Nevettetve tanítani

Minőségi bohózattal állt elő ez alkalommal a nagykárolyiak amatőr színtársulata. A Nóném Karinthy-estje a poénokon kívül számos életbölcsességgel is szolgált. Persze ezeket korántsem tolakodóan a közönség elé tárva, hanem a zseniális író ma is érvényes történeteibe ágyazva.

A Nóném Színtársulat minden korábbinál szűkebb felállását ismerhettük meg a Nagykárolyi Városi Színházban szombat este: Tempfli Katalin, Vida István, Kerekes András, Kovács Péter Zoltán, s feltűnt Kovács Zoltán is.

A több mint százfőnyi közönséget előbb Tempfli Kati örvendeztette meg andalító századfordulós kupléval. A következő jelenetben az őszinteség hiányán derülhettünk. Vida és Kerekes András hihetően képtelenek voltak önmaguk árnyékán túllépni – az állítólagos tegeződésre rákérdezni –, s makacsságuk egyre kellemetlenebb helyzetekbe sodorta mindkettőjüket. Persze egyikük se hagyta magát…

Kovács Peti kitalálta színpadi önmagát: karakterszínésszé lett. A fontoskodó, az önmaga készségeinek túlságosan nagy jelentőséget tulajdonító, mindazonáltal alapvetően szimpatikus archetípust élethűen „hozza”. Kerekes András pedig „csípőből” adta a házsártos öregurat, akinek kedves szórakozása az, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a túlságosan előzékenyeket, a kedveskedőket.

Uraim, nehogy megtanítsuk a szebbik nem tagjait arra, hogy mi a sebezhető pontunk! – Vida, a saját zseniális elméleteibe szerelmes férfi ezt a naivai szerepben lubickoló Tempfli Kati kárán tanulta meg. A következő történet pedig arról szólt, hogy vajmi kevés a különbség a beteg és az orvos között. Nagyítóval keresve mindannyiunkban felfedezni az őrültet. Zárásként a „nónémesek” a mindent tömörítő, önmagából kiforgató napjainknak mutattak fricskát. Shakespeare Vilmos klasszikusát át lehet ugyan írni, a címszerep, Hamletté sem elengedhetetlen, ám akként egészen más, értéktelen valami kerekedik ki az örök érvényű történetből.

A közönség hosszas tapssal jutalmazta az előadást.