Fontos a historikus előadásmód

„(…) a reneszánsz korban, főleg a Báthoryak idején, európai hírű zenei élet folyt a fejedelmi udvarban, ezért a műfaj segítségével számtalan külföldön elismert szerző nevét sikerült megemlítenünk, összekötve így a nyugati világot az erdélyi zenetörténettel.” Beszélgetés Deák Endrével, a nagykárolyi Collegium régizene együttes művészeti vezetőjével.

– Hogyan került kapcsolatba a régizenével?

– Édesanyámtól örököltem a zeneszeretetem és a tehetségem, ő ugyanis nagyon szépen énekelt. Már első osztályos koromtól fogva zeneiskolába jártam, de lusta voltam gyakorolni a hegedűn, amelyen tanultam. Mivel ez a felkészültség nem volt elégséges ahhoz, hogy ezen a pályán folytassam, elméleti líceumba kerültem, méghozzá matematika szakra, mivel ezt a tantárgyat elég jól értettem. Érettségi után továbbra is a zene érdekelt a legjobban, így kerültem a marosvásárhelyi pedagógiai főiskolára. Itt évfolyamtársam volt a nagyváradi Babrik József, aki nagyon szerette a barokk zenét, rendszeresen járt templomba és orgonázott is. Ebben az időben hallottunk először arról a világszerte elindult mozgalomról, amely a régi korok zenéjének historikus előadásmódját hirdette, azaz az eredeti hangzáshoz hasonló megszólaltatást. Ezzel párhuzamosan kezdtek megépülni azok a hangszerek is, amelyek pontos rajzok alapján az eredetiek rekonstrukciói lettek. Babrik kezdeményezésére kisebb zenekart alakítottunk a főiskolán, amely korabeli kották és zenetörténeti leírások alapján próbálta megszólaltatni a régizenét, elsősorban azokon a hangszereken, amelyeken akkor játszani tudtunk.

– Honnan indult az ezzel a zenével foglalkozó mozgalom, illetve mit érdemes tudni a hangszerekről?

– Angliában kezdtek először foglalkozni ezzel a fajta zenével, jó száz éve, ott voltak az első nagyobb eredmények, és azt kell mondanom, hosszú ideig a szigetország vezette a rangsort. Lassan aztán beépült az oktatásba is, valamint elkészültek az első csembalók, amelyek leginkább a barokk korra voltak jellemzőek. Továbbá szélesebb körben is ismertté vált a barokk hegedű, amelyhez még nem reflexvonót használtak, hanem bélhúrral ellátott enyhén hajlítottat. Emellett a hegedűt vissza kellett barokkosítani, ugyanis akkoriban a hangszer teste és nyaka közötti törésszög egyenes volt, csak később modernizálták azt nagyobb feszítőerejűvé. Megjelentek a barokk fuvolák is, amelyek érdekessége, hogy fából készültek és csak egyetlen billentyű volt rajtuk a kisujj számára. A középkor hangszereit csak a képi ábrázolások segítségével tudták rekonstruálni, ugyanis abból az időszakból nagyon kevés eredeti darab maradt meg a múzeumokban. A zeneművekről annyit érdemes elmondani, hogy a barokk kor mellett egyre inkább előtérbe került a reneszánsz muzsikája és irodalma. Engem elsősorban ez a korszak, vagyis a 15-16-ik század zenéje ragadott meg. Nagyon sok újdonság és érdekesség került napvilágra a korszak zeneirodalmának tanulmányozása során, és amikor régizenéről beszélek, elsősorban ennek az időszaknak a muzsikájára gondolok. A nagykárolyi Collegium régizene együttessel is elsősorban ennek a korszaknak a zenéjével foglalkozunk.

– Mennyire kellettek az előzetes zenekari tapasztalatok?

– Babrik annak idején arra a Búgócsiga nevű folk-rock együttesemre alapozott, amellyel 1971 és 1974 között több szerzeményt is rögzítettünk a marosvásárhelyi rádiónál, illetve a bukaresti tévé magyar adásánál. Ezek a számok aztán a rádióban és a televízióban is gyakran elhangzottak, sőt, még az akkori Hét slágerlistájára is felkerültek. Egyébként az idén szeptemberben Budapesten ezek a felvételek egy retrokiadványban, hagyományos duplaborítós bakelitlemezen jelentek meg, korlátozott példányszámban, kifejezetten gyűjtők számára. Manapság egyre többen vannak olyanok Amerikától Japánig, akik érdeklődnek a hasonló ritkaságok iránt. A kedvtelésből létrehozott Camerata Transylvanica régizene együttes lényegében a Búgócsiga tagjaira alapozott és annak a hangszereivel játszott. Sajnos 1974 nyarán, egy nagyobb szabású turné után az ötletgazda Babrik József súlyos szívbetegsége miatt elhunyt, néhány szerzeményét még egy év múlva, a rádió stúdiójában rögzítettünk, és hallhatóak az említett Búgócsiga lemezen. A Camerata Transylvanica a legutolsó Siculus Fesztiválon, 1973-ban Székelyudvarhelyen kirobbanó sikert aratott, ugyanis a régi táncdallamok nagyon közel álltak az akkoriban beatnek nevezett mozgalom műfajához. Ez a seregszemle egyfajta erdélyi, magyar nyelvű Táncdalfesztivál volt, és különleges szerepet töltött be az akkori viszonyok között. Négy alkalommal szervezték meg 1970 és 1973 között, aztán le is tiltotta a rendszer. Az egyetem elvégzése után kerültem Nagykárolyba, és nem is gondoltam a régizene folytatására. Itt a rockos műfajt szerettem volna továbbvinni, de az a nagyszerű zenésztársam, akire itt találtam rá, rövid időn belül elkerült a városból, és bezárultak számomra a műfaj lehetőségei. A zene továbbra is érdekelt, ezért volt egyetemi kollégáimmal, zenetanár ismerőseimmel összejártunk furulyázni, és 1977-ben már műsorral tudtunk közönség elé állni, így meg is alakult a nagykárolyi együttes.

– Abban az időben mennyire lehetett szabadon foglalkozni ezzel a műfajjal. Mennyire nézte jó szemmel az államhatalom?

– Nagyon érdekes helyzet ez, ugyanis a régizene- és táncházmozgalomban, valamint a pop-rock műfajban bizonyos határig el lehetett menni. Mi végigzenéltük az összes akkori fesztivál, valamint tehetségkutató verseny helyi és országos szakaszát, amelyekről mindig díjakkal térünk haza. Azt tapasztaltam ezeken a megmérettetéseken, hogy akkoriban is voltak egy bizonyos szinten jó szakemberek a zsűrikben, akik értékelték a munkát, és nem problémáztak különösképpen. Mi egyébként a régizene együttessel nem énekeltünk magyarul, és nem is volt ez szándékunkban, hiszen idegen zenét játszottunk, amely olasz, spanyol, német, angol, francia és egyéb nyelven íródott meg anno. Ennek ellenére el lehetett jutni velük az országos szakaszig, mert olyan darabok voltak, amelyek valamilyen szinten kötődtek az erdélyi múlthoz. Azt kell tudnunk erről a zenéről, hogy a reneszánsz korban, főleg a Báthoryak idején, európai hírű zenei élet folyt a fejedelmi udvarban, ezért a műfaj segítségével számtalan külföldön elismert szerző nevét sikerült megemlítenünk, összekötve így a nyugati világot az erdélyi zenetörténettel. Ezzel szemben az úgynevezett rockzenei mainstreamet, vagyis a fő irányvonalat nagyon tiltották, mert az az akkori ifjúság ösztönös, nagyon nehezen felügyelhető önkifejezési formája volt. Ezzel eszembe a régizene nem ellenkezett az akkori kritériumokkal, valamint a zsűriben nem voltak olyan tagok, akik részletekbe menően hozzá tudtak volna szólni a produkciónkhoz, ugyanis nem volt meg a szükséges szakmai felkészültségük. Emellett sem a régi-, sem a népzenét nem lehetett ideológiailag támadni, így egy ideig sok minden átcsúszott a rendszer szűrőjén. Az, hogy végül fokozatosan elsorvasztották, és oda jutottunk, ahova, az az ország sajátos politikai helyzetéből adódott.

– Mennyire hozzáférhető a régizene-anyag? Könnyen kutatható?

– Ez ma már nem jelent gondot, ugyanis a világhálón teljes könyvtárak anyagai megtalálhatók. Azoknak a kódexeknek és könyveknek a hű másai olvashatók, amelyekből eddig csak egy-két művet ismertünk. Emellett számtalan ingyenesen letölthető kotta van modern kiadásban. Az a kevés anyag, amely nincsen meg virtuálisan, megvásárolható, hiszen nem túl drága. Inkább a bőség zavarával küzdünk, és abban a korszakban is, amellyel mi foglalkozunk, tízezres nagyságrendű zenedarabokról beszélhetünk. Vannak olyan szerzők, amelyeknek több száz, majdnem ezer művét ismerjük. Nem csak kódexekről van szó, hiszen a 16-ik században már nyomtatványok is vannak, 1501-ben nyomtatják ki az első velencei kottát. Abban az időben a kottakiadás alapvetően a műkedvelők igényeit elégítette ki, a házi muzsikálást szolgálta, ugyanis a hivatásos zenészek kotta nélkül játszottak. Érdekesség, hogy olyan nyomtatvány is van, amelyen a különböző szólamok más-más irányban vannak elhelyezve a lapon, így szétnyitva és az asztal közepére téve a zenekedvelő család minden tagja egyszerre tudta használni. A nagy gondot az jelenti, hogy ezek a művek eredetileg otthoni használatra íródtak, és nem egyszerű őket színpadra, nagyközönség elé vinni. A néptánchoz hasonlóan színpadi előadássá kell átalakítani az otthoni, saját szórakozásra kitalált formákat. A mi esetünkben még hozzáadódik, hogy több előadásunkra is elkísér a kolozsvári Amaryllis táncegyüttes, amely régi korok táncát mutatja be a mi játékunkra. Régebb többen tudtak velünk turnézni, ma már sokszor csak egy pár tart velünk. Zenekarunk 33 éves eddigi pályafutása alatt számos koncertet adott, rádió- és televízió-műsorban vett részt, lemezt is adott ki, egyedül könyvkiadók nem érdeklődnek iránta. Fontos lenne, hogy egy megfelelő módon bejegyzett kiadó jelentessen meg kottákat, hiszen az ilyen fajta könyvkiadásból komoly hiány van itthon. Meg kellene megismertetni a régizene erdélyi vonatkozásait, hiszen az erdélyi fejedelemségek idején nálunk komoly hagyománya volt ennek a műfajnak. Az erdélyi zenéről külföldön is tudtak anno, hiszen olyan kiadvány jelent meg, amely Il Transylvano címet viselt. Továbbá Bakfark Bálint, azaz Valentin Greff Bakfark brassói lantost európai rangú muzsikusként tartja számon a szakirodalom. Ő olyan szerző, akinek a műveit Franciaországban, Lengyelországban, Németalföldön adták ki, és ez abban az időben hatalmas elismerés volt. Kutatásaim fő témáját Bakfark művei jelentik. Amikor az ember megtanulja olvasni a korabeli kottákat, nagyon hamar át tud nézni számtalan művet, és ki tudja a keresni számára fontosakat. Nem kell átírni az egykori kottákat, hanem funkcionálisan kell használni őket, és akkor nagyon könnyű dolgunk van, ugyanis akkoriban nem hangjegyekkel dolgoztak, hanem a hangszeren történő fogásokat jegyezték le.

– Mennyire tanítható a régizene az iskolában, illetve mennyire van szükség az oktatására?

– Nagyon nagy szükség lenne rá, mert kifejezetten praktikus, hiszen kis együttesek bárhol létrehozhatók. Nagyon hamar hasznát lehet venni ennek a képzésnek, és segít megtanulni a polifon, azaz többszólamú gondolkodást. Az így kialakított készséget később nagyszerűen lehet kamatoztatni, ugyanis válságban van a mai kortárs komoly- és könnyűzene. Sok újat már nem lehet elmondani, mert már szinte minden elhangzott. Ezért lesz egyre nagyobb divatja a retronak, térnek vissza a művészek a kezdetekhez. A megújulásban nagy segítség lehet a többszólamú zene.

Szerző: Végh Balázs. A cikk megjelent a Krónika című napilapban bő egy évtizede. Az újbóli publikáláshoz engedélyt kértünk.

Deák Endre

1952. december 24-én született Marosvásárhelyen. Iskoláit szülővárosában végezte el, reál szakon érettségizett, és tanárképző főiskolán diplomázott. Zenetanárként és hivatásos zenészként dolgozott, közben elvégezte a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógia szakát. Idővel a régizenével kapcsolatos kiadványok gyűjtőjévé vált, majd kutatni is kezdte a korszak zeneirodalmát. Több tudományos munkája is megjelent itthon és külföldön, magyar és idegen nyelven. Jelenleg a nagykárolyi Collegium régizene együttes művészeti vezetője és aktív tagja. Számos hazai és külföldi fesztiválon, seregszemlén vett részt, és együttesével folyamatosan eleget tesz a meghívásoknak. Fontosnak tartja a régi korok zenéjének historikus előadását az eredetiekre minél jobban hasonlító hangszerek segítségével. A zenekar több mint 30 éves pályafutása alatt több díjban és elismerésben részesítették. Ezek közül a legfontosabb a Magyar Régizene Társaság Tinódi-lant díja, amelyet 2007-ben vehetett kézbe. Elhunyt Nagykárolyban 2012-ben.

Reklámok