A jó fotón a kevesebb sokszor többet mond

Beszélgetés Vénig László nagykárolyi fotóművésszel. „Megnézték, mit teszünk a borítékba, mert féltek, a külföldiek előnytelen képet alkotnak Romániáról. Végignézték, ahogyan levarrjuk a borítékot és megcímezzük, majd lepecsételték, nehogy valaki utólag módosíthassa annak tartalmát.”

– Ha jól tudom, önnek nem a fotózás a hivatalos mestersége. Hogyan került kapcsolatba a fényképezéssel?

– Iskolázottságomat tekintve faipari technikus vagyok, és mivel a városban nem volt állás a szakmámban, ipari rajzot tanítottam egy szakiskolában. Általában a grafika, a rajzművészet körül forgott az életem, és már gyerekkoromban szívesen festegettem. Úgy került a képbe a fénykép, hogy szülővárosomban, Tasnádon volt egy nagyon jó iparművész, Keresztesi Samu bácsi, aki felkarolta azokat a kisdiákokat, akikben fantáziát látott. Rajzot tanított az iskolában, és évente rendezett kiállításokat a kis tehetségek rajzaiból. Az én munkáimat is többször beválogatta a tárlataiba, amelyeknek az Őstehetségek címet adta. Sohasem fogom elfelejteni, milyen büszkén mentem haza, és újságoltam édesanyámnak, hogy őstehetség vagyok.

– Ezek szerint a festmény volt a kiindulópont. Miért nem maradt meg ennél a művészeti ágnál?

– A kötelező katonai szolgálat után, valamivel több mint két évig Szilágysomlyón éltem, ahol rendszeresen festegettem. Egyik barátommal közösen amatőr festőként gyakoroltunk, kiállításokat is rendeztünk, persze csak helyi szinten. Akkoriban élveztem ezt a műfajt, mert már lehetett megfelelő eszközöket, jobb minőségű festékeket kapni hozzá, de legbelül folyamatosan ott motoszkált bennem egy furcsa gondolat, amely kényelmetlen érzést okozott. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom kellőképpen kifejezni magam ebben a művészeti ágban, valahogyan bezárt, nem engedett kibontakozni. Úgy éreztem, megrekedtem, és nem tudtam tovább fejlődni, kitörni a korlátok közül. Favágásszerű munka volt, én pedig önkifejező művészetet szerettem volna, olyant, amelyben szervesen benne vagyok, megmutathatom énem egyik darabját. Sokszor képeslapokat, szentképeket másoltunk le, de a másolgatás nem művészet, abból nem lehet továbblépni. Abbahagytam, noha akkoriban számtalan megrendelésünk volt.

– Melyik volt első fotós élménye, és hogyan sikerült megbarátkoznia a technikával?

– Miután letettem az ecsetet, vásároltam egy szovjet gyártmányú, kis Smena fényképezőgépet, amely 36×24 milliméteres celluloid kockákra exponált. Teljesen autodidakta módon tanultam meg kezelni, legerősebb motivációm pedig az érdeklődés volt. Az előhívással már nagyobb gondjaim akadtak. Ezt is magamtól tanultam meg, mert hiába kértem segítséget, az ezzel foglalkozó iparosok nyíltan elutasítottak, mondván: az előhívás technikája titok. Később Magyarországról kaptam egy kézikönyvet, amelyben 100 fotó receptjét taglalták. Ott megtaláltam minden fontos tudnivalót, csak a hozzávalók megszerzése okozott nehézséget, de kiderült, a gyógyszertárban kell keresgélni. Később már megfelelő eszközökkel dolgoztam, és kitapasztaltam a számomra legmegfelelőbb előhívókat, amelyekkel úgy tudtam nagyítani, ahogy éppen akartam.

– Milyen fórumokon szerepelt először? Hogyan vélekedett munkáiról a szakma?

– 1961-ben már kezdtem különböző versenyekre küldözgetni képeket. Szerepeltem például az Ifjúmunkásban, az Utunkban, a Művelődésben, az Új Életben és egyéb irodalmi, művészeti lapokban. Különböző, kisebb pályázatokon töltőtollat vagy karórát nyertem, ám sokkal fontosabb volt számomra, hogy felfigyeltek a munkámra. Azt, hogy méltányolják a képeimet, semmi sem bizonyította jobban, mint hogy meghívást kaptam az akkor bukaresti székhelyű Romániai Fotóművészek Szövetségébe. 1964-ben 124. tagja voltam a társaságnak. Sokat jelentett nekem, hogy a kor legnagyobb hazai szaktekintélyeivel említettek egy lapon, és ezzel a tagsággal különböző pályázati meghívók is jártak. Először az erdélyi fotósklubok versenyeztek egymással, később országos és nemzetközi szintekre is eljutottam. Az első képemnek, amelyiket külföldre küldtek, a Tél a szőlőben címet adtam, és Kaliforniában szerepelt. Erre nagyon büszke voltam. Aztán 1965-ben Nagykárolyban is megalakítottuk a fotóklubot, amelyben a helyi fotósokat az idősebb korosztályból Jeremi Jóska bácsi és Hamvas tanár úr, a fiatalabbakat pedig Almási László, Papp József és Murvai György képviselte. Azért volt jó itt dolgozni, mert szakszervezeti klub lévén, állami támogatást kaptunk, így minőségi eszközöket vásárolhattunk. A papírokért, előhívókért és egyéb kellékekért cserébe, amikor hívtak, bukaresti rendezvényeken vagy egyéb helyszíneken kellett kiállítanunk a munkáinkat.

– Milyen nehéz volt akkoriban kijutni a külföldi tárlatokra, és mit jelentett ez egy nagykárolyi fotósnak?

– Először itthon versengtünk, és különböző biennálékat szerveztünk a romániai fotósklubok szereplésével. Ilyen azelőtt még sohasem volt az országban. Minden helyi klub küldhetett tíz képet, amelyeket szakmai zsűri értékelt. Ezt 14 éven keresztül rendeztük meg. Az volt a rossz a ’89-es fordulat előtt, hogy egyáltalán vagy csak nagyon körülményesen lehetett képeket küldeni külföldre. El kellett menni a szatmárnémeti vámhoz, és a képet a vámőrök előtt becsomagolni. Megnézték, mit teszünk a borítékba, mert féltek, hogy a külföldiek előnytelen képet alkothatnak Romániáról. Végignézték, ahogyan levarrjuk a borítékot és megcímezzük, majd lepecsételték, nehogy valaki utólag módosíthassa annak tartalmát. Elkötelezett művészetről beszéltek akkoriban, amely az országot a legjobb fényben tünteti fel. Arra viszont büszke vagyok, hogy még abban az időszakban is sikerült képeket küldenem Indiába, Csehszlovákiába és Újvidékre is. Folyamatosan jelen voltam a képeimmel a fontosabb fórumokon.

– Úgy tudom, sokáig csak a fekete-fehér kompozíciók érdekelték, amelyeket hagyományos módszerekkel dolgozott ki. Milyen volt átállni a digitális fényképezésre, a színes képekre? Nem jelentett nehézséget az újfajta technika megismerése?

– Eleinte nehéz volt átállni a színes festményekről a szürke árnyalatos fotókra. Először csak fekete-fehér fotókat lehetett készíteni, mert olyanok voltak az eszközök. A gondok ott kezdődtek, hogy azokon a képeken a kék, a piros, a zöld mind szürke lett. Voltak ugyan bizonyos árnyalatnyi különbségek, amelyeket speciális szűrőkkel javítani lehetett, de mégis más volt, mint a színes festmény. Az én képeim nem riportfotók, azt hiszem, olyanokat nem is tudnék készíteni. Mivel eleinte festegettem, éreztem azt a szabadságot, hogy mindent a saját szememen keresztül nézhetek a világban. Nem csodálkozom például, ha azt látom, hogy egy festő a balatoni tájképein lila eget vagy piros füvet fest, mert azt ő úgy érzékeli. Ha ezt megfelelően illeszti össze, és el tudja hitetni velem, nézővel, hogy az úgy jó, minden rendben van. Négy éve átálltam én is a digitális kamerára, és olyan alkotói szabadságot kaptam, olyan akadályok hárultak el az új technika felhasználásával, melyek azelőtt megkötötték a kezemet. Eddig is tetszés szerint alakítottam a képeimet, úgymond összefotóztam a hozzávalókat, és később saját ízlésvilágomhoz mérten formáltam a végső összhatást. Ám eddig nehezebb volt kollázsokat készíteni, a mostani számítógépes programokkal sokkal gyorsabbnak és eredményesebbnek érzem a munkát. Ha akarom, félreteszem, és később folytathatom őket. Ez nagy dolog. A legelején még nem érdekeltek a digitális megoldások, mert amikor megjelentek, semmilyen szinten nem tudtak versenyezni a régi, jól bevált módszerekkel. Ám olyan hamar fejlődtek, lefőzték az általam használt technikát, hogy kénytelen voltam megtanulni az újat is. Azt gondoltam, sohasem leszek képes kezelni a számítógépet, de a végén mégis belejöttem, és olyan finom műveleteket lehet vele végezni, amelyekről azelőtt még csak álmodni sem mertem.

– Minden nap foglalkozik a fotókkal. Milyen gyorsan készül el egy kép?

– Nem nevezném magam termékeny fotósnak, mert sokáig dolgozom egy-egy képen. Alig több mint száz olyan képet hoztam össze eddigi életem folyamán, amelyekkel minden tekintetben meg vagyok elégedve. Van, hogy éjszaka megébredek, és azon töprengek, mit lehetne még alakítani egyik-másik munkámon. Szinte naponta kimegyek a szőlőskertembe, majd az ottani fizikai kikapcsolódás után még órák hosszat tudok foglalkozni a képeimmel. Több száz fotóm van félkész állapotban, de azokat nem mutatom meg senkinek, amíg nem érzem, hogy minden elvárásomnak megfelelnek.

– Hogyan látja ennek a művészeti ágnak a jövőjét?

– Régen nem tekintették művészetnek a fotózást, nagy harcok árán vált azzá. Én a régi technikával készült alapanyagaimat ötvözöm a digitális világgal, ám arra mindig vigyázok, hogy a fotók ne legyenek zsúfoltak. Az a jó fotó, amelyik előtt a néző megáll egy pillanatra és valamit észrevesz, kapcsolatot teremt vele. Manapság már rengeteg kép készül, szinte mindenki fotózik. Nemrég olvastam egy statisztikát, hogy évente a világon negyvenmilliárd fotó készül, amiből a legjobb esetben kétszáz tekinthető művészinek, ami szerintem nagyon kevés. A baj a reklámok befolyásából és a pénzhajhászásból ered. Például egy szép nőről nem lehet csúnya képet készíteni, ám sokkal többet mond egy megtört öregasszony portréja. Nekem sok képem van olyan idős nénikről, akiknek arcán minden egyes redő egy élettörténet, kordokumentum. Azért szeretem őket fotózni, mert nem pózolnak, nem érdekből állnak kamera elé.

Szerző: Végh Balázs. A cikk megjelent a Krónika című napilapban, 2009 májusában. Az újbóli publikáláshoz engedélyt kértünk.