A szolgálat adott értelmet életemnek

Beszélgetés Mózes Árpád nyugalmazott evangélikus püspökkel.

„A román karhatalom úgy értelmezte, hogy egy idegen állam polgárainak adtunk ki információkat országunk belügyeiről, amely hazaárulásnak minősült. Az akkori eljárás szerint a hazaáruló csoportok fő vádlottját hivatalból halálra ítélték.”

– Önként vonult nyugdíjba, és Nagykárolyba költözött. Miért épp ezt a partiumi kisvárost választotta otthonául?

– Épp kedden volt 45 esztendeje, hogy kiszabadultam a börtönből. Akkoriban, 1964-ben, különböző adminisztratív akadályok miatt nem mehettem vissza a régi gyülekezetembe, Székelyzsomborra, és lehetőségképp felmerült a nagykárolyi kicsiny gyülekezet. Elvállaltam az itteni lelkészi állást, bár akkor még azt sem tudtam, merre van ez a város. Először úgy volt, hogy átmenetileg, legföljebb egy-két évig maradok csak, de hála a jó Istennek, kiváló közösség alakult ki az egyházközségben, és nagyon jó kapcsolatba kerültem a károlyiakkal. Így majdnem 20 évig szolgáltam itt, és úgy határoztam, nyugdíjas éveimre ebbe a városba költözök vissza. Sok kellemes, régi emlék köt ide. Amikor ebbe a közösségbe helyeztek, a két kis gyülekezetet, a szatmárnémetit és a nagykárolyit összevontuk, és én szolgáltam mindkét városban. Szeretem ezt a kisvárost, mert csendes, nyugodt, sok a régi barát, bár az évek során jó néhányan elköltöztek innen, többnyire külföldön próbáltak szerencsét. Nagykárolyi szolgálatom befejezte előtt három évvel megválasztottak esperesnek, majd Aradra költöztem, ahol püspökké avattak.

– Úgy tudom, ön élete végéig töltheti be ezt a tisztséget. Valamilyen belső szabályzat folytán alakult ez így?

– Igen, élethosszig tart a kinevezésem, de egészségügyi okok miatt visszavonultam. Három szívinfarktuson estem át, és meg is műtöttek. Orvosaim tanácsára lemondtam a közéleti szereplésről, ám ha meghívnak ünnepségekre, rendezvényekre, szívesen szolgálok, mert az igehirdetés teszi teljessé az életemet. Ez motivált eddigi pályámon, és ez adott értelemet a munkámnak. Egyébként anno, amikor engem püspökké választottak, akkor élethosszig szólt ez a titulus, időközben megváltoztak a szabályok, és ma már 12 évre szól egy püspöki mandátum. Ez azt jelenti, hogy lemondtam aktív püspöki tevékenységemről, de életem végéig megmarad ez a tisztségem.

– A ’90-es években az egyházkerület újragondolta azt a belső szabályzatát, amelyet 1948-ban fogadott el. Milyen módosításokat eszközöltek akkor?

– Nagyon radikális változtatásokra nem került sor az 1999. június 15–16-i zsinaton. Az apróbb módosításokra azért volt szükség, mert a kommunista rezsim bukása után minden egyház igyekezett szabályrendeletét az új eszméknek megfelelően igazítani. Mi is megpróbáltuk átalakítani azt a szervezeti szabályzatot, amelyet még annak idején a nagy nemzetgyűlés szájíze szerint kellett megfogalmazni. Összehívtuk a zsinatot, amely már több mint 50 éve nem ülésezett, és a szabálykönyvet ez a legfelsőbb egyházkerületi fórum aktualizálta. Az egyik fontos változtatás az egyházkerület megnevezésének átalakítása volt. Ez az intézmény tulajdonképpen a trianoni békediktátum után jött létre, és a határok átrajzolásával felborult a szervezet adminisztratív felépítése. Anno gyülekezeteink egy része a dél-, másik az észak-magyarországi püspökséghez tartozott. Mikor meghúzták a határokat, magukra maradtak, nem volt központjuk. 1920-ban összeült egy ad hoc zsinat Kolozsvárott, és eldöntötte, hogy a hit-remény gondolata mentén megpróbál saját lábán megállni. A szászokhoz nyelvi, a reformárusokhoz hitbéli problémák miatt nem szerettek volna csatlakozni. Aradon szuperintendencia néven megalakult a romániai magyar evangélikus egyházmegye vezetősége, amely feje a szuperintendens volt, a mai értelemben vett püspök. A szervezet megnevezése körül aztán bonyodalmak alakultak ki. A szászok eléggé barátságtalanul közelítettek a kérdéshez, mert ők is és mi is ágostai hitvallású evangélikusok vagyunk. A szász egyházkerület miatt az Ágostai Hitvallású Evangélikus Egyház nevet nem tudtuk felvenni, mert románul egybeesett volna a két egyház megnevezése. Így a nevünk a Zsinatpresbiteri Ágostai Hitvallású Evangélikus-Lutheránus Egyházkerület lett. Korábban azt mondogattam humorosan, hogy hosszabb a nevünk, mint amekkora a kerület maga, ezért igyekeztünk elnevezést változtatni. Így intézményünket ma Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyházkerületnek hívják. Luther neve azért kerül be, hogy a megnevezésben is jól elkülöníthetőek legyünk a mostanában tucatjával alakult neoprotestáns szervezetektől, amelyek nevében sokszor előfordul az evangélikus, evangélium szó.

– Ehhez a kerülethez csak az erdélyi magyar evangélikusok tartoznak?

– Nem csak ők. Rajtuk kívül ide tartoznak még a Bánátban élő evangélikus szlovákok is. Ők az egyházkerületen belül külön esperességet, egyházmegyét alkotnak Nagylak központtal. A szászok külön kerületbe szerveződnek. Nekünk három egyházmegyénk van, a brassói és a kolozsvári magyar, valamint a nagylaki szlovák.

– Említette, hogy nemrég volt szabadulásának évfordulója. Mit kell tudni bebörtönzése körülményeiről?

– Az 1956-os magyar forradalom eseményei miatt ítéltek el. Akkoriban igyekeztek minden egyházmegyéből, és nagyobb magyar közösségből elhurcolni embereket. Példát akartak statuálni. Én akkoriban püspöki titkár voltam Kolozsvárott. Barátaimmal természetesnek állást foglaltunk a magyar forradalom ügye mellett, és elítéltük a szovjetek drasztikus beavatkozását. A Bolyai Egyetem, valamint a Református és Unitárius Teológiai hallgatói is hasonlóan gondolkodtak erről. A titkosszolgálat emberei fokozatosan kiszemeltek minket, és vallatóra fogtak. Nekünk, evangélikusoknak, még volt egy plusz bűnünk is a szekuritáté szemében. Ugyanis két szélsőségesen baloldali beállítottságú tanár is tanított bennünket, és mi ezek ellen a teológiai professzorok ellen egy úgynevezett petíciót nyújtottunk be a püspöknek. Annyit kértünk a vezetőtől, legyen szíves, intse meg a szóban forgó tanárokat, hagyjanak fenn a bal oldali magatartásukkal. Mindehhez még hozzájött a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem diákjaival való találkozásunk is. Őket diákotthonunkban fogadtuk, mert a Bolyai és a Babeș egyetemek meghívására épp a kincses városban voltak pár napig egy hivatalos államközi csereprogram jóvoltából. Mindez 1956 nyarán volt. Beszélgetéseink során kertelés nélkül elmeséltük a romániai magyarság akkori helyzetét, az magyar egyházak ellehetetlenített sorsát, és a többi közéleti sérelmünket. A román karhatalom szemében ez azt jelentette, hogy országunk belügyeiről adtunk ki információkat egy idegen állam polgárainak. Tettünk hazaárulásnak minősült. Minden államellenes bűnünket összegyűjtöttek, és nyolcunkat el is ítéltek, négy lelkész és négy teológust. Jómagamat, mint püspöki titkárt fővádlottnak neveztek ki. Az akkori eljárás szerint a hazaáruló csoportok fővádlottját hivatalból halálra ítélték, ezért a titkosszolgálat 5 hónapig vallatott, és folyamatosan halálbüntetéssel ijesztgetett. A vádirat felolvasásakor a katonai ügyész már nem említette ezt a vádpontot, így a Román Népköztársaság területi biztonsága ellen elkövetett bűncselekményért ítéltek el. Amikor az utolsó szó jogán megkérdeztem, hogy szó szerint mit is követtünk el, akkor az ítéletet felolvasó, Vălea nevezetű törvényszolga azt mondta, semmit, de ha lehetőségünk lett volna rá, biztosan megtesszük. Így a tett lehetősége miatt becsületből 18 esztendőnyi fegyházbüntetést kaptam. A többieknek 16, 15, 8, 7 és 6 évi szabadságveszés járt.

– Hol töltötte börtönéveit?

– Kezdetben pár hónapig a szamosújvári börtönben volta, onnan pedig kivittek a Duna-deltába dolgozni, ahol kereken 5 esztendőt töltöttem. Gátat építettünk, nádat vágtunk és különböző mezőgazdasági munkákat kellett végeznünk. Isten mentsen meg mindenkit attól a nyomorúságos állapottól, amely ott uralkodott, sajnos sokan bele is pusztultak ebbe a büntetésbe. Volt, hogy juhhodályban, barakkokban vagy hajóuszályokon laktunk évekig. Mindig azt mondogattam viccesen, hogy biztosan a söprögetésig maradok ott, ami be is teljesült, mert a legutolsó csapattal tértem vissza. Augusztus 3-án kaptam kézhez a szabaduló levelet, mert a Román Népköztársaság felszabadulásának 20-ik évfordulója alkalmából mindenkinek elengedték a hátralévő büntetését. Ez tulajdonképpen nem amnesztia volt, hanem kegyelem, és továbbra is büdösek maradtunk a vezetés számára.

– Nem gondolt rá, hogy életútjáról könyvet ír?

– Megfordult a fejemben már a gondolat, de még nem konkretizálódott. Számos jegyzetem van, amelyeket rendszerezni kellene, és ki lehetne adni. Több előadást tartottam az ’56-os eseményekről és a börtönévekről. Számomra mindig is a szolgálat volt a legfontosabb, nagyon szerettem, kitöltötte egész eddigi életemet, értelmet adott neki.

Szerző: Végh Balázs. A cikk megjelent a Krónika című napilapban bő egy évtizede. Az újbóli publikáláshoz engedélyt kértünk.

Mózes Árpád

1931. július 25-én született a Brassótól 25 kilométerre fekvő Krizbán földműves család gyermekeként. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a brassói Római Katolikus Főgimnáziumban érettségizett 1950-ben. Többször próbálkozott egyetemi felvételivel, de apja kulák volta miatt folyamatosan elutasították. Mezőgazdasági mérnöknek készült, de az akkori rendszer még beiratkozni sem engedte. 1951-ben végül bejutott a Bolyai Tudományegyetem matematika–fizika szakára, de az első év elvégzése után politikai okok miatt eltanácsolták. Ezt követően felvételizett a kolozsvári protestáns teológiára, ahol 1956-ban diplomázott, majd püspökségi titkár lett. 1957-ben székelyzsombori lelkész lett. 1958 decemberében államellenes bűncselekmények vádjával letartóztatták, csak 1964 augusztusában szabadult. 19 és fél évet Nagykárolyban szolgált, majd 10 évig Aradon dolgozott. 1992-ben püspöknek választották és 12 évig a kincses városban élt. 2004 augusztusában egészségi okokra hivatkozva visszavonult, azóta újra Nagykárolyban él. Számos kitüntetés és elismerő oklevél birtokosa, többek között 2004. augusztus 20-án megkapta a Magyar Köztársaság középkeresztjét, majd ugyanabban az évben szülőfaluja első díszpolgárává avatták. Elhunyt: 2013. május 1-jén.

2

Reklámok