Megtalálni a közös hangot

Bohonyi Alisz tanítónővel, a Mezőteremi Általános Iskola munkatársával Végh Balázs beszélgetett többek között arról is, hogy vakációra a tanulónak és a pedagógusnak is egyaránt szüksége van.

– Tudósok egy csoportja bebizonyította, hogy minden pedagógus azért választotta ezt a pályát, mert volt legalább egy olyan tanára, akitől félt diákkorában. Önnek vannak hasonló tapasztalatai? Esetleg ellenpéldát tudna mondani?

– Nem emlékszem olyan pedagógusra, akitől tartottam volna, sőt, mindig mosolyra görbül ajkam, amikor a tanítóbácsimra gondolok, aki végtelenül kedves és szeretetreméltó ember, és nincs ez másképp bármely korábbi tanáromra visszagondolva sem.

– Miért választotta ezt a pályát, és milyen volt az az út, amely során tanárrá vált?

– Az igazság az, hogy én nem készültem tudatosan erre a pályára. Több minden érdekelt abban az időben. Tudtam biztosan, hogy továbbtanulok, de csak az utolsó pillanatokban döntöttem el, hogy a tanítóképzőt választom… Nem bántam meg!… Már az első tanítási gyakorlaton éreztem, hogy „a véremben van”.

– Úgy hírlik, a tanári pálya az utóbbi évtizedekben nem igazán népszerű. Azt terjesztik, azoknak való, akik nyugdíjas állásra vágynak, és aránylag alacsony fizetéssel is beérik. Mit gondol, ez a szakma igazából hivatás vagy éppen olyan pénzkeresési lehetőség, mint bármilyen más állás?

– Több nézőpontból is meg lehet közelíteni a témát. Az tény, hogy aránylag kicsi a fizetés, és itt nálunk, Szatmár megyében elég sok a pedagógus, így elég nehézkes az elhelyezkedés is. Ha így nézzük, valóban nem olyan vonzó. Viszont a mérleg másik oldalán ott vannak az előnyök, mint a vakációk, amikre, hozzáteszem, mind a gyermekeknek, mind a pedagógusoknak szükségük van, illetve a gyermekek hálás mosolya és szeretete, ami mindent felülír.

Lehet, hogy egyeseknek olyan ez a szakma, mint bármely más állás, viszont az is igaz, hogy ha nem érzi hivatásának az ember, akkor nem sokáig lehet csinálni.

– A gyerekét szívesen irányítaná a pedagógusi hivatás felé?

– Bár még a Jóisten nem áldott meg gyermekkel, mégis úgy gondolom, hogy nem szólnék bele a döntésébe. Mindenképpen támogatnám, bármely szakmát is választaná… még akkor is, ha pedagógus szeretne lenni. 🙂

– „Ezek a mai gyerekek, bezzeg a mi időnkben!” – halljuk szinte naponta. Valóban más a ma felnövő ifjúság, mint a korábbi nemzedékek? Mi a legjobb bennük?

– Én viszonylag fiatalnak érzem magam :), úgyhogy nem is volt az olyan régen, amikor az „én időm” volt, mégis nagyot változott a világ azóta. Egészen másképp voltunk mi gyerekek… és mégis nagyon hasonlóan. A mi időnkben is voltak jó és rossz dolgok, ahogy most is vannak. Minket sem nagyon értettek meg annak idején, most mi is néha nehezebben kommunikálunk a gyerekekkel, fiatalokkal. Mégis, ha lépést tudunk tartani a változó világgal és igényekkel, ma is megtalálhatjuk a közös hangot az új generációval. Ez a fontos!

Ami feltűnő a „régi” gyerekekkel szemben az, hogy nehezebben fejezik ki a tiszteletet, és néha nemtörődömnek tűnnek.

Ami viszont nagyon pozitív a „mai” gyerekekben, hogy bátrabbak, szabadabbak és felvilágosultabbak, mint mi voltunk.

– Ha önvizsgálatot tartana, mit emelne ki, mint a legnagyobb szakmai hibáját?

– Biztosan több is van, de ha a legnagyobbat kell kiemelnem, talán az lenne, hogy túl engedékeny vagyok, és ezt a gyerekek néha ki is használják.

– Mit tart a legfontosabb pedagógusi erényének?

– Szerintem az én legfontosabb pedagógusi erényem a gyermekközpontúság. Úgy érzem, az én osztályomban mindig is a gyermek volt és lesz a legfontosabb, az ő érdeke, illetve az ő testi, lelki és értelmi fejlődése áll az első helyen.

– Milyen saját módszert alkalmaz tantárgya (az Ön által irányított foglalkozás) megkedveltetésére?

– Tanítóként szinte minden tantárgyat együtt fedezünk fel és tanulunk meg. Ezek megkedveltetésében fontosnak tartom az érdeklődés felkeltését, a megfelelő motiváció kialakítását, illetve a játékosan tanulást.

– Ön szerint mennyire befolyásolhatja egy tanár munkája a tanítványai jövőképét?

– Mivel a pedagógus mindig minta, modell, példakép a gyermek számára, így az ő útmutatásai, jótanácsai, irányelvei, mentalitása igenis nagymértékben befolyásolhatják a tanítványait abban, hogy milyen pályát választanak, hogy felnőttként, hogyan viselkednek majd, milyen értékrenddel fogják élni mindennapjaikat.

– Tanít más tantárgyat is, mint ami szorosan a szakterületéhez kapcsolódik?

– Igen, tanítottam már többször gimnáziumi osztályokban, legtöbbször zenét, ami úgy érzem, nemcsak hogy „nemzetközi nyelv”, de a gyerekek, fiatalok lelkéhez és értelméhez vezető ösvény is.

– Hogyan lehet a mai gyerekeket fegyelmezni, ha kell-e egyáltalán őket?

– Fegyelmezni kell a gyerekeket, a saját érdekükben. Fontos, hogy megtanulják egymást és saját magukat is tisztelni, odafigyelni egymásra, együtt dolgozni, együtt játszani, tanulni. Mindezek elképzelhetetlenek fegyelem, odafigyelés és szabályok nélkül. Természetesen, aki ezeket nem tartja be, annak vállalnia kell a következményeket, amik lehetnek apró büntetések, de leginkább jóvátételek.

– „Az élet a legjobb iskola, csak a tandíj magas” – tartják. Mire is készít fel akkor az ingyenes oktatási rendszer?

– A mai rohanó világban sok minden hárul az iskolára, olyan feladatok is, amik, lehet pár évvel ezelőtt még a család feladatai voltak. Az iskola, amellett, hogy oktat és tanít, még: nevel, vigasztal, kibékít, megnevettet, színházba visz, szülinapot ünnepel, ápol és meggyógyít, megölel, megpuszil… S mindezeket teszi azért, hogy kiegyensúlyozott, alkotó, problémamegoldó és életvidám egyéneket engedjen útnak az „ÉLETBE”.

– Az intézményen kívül, a katedra és a napló nélkül, azaz a hétköznapi életben is pedagógusként viselkedik, vagy el tud vonatkoztatni?

– Úgy gondolom, a hétköznapi életben átlagos, hétköznapi ember vagyok, de az igazság az, hogy aki szívvel-lélekkel pedagógus, az nem tudja a lakásajtónál letenni azt. Néhány, a munkámból fakadó tényezőt nem tudok az osztályban hagyni… Néha túl sokat magyarázok, hajlamos vagyok mindent a fülétől a farkáig körbeírni, de a problémákat is a megoldás szempontjából vizsgálom.

– Ha van olyan vicces története, amikor azon vette észre magát, hogy egy teljesen hétköznapi élethelyzetben is a pedagógusi szerepből próbál meg megoldani egy problémát, ossza meg velünk!

– Nem jut eszembe most konkrét példa vicces történetre, de számos olyan helyzet adódott már, amikor osztogattam az észt, és ilyenkor, persze, mindig megkaptam a szokásos: „Nem vagy az iskolában!”-t. 🙂

– Milyen jótanáccsal tudna szolgálni a most pályára lépő fiatal pedagógusoknak?

– Ha van bennük türelem, alázat, kitartás, empátia és szeretet, akkor a Jóisten segítségével bármire képesek lesznek. 🙂

Kérdések: Végh Balázs

Reklámok