Hetven éve éltek e vidéken

Két idős úr és egy hölgy látogatott el 2011-én őszén a Károlyi-kastélyba. Egyikőjük közel hét évtizede nem járt itt, a másik úr nejével pár éve már volt, azt megelőzően viszont hat évtizeden keresztül járta a világot: volt a Fidzsi-szigeteken, az egykori Kelet-Pakisztánban, továbbá az afrikai dzsungelek mélyén. Hajdanán a két úr mint két legényke, illetve egyikük mint lomboncos hajú gyermek élt a nagykárolyi kastélyban. A gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet növendékei voltak.

Hét évvel ezelőtti cikkünket közöljük:

A fiatalabbik úrnak, Tímár Gábornak (amúgy immár a 80. életévét tapossa) másnap reggel lenyírták a haját. Tízéves legényke volt, távol szüleitől, több hasonlókorú síró gyermek vette körbe. Idővel persze győzött az emberi természet: a könnyeket kacagás, gyermeki boldogság váltotta fel – no de ne rohanjunk ennyire előre.

Az alábbiakban Németi János dr., tudományos kutató rövidke tanulmányát olvashatják a károlyi kadétiskoláról:

Volt egyszer egy kadétiskola

A Trianon utáni Magyarországon azok a szülők akik katonai pályára szánták fiúgyermeküket már tízéves korukban beírathatták őket az ún. katonai alreál iskolába. Aki úgy látták jónak, hogy csemetéik már 14 éves koruktól kezdve kapjanak katonai nevelést és kiképzést választhattak a katonai főreál iskola és a hadapródiskola között.

A katonai főreál iskolába azok tanulhattak, akik 17-18 éves koruktól valamelyik katonai akadémián akartak továbbtanulni. A fent vázolt iskolarendszerben újdonságnak számított a Nagykárolyi Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet, amely 1941 szeptemberében nyitotta meg kapuit. Ez az intézet egyesítette az alreál és a főreál iskolát 10 éves kortól 18 éves korig minden korosztály képviselve volt. A növendékek létszáma 1941-ben 38; 1942-ben 46, 1943-ban pedig 83 fő volt. Ilyen körülmények között, ellentétben a nagy létszámú katonai iskolákkal a nagykárolyi növendékek nem az intézet falain belül, hanem a helybeli piarista gimnáziumban tanultak. Az intézet tisztjei és tiszthelyettesei csupán a bentlakók katonai szellemben történő nevelését és a katonai kiképzésről gondoskodtak. Összesítve az intézet fennállásának három éve alatt összesen 97 kadét fordult meg Nagykárolyban, ezekből 2003-ban 34 volt növendéknek sikerült a hollétét felkutatni, 21-ről megtudtuk, hogy már nem él, 42-ről pedig nem sikerült információt szerezni.

Megjelent A Nagykárolyi gróf Károlyi István Honvédtiszti Fiúnevelő Intézet volt növendékeinek az emlékirata – Díszmenet címen (Kanada 2003) – ebben összesen 20-an számoltak be életüknek e rövid szakaszáról, ez kiegészült még négy civil iskolatárs visszaemlékezésével.

De hogyan is jött létre ez a tiszti fiúnevelő intézet? A bécsi döntés után Károlyi Melinda grófnő, gróf Károlyi Gyula volt miniszterelnök felesége oktatási-nevelési célokra a honvédségnek adományozza a nagykárolyi várkastélyt (ezt telekönyveztette is). A megalakult intézet a nevét a Károlyi családtól kapta. A kisvárosnak érdekes színfoltja volt a kadétiskola, amelynek első parancsnoka Csuthy Gyula alezredes volt, míg a gimnázium igazgatója ebben az időben Dr. Kerkai József volt. A piarista gimnázium tantermeiben a kadétok együtt voltak a civil tanulókkal, rendszerint az ajtó melletti padsorokban ültek, Kovács Béla piarista tanárúr szerint a „bakatojások”.

Mint érdekességet említeném meg, hogy mivel a városban a háború éveiben nem működött leánygimnázium a tanítórend igazgatósága engedélyezte, hogy a felső osztályokba felvegyenek néhány lánytanulót is. A lányok a tanárokkal együtt léptek be a tanterembe és velük is távoztak.

Az intézetben (a várkastélyban) a képzés pontos beosztású napirend keretében zajlott, a katonai rendtartás utasítása alapján. Az oktatást hivatásos tisztek végezték, míg a szobaparancsnokokat a kiemelkedően jó, kiváló tanulók voltak.

A napirend: ébresztő reggel hatkor, azután reggeli torna (a csukló) következett, majd mosdás, a szobák rendbetétele, reggelizés után bevonulás a tanulószobákba, ahol magukhoz vették az iskolatáskákat, sorakozó és bevonulás a piarista gimnáziumba. Az oktatás befejeztével visszatértek a kastélyba, ebéd után szabadfoglalkozás keretében jó időben a park területén levő pályán, rossz időben a régi átalakított lovardában sportoltak, játszottak. Délután foglalkozás a tanulószobában, 19 órakor közös vacsora, majd takarodó után lefekvés.

Az egyenruhájuk sötétkék színű volt, a nadrág oldalt csíkokkal, a zubbonyt félgömb alakú rézgombok zárták, amelyeket mindig fényesíteni kellett. A zubbony paroliján jelezték a tanulmányi eredményt. A kitűnő eredményeket elért kadétokén két sáv és két gomb volt látható. Az egyenruha fölött köpenyt viseltek és Bocskai-sapkát hordtak. A kadétoknak külön kimenő ruhájuk volt, rendszerint fegyelmezetten, katonásan viselkedtek. Mivel háborús évek voltak a bástyára tilos volt felmenni, itt katonai megfigyelő állás volt. Légiriadó alkalmával levonultak a kastély pincéjébe (tehát még ekkor is száraz volt), ahol priccseket helyeztek el. Ők is hallottak a régi legendákról, egy csoport el is indult megkeresni az „alagutat” (a Rákoczi-pincét), de nem voltak olyan szerencsések mint a későbbi, ugyancsak a Károlyi kastélyban tanuló érdengelegi Ion Ciarnău (állategészségügyi iskolában), aki társaival az alagútban a gencsi út menti kápolnáig jutott el (persze egy önéletírásszerű regényben minden belefér…).

Néhány fontosabb eseményt említenék: 1943. február 2-án meglátogatta az intézetet Károlyi Melinda grófnő. Ugyancsak 1943. május 2-án látványos műsor keretében leleplezték az iskola emléktábláját, az idelátogató tábori püspök Haász István felszentelte az iskola kápolnáját, majd leleplezték a Károlyi Istvánt ábrázoló festményt. Gyakran rendeztek kirándulásokat, menetelést a szomszéd falvakba Kaplony, Vállaj, Majtény, táboroztak a Nagybánya közelében levő hegyekben is. Minden vasárnap délben gyülekezés volt a Rákóczi-fa alatt, ez valószínűleg a legnagyobb platánfa lehetett.

Az 1943–44-es tanév már májusban véget ért, de ide ősszel már nem tértek vissza, mert a károlyi kadétokat 1944 szeptemberében Kőszegre vezényelték, a Hunyadi Mátyás Katonai Fiúnevelő Intézetbe (ezt rádióban közölték a tanulókkal), ahol külön helyezték el az alsósokat és a felsősöket. Az 1944. október 15-ei sikertelen kiugrási kísérlet után a tanítást Kőszegen is megszüntették, teljes felszerelésükkel Németország felé evakuálták őket együtt a nagyváradi tüzér hadapród iskola növendékeivel.

A kiadott parancs értelmében a növendékek egyik részét (alsósokból) a szülők hazavitték, a többieket pedig 1945. január 21-én bevagonírozták. Sopron és Bécsújhelyen át elindultak az ismeretlenségbe – Németország felé. Megszenvedték – köztük 12–13 éves gyerek is voltak – a háború borzalmait: rossz ellátás, betegség, hideg, állandó légitámadás, egyik táborból a másikba vezényelték őket, így kerültek március 7-én egy ausztriai táborba, Kirchenholczba, majd április 23-án Neudorfban amerikai fogságba estek. A fogságban is velük maradó nevelőtisztek segítségével mindig fegyelmezettek maradtak, az amerikai tiszteknek fel is tűnt a katonás viselkedésük, de Balikó Zoltán evangélikus lelkész összetartotta őket s mentette a menthetőt. Egy alkalommal az amerikaiak felvonultatták és díszlépésben meneteltették őket, miközben filmet készítettek róluk. Az 1945 januárja és 1946 márciusa közötti eseményekről Kazinczy László volt kadét könyvet is írt Sorakozó címmel.

A nagykárolyi kadétiskola első parancsnokát Csuthy Gyula alezredest a háború után a Szovjetunióba hurcolták – ott pusztult el. Pécsett a Zrínyi hadapródiskola emléktábláján, a mártírok nevei között megtalálható az ő neve is.

Joviális urak egykori börtönükben, amit már szeretnek

Nem mindenki hallotta azt a rádióadást, amelyben Kőszegre hívták a kadétokat. Nem hallotta például Bartosiewicz László sem. Ő már idősebb kadét volt, 16 éves lehetett, amikor ősszel visszatért pár felsős kollégájával Nagykárolyba. Innét októberben menekültek el – Németországba vezetett az útja, onnét az Amerikai Egyesült Államokba. Katonacsaládba született ő is. Édesanyja korán elhunyt, így gyermekkora óta intézetekben élt. Nem jelentett számára tehát nagy traumát a kadétiskola. Tímár Gábornak ellenben hosszú-hosszú évtizedeken keresztül rémálmai voltak. Pár éve látogatott ide feleségével, Hollós Adrienne-nel, akkor adta ki magából a gyermek félelmét. Hiszen mindhiába ült a platánfák alatt, nem jött a rettegett oktató, s egyébként is, ha jött volna, akár keresetlen szavakkal kergette volna el.

A ’90-es évek után, a rendszerváltoztatásokat követően megkezdődtek a kadétok találkozásai – az egykori elitiskolából a világ mindahány szegletében élnek. (Tímár Péter például valamikor a ’60-as vagy a ’70-es években egykori iskolatársával egy afrikai dzsungelben találkozott, aki ott mint orvos tevékenykedett.) A bajtársi szavakból idővel kiszökkent annak az ötlete, hogy évkönyvben örökítsék meg a Nagykárolyban töltött éveket. A Díszmenet könyv szerkesztését Hollós Adrienne vállalta végül magára.

Az uraknak nagyon tetszett a kastély. Károlyi Melinda grófnő adományozása után a Magyar Királyi Honvédségnek 1 millió pengőt kellett a rendbetételre fordítania (irdaltan összeg volt ez akkortájt). Az európai uniós források révén történő mostani beruházásban értelemszerűen bíznak, a látottak elnyerték a tetszésüket. Sokat faggatták egyébként is fogadóikat – Veress Annamáriát, Hágó Nándor Attilát és Boros Ernőt –, kíváncsiak voltak mindenre, hiszen hatvanhét éve éltek e vidéken.

(megyeri)

a (2)

Reklámok