Évtizedek a magyar kultúra szolgálatában

„A rendszer megvádolt, és azt bizonygatta, azért írok nyelvművelő és néprajzi tárgyú szövegeket, mert ezzel azt akarom demonstrálni, hogy Erdély a magyaroké, és nem a románoké.” Beszélgetés néhai Bura László, szatmárnémeti nyugalmazott főiskolai tanárral.

– Úgy tudom, ön még a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett. Milyen volt ott akkoriban egyetemistának lenni?

– A történet ott kezdődik, hogy 1950-ben érettségiztem Szatmárnémetiben, és annak ellenére, hogy matematikából voltam kitűnő tanuló, a humán tárgyak felé vonzódtam. Úgy terveztem, elvégzem a magyar–francia szakot, ám éppen abban az évben szüntették meg a kettős képzést, és csak monoszakra felvételizhettem, így a magyart választottam. Abban az időben nagyon sok időt töltöttünk az egyetemen, hiszen heti 36–38 óránk volt. A magyar mellett pedig végig állandó tárgy volt négy román és négy orosz nyelvóra, ám ezeket nem ismerték el második szakként. Annak ellenére, hogy abban az időben még nem jelentett gondot az önálló magyar egyetem ügye, meglehetősen erős osztályharc uralta az ottani életet. Például az öltözködés tekintetében is megszabták, mi az, ami nem polgári, vagy, ahogy akkoriban nevezték: burzsoá, és csak azt engedték meg hordani. Ennek értelmében nemhogy mi, de még a tanáraink sem járhattak kalapban. A ruhaviseletnek is egyszerűnek kellett lennie, és a „Jó napot!”-on kívül másképpen nem köszönhettünk. A hölgyeknek, tanárnőknek sem volt szabad „Kezét csókolom!”-ot mondani, mert azok polgári maradványoknak számítottak.

– Miben nyilvánult még meg ez a bizonyos osztályharc?

– Mikor harmadévesek lettünk, nagyon sok hallgatót kizártak az egyetemről, mert kiderítetek róla ezt-azt. Például arra hivatkoztak, hogy középparaszti családból származnak, és bármikor kulákká fejlődhetnek, mai puszta kitaláció volt. Emellett az előadásokat is ellenőrizték. A tanároknak csak azt adhatták elő, amit előzetesen leírtak, és a rektori hivatalban cenzúráztattak. Azaz fel kellett olvasniuk az előre megírt előadás szövegét, és nem beszélhettek szabadon. Voltak persze, aki nem vették ezt a rendeletet betű szerint, de el lehet képzelni, milyen gondot okozott az előadóknak, hogy úgymond megpolitizálják az irodalmat, mikor azt elvárták tőlük. Első éven tanárom volt Nagy István író is. Vele kapcsolatban az volt az érdekes, hogy előtte nem lehetett más íróra dicsérő szót szólni, mert számára saját maga volt az egyedüli és jó. A tanárokkal kapcsolatban még el kell mondanom, hogy megtisztelő volt olyan irodalmároktól tanulni, mint Antal Árpád, Jancsó Elemér, Szabédi László költő, vagy olyan nyelvészektől, mint Szabó T. Attila, Márton Gyula és Gálffy Mózes. Tanáraink még az adott osztályharcos szellem mellett is megpróbáltak igényességre oktatni hallgatóikat.

– Az egyetemi idegennyelv-oktatás mennyire bizonyult eredményesnek?

– Azt kell mondanom, nekünk nem úgy tanították a románt, mint azt később az iskolákban láthattuk. Amellett, hogy olyan szövegekkel kellett foglalkoznunk, mint Sztálin akkoriban megjelent nyelvbrossúrája, amelyet orosz és román nyelven is tanulmányoztunk heti négy órában, a tanárok arra törekedtek, hogy hallgatóiknak a beszélt nyelvet adják át. Hellyel-közzel megtanítottak minket románul és oroszul beszélni, úgy, hogy ezeket a nyelveket a mindennapi életen is használni tudjuk, és ez még a székelyföldi kollégáknak is sikerült, akik amúgy eléggé nyelvtörő módon kezelték a románt. A korszak sajátossága volt, hogy akkor még nem éleződtek az etnikai konfliktusok. Nem együtt, hanem egymás mellett, mondhatni fele-fele arányban voltunk Kolozsvárott, és mindenki jóban volt mindenkivel, nem voltak ellentétek. Tudományos és egyetemi szinten sem jelentkezett az a nyílt nacionalizmus, amely aztán a későbbiekben felerősödött.

– Egyetem alatt kellett elvégeznie a katonaságot is. Hogyan lehetett ezt megoldani?

– Abban az időben vezették be a katonai oktatást, amely két éves időtartamú képzés volt. Ezt úgy kell elképzelni, hogy három éven át, minden hét pénteki napja elméleti oktatással telt. Nyaranta, másod- és negyedév után, gyakorlaton vettünk részt. A gyakorlati kiképzés második hónapjában, az úgynevezett záróvizsgára Caracalra vittek. Teljesen román vidéken állomásozott egy egész bolyais, magyarul beszélő zászlóalj. A kiképzőtisztjeink román anyanyelvűek voltak, és volt köztük egy ókirályságbeli, aki valahonnan ismerte, és megszerette a magyar katonanótákat. Ebből az lett, hogy a zászlóalj a román város utcáin menetelve magyarul is énekelt. A történet ott ért véget, amikor a szakaszparancsnokunk Bukarestben feljelentette a zászlóaljunk vezetőjét, amiért katonáit magyarul énekelteti. A hadsereg politikai felügyelete megvizsgálta a kérdést, és úgy határozott, hogy lehet magyarul énekelni, de úgy, ha román és orosz nótát is dalolunk mellette. Így attól kezdve az első nóta román, a második magyar, a harmadik pedig orosz volt, hiszen mindannyian beszéltük mindhárom nyelvet.

– Az egyetemi munka szakmai oldaláról mit érdemes elmondani?

– Negyedéves végzősként részt vettem egy grandiózus kutatóprogramban. A dolog érdekessége, hogy akadémiai léptékű tervet valósítottunk mag, ugyanis több tízen, tanárok és diákok, románok, magyarok vegyesen kivonultunk Moldvába gyűjteni. Mindenkinek magvolt a saját feladata, amelyet meg kellett oldania. Együtt dolgoztak ott a nyelvészek, néprajzosok, zenekutatók, mintegy 30 fős csoportban. Ez 1953 őszén volt, amikor még meg lehetett valósítani ilyen méretű, közös terveket, ahol együtt dolgozhatott a két etnikum. Később aztán leállítottak minden hasonló kezdeményezést, valószínűleg az időközben módosult politikai ideológia hatására, és ennek a kutatásnak az anyaga sem jelent meg sohasem közös kötetben, mindenki egyénileg hasznosította az eredményeit. A kutatás nyomán jelent meg például később a Moldvai csángó nyelvjárás atlasza is. Az államvizsga után kineveztek gyakornoknak a nyelvészeti tanszékre. 1955 márciusában letartóztattak, egy és negyed évet ültem is a kolozsvári titkosrendőrség vizsgálati fogságában. A vád államellenes szervezkedés volt, amellyel a vádirat szerint indirekt módon megsértettük a munkásosztály önérzetét. Engem és két kollégámat 6 évre ítéltek, mert még egy tiltólistás könyvet is találtak nálunk. A könyv birtoklása öt éves büntetést vont maga után. Végül a másfél év fogság után újratárgyalták az ügyünk, és kiengedtek. Azt gondolom, nagy szerencsénk volt, mert jó időben vittek el. Ha ezt egy évvel később teszik, akkor valószínűleg a Duna deltába kerülök.

– A tanügyben folytatta tovább, és a tudományos munkát sem hagyta abba. Mit érdemes tudni az újrakezdésről?

– A büntetés után nyilvánvaló volt, hogy az egyetemi pályát nem folytathatom, így hazajöttem. Az akkori tartományi tanfelügyelőség Nagybányán volt, ott választottam magamnak helyet, és kerültem ki Mezőpetribe magyartanárnak. Közben folyamatosan kutattam, dolgoztam a tudományos munkáimon, és pályázatokat is nyertem. Idővel aztán bekerültem Szatmárnémetibe, ahol románt, franciát majd magyart oktattam. Emellett folyamatosan közöltem különböző lapokban, és évekig saját rovataim is voltak. Gyűjtöttem a térség szólás, közmondás és helynévanyagát is, amely később meg is jelent különböző fórumokon. Érdekességképp megemlíteném, hogy egyik alkalommal szakinspekcióban voltam Szilágylelén és Bogdándszérben. A két település között szekérrel szállítottak, és ott hallottam arra az időszakra jellemző közmondásokat. Ilyen például a „A kollektív aranybánya, aki nem lop, mind megbánja”, vagy a „A kollektív aranykincs, aki nem lop, annak nincs”. Néprajzi, nyelvészeti és később hely-, iskola- és egyháztörténeti munkákkal, falumonográfiával foglalkoztam. A rendszer újra megvádolt, hogy azért írok nyelvművelő és néprajzi írásokat, mert ezzel azt akarom bizonyítani, Erdély a magyaroké, és nem a románoké. Ma sem tudom elhinni, hogy aki annak idején ezt leírta, az komolyan is gondolta volna.

– Ön számára mit hozott a rendszerváltás?

– Engem ’89 után megválasztottak az akkori román–magyar vegyes tannyelvű líceum igazgatójává. Ez később visszakapta a Kölcsey nevet. Nem sokkal rá megalapítottuk a református és római katolikus gimnáziumokat is, amelyek szintén a Kölcsey épületében tevékenykedtek, és egy ideig ezeket is én vezettem. 1998-ban sikerült kihelyezni Szatmárra a BBTE tanítóképző főiskoláját, amelynek tanulmányi igazgatója lettem pár évig. Jelenleg betanítok az azóta egyetemmé fejlődött tanítóképzőbe, és számos munkám van kész, vagy félkész állapotban. Több területen is vannak még olyan elvégzendő feladatok, amelyeket a közeljövőben szeretnék megvalósítani. Mindig adódik új cél, amelyet kitűzhetek magam elé.

– A tudományosság mellett hobbija a kertészet. Vannak saját vívmányai ezen a területen?

– Évek óta oltok fákat, cserjéket. Régóta termesztek magas törzsű köszmétét, amely egyméteres magasságúra nő, így nem kell hajolgatni az egyébként bokorként ismert növény terméséért. Emellett jostát is termesztek, amely a fekete ribizli és a köszméte keveréke. Ez riszke néven is ismert. Permetezni már nem szoktam, így biokertészetem van, de a fára még magam mászom.

Szerző: Végh Balázs. A cikk megjelent a Krónika című napilapban bő egy évtizede. Az újbóli publikáláshoz engedélyt kértünk.

2

Bura László

1932. március 31-én született Szatmárnémetiben. 1950-ben érettségizett a szülővárosában lévő Állami Magyar Fiúlíceumban. Egyetemi diplomát a Bolyai Tudományegyetem, Magyar Nyelv és Irodalom Karán szerzett 1954-ben, magyartanári végzettséggel. 1955 márciusáig az egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének főgyakornoka. 1955 márciusa és 1956 májusa között politikai fogoly. 1956. szeptember 1-től általános iskolai tanár a Szatmár megyei mezőpetriben, majd Szatmárnémetiben, később középiskolai tanár a megyeközpontban. 1990 januárjától 1994. augusztus 31-ig a szatmárnémeti Kölcsey Ferenc Elméleti Líceum, ugyanakkor 1991. szeptember 1-től 1997. november 30-ig a Hám János (Líceum) Iskolaközpont igazgatója. 1999. és 2004. között a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Szatmárnémetibe kihelyezett Tanítóképző Főiskolai Karának tanulmányi igazgatója, majd óraadó tanár ugyanott. Csaknem 100 tanulmány, számos cikk, több mint 40 kötet szerzője és lexikonok szerkesztője. Hosszú ideig hivatalos fordító. A filológia doktora, 1972-ben védte meg magyar nyelvészeti disszertációját a BBTE-n, Márton Gyula irányítása alatt. Kutatási területei a lexikológia (szakszókincskutatás), a névtan, a nyelvművelés, a (szellemi) néprajz és a művelődéstörténet. A Magyar Néprajzi Társaság levelező tagja (1990), az Erdélyi Múzeum-Egyesület (1991), a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság (1991), a Kriza János Néprajzi Társaság (1993), az Anyanyelvápolók Szövetsége (1993) és az MTA Köztestületi (2000) tagja. Elhunyt Szatmárnémetiben 2014. augusztus 31-én.