és fejlődésükben, négy év során rengeteg csodát alkotnak együtt és önmagukban is. Akármilyen rossz napom legyen, miután bezártam az osztályajtót, elcsendesedik minden, legalábbis bennem és tudom, hogy valami új és remek dolog van készülőben, ami nélkülük nem menne.

– Ha önvizsgálatot tartana, mit emelne ki, mint a legnagyobb szakmai hibáját?

– Jó a kérdés, és sokszor tartok ilyet, illetve az élet is sokszor tart görbe tükröt elém. Egy-egy iskolai év végén név nélküli kiértékelőt is szoktam erről íratni, nem szégyenlem kikérni a diákjaim véleményét a tanítási módszereim, a tananyagom, az előadásmódom kapcsán, hisz ez nem csak nekem válik hasznomra. Ennek ellenére talán a túlzott empátiát mondanám. Néhány diák sorsát van, hogy túlzottan a szívemen viselem, és ilyenkor az egész napomat, hétvégémet leköti. Azt hiszem, hagynom kell még egy kis időt, hogy beletanuljak ebbe, de az is lehet, hogy nem is szeretnék. A tanári szakma a segítő szakmák közé tartozik, és lehet sokkoló, de a tanár is csak ember.

– Mit tart a legfontosabb pedagógusi erényének?

– Erről tényleg a diákokat kellene kérdezni. Talán a kitartás, és a lendület mellett az optimizmust emelném ki leginkább.

– Milyen saját módszert alkalmaz tantárgya (az Ön által irányított foglalkozás) megkedveltetésére?

– Nagyon sok példát viszek be a mindennapi életből, az ő világukból, jó helyzetfelismeréssel rendelkezem, és próbálom az óráimat játékosra, látványosra és viccesre alakítani, amiből külső szemmel és füllel azt mondhatnák, hogy mindig csak játszunk, de a diákjaim tudják, hogy ez nem így van, és nekem ez az, ami számít. Sokaknak segítettem elhelyezkedni mind belföldi, mind a külföldi munkaerőpiacon, ahol egyaránt megállták a helyüket. Nagyon büszke vagyok rájuk, ilyenkor megengedem magamnak az elismerést. Az én munkám, és a kollégáim munkájának gyümölcsét ők aratják le, és ez nekünk nagyon jó érzés.

– Ön szerint mennyire befolyásolhatja egy tanár munkája a tanítványai jövőképét?

– A legnagyobb mértékben. Meggyőződésem, hogy rajtunk múlik, és rajtunk áll, hogy egy fiatal mennyire lesz sikeres az életben. Ez egy olyan felelősség, amelyet minden pedagógusnak komolyan kellene vennie, és minden diákra vonatkozóan egyenlően kellene erre odafigyelnie.

Azok a nézetek, hogy nem az én dolgom, és az az ő élete, a mi iskolánkra remélem amúgy sem jellemzők. Néha elég egy jó szó, egy időben érkezett alternatíva ismertetése, rávilágítani a diák egyéni képességeire, és nem hagyni, hogy olyan munkát válasszon, amit egy életen át teherként él meg.

– Tanít más tantárgyat is, mint ami szorosan a szakterületéhez kapcsolódik?

– Jelenleg is hallgatója vagyok egy egyetemnek, és jövőre szeretnék beiratkozni egy újabbra, a szakterületem így elég tág fogalom lesz, de nem, és nem is szeretnék, ha egy mód van rá.

– Hogyan lehet a mai gyerekeket fegyelmezni, ha kell-e egyáltalán őket?

– Nagyon ritkán emelem meg a hangom, elég hatékony „fegyver”, ha az ellenkezőjét csináljuk, mint amihez hozzá vannak szokva, figyelünk rájuk, mármint szó szerint, és hosszasan csak rájuk nézek, vagy csendbe maradok pár másodpercig, ilyenkor észreveszik, hogy valami nincs rendjén. Ha minden kötél szakad, akkor viszont a „lelkifröccsöket” hatékonyan töltögetem, de a legjobb módszerem az őszinteség. Mindig őszinte vagyok, és hiszek a kölcsönös tisztelet erejében, remélem ezt megtanulják tőlem.

– „Az élet a legjobb iskola, csak a tandíj magas” – tartják. Mire is készít fel akkor az ingyenes oktatási rendszer?

– A szüleim mindent megadtak, úgy érzem, amit csak lehetett, hogy tanuljak és fejlődjek. Későn jöttem rá picit arra, hogy ez élesben, és rólam szól. Bár mindenünk megvolt, elit, magánoktatásra nem volt lehetőségünk, akkoriban ez még nem is volt ilyen nagy divat. A 9. osztályt egy olyan épületben, és olyan körülmények között kezdtem, amit ma már iskolának sem neveznénk, és észre sem vettem, boldog voltam abban az iskolában, és ma is az vagyok. Ajánlom a szülők figyelmébe ezt is, és azt a tényt is, hogy amelyik diák tanulni akar, az bárhol tanulhat.

Szüleimnek pedig nem lehetek elég hálás, mert jó döntésüknek köszönhetően megtanultam két lábbal a földön, és egyenes gerinccel élni és dolgozni.

– Az intézményen kívül, a katedra és a napló nélkül, azaz a hétköznapi életben is pedagógusként viselkedik, vagy el tud vonatkoztatni?

– A magánéletben picit más vagyok, bár tanárként is távol áll tőlem a karótnyeltség. Vállalkozóként is élem életem, és próbálok valamennyi társadalmi szerepemben jól teljesíteni, másrészt pedig azt veszem észre, hogy ez a hivatás átszövi az élet minden területét. Természetesen próbálok jó példával szolgálni a diákjaimnak.

– Milyen jótanáccsal tudna szolgálni a most pályára lépő fiatal pedagógusoknak?

– Azt hiszem, aki megtisztelt azzal, hogy idáig elolvasta e cikket, abban kérdés nem maradt, tanácsként pedig azt mondanám, hogy a millió elvárás fölött maradjon önmaga és a diákokat tartsa munkája középpontjában. Sose bánja azt az időt, amit velük pluszban eltölt, mert mindig kifizetődő lesz, még ha anyagi formát nem is ölt mindig.

Csak egy tanár

Hallottam mit mondtál minap:
„Oh, hisz te csak egy tanár vagy,
Kacagsz és játszol egész nap.
A nyarat kiveszed és háromkor szabad vagy.”
Aztán lágyan mosolyogtál, talán kicsit gúnyosan.

Te épp nem láttad, és ezt szomorúan mondom,
Hogy tanárként szerintem mi a dolgom.
Persze, kacagok és eljátszom a napot…
Mert tanulni öröm, én ezt vallom.
Ha szabad vagyok háromkor, és kiveszem a nyarat,
Mosolyognék lágyan, tán gúnyosat,
De nem tehetem: a fizetési csekkem teszi ezt meg helyettem.

Hát látod jó Uram, Asszonyom, vagy Hölgyem
„Csak tanárnak lenni?” – több van ebben!

Én csak megtanítom a gyermeked írni és olvasni,
Felfedezni önmagát, s kérdéseket feltenni,
Én csak arra tanítom, hogy gondolkozzon és merjen önmaga lenni.
Csak a könnyeit törlöm le, ha rossz napja van,
Én csak ott vagyok számára, minden formában és „minden napban”.

A te legdrágább kincsed megérdemel sokat,
És hogy „csak egy tanár” vagyok – ezt meg hol hallottad?
Ajánlom, vizsgáld ezt meg közelebbről,
Mert a tanárságot nem tanulod meg holmi könyvből,
Ez szenvedély, mely szívből fakad,
Szóval „csak tanárnak” lenni nekem tökéletes feladat!

Szabadfordítás: Sopronyi Roland

Kérdések: Végh Balázs