„Rohanó, bolond világban élünk. És egyre rosszabb lesz!”

Néma Sándor plébános közel tíz éven át szolgálta a kálmándi Szent Anna-plébániát. Az évtized alatt 162 gyermeket keresztelt meg, 97 elsőáldozó, 82 bérmálkozó és 55 házasságkötés fűződik áldásához, valamint 222 kálmándit kísért utolsó útjára. Vele beszélgetett Szolomájer Bence.

– Mikor is helyezték ide, Kálmándra? Tudva azt, hogy a kálmándiakat a jámbor jelzővel illetik, hogy a sváb származásukból eredendően mélyen vallásosak, mi volt az első benyomása?

– Váratlanul ért, 2008-ban. Augusztus elsejétől nevezett ki a püspök, nem számoltam vele, hogy ide fog helyezni. Nagyon örültünk a Szolomájer atyával együtt, mert hát nagyon jó barátok vagyunk, kispapi éveink óta, és a kinevezés is pont ott kapott el nála. Elsején már ide is jöttem, Kálmándra, s a néhai Knecht Béla atyával végig is jártuk (első péntek lévén) a falu betegeit. Így kezdődött az első napom Kálmándon. Azelőtt valamikor ’85-ben jártam Kálmándon, még a Nagy utca nem volt lekövezve – emlékszem vissza –, Szolomájer Sanyikához jöttem ide kirbájra (aki akkor másodéves, én pedig harmadéves lehettem). Szóval ismertem a kálmándiakat, hiszen voltam én Kaplonyban is, ’88-ban.

Büszkeség, vagy nem tudom… Fura érzés volt. Scheffler János szülőfalujába… Nagy-nagy tisztelet övezi őt… Számomra ez a középiskolás koromból ered, akkor hallottam róla, a vértanúpüspökről. Itt Kálmándon mindig megilletődve jártam a Nagy utcán, ahol állt régen a házuk.

– Mi volt az, amiben az itteni Szent Anna-plébánia különbözött a korábbi helyszínektől, ahol a plébános úr szolgált?

– Igazán újat nem hozott, hiszen az életem nagy részét itt, Svábiában töltöttem, hála legyen Istennek! Tehát harminc éves papságomból huszonötöt itt töltöttem, a svábok mellett. Kaplonyban segédlelkész, Nagykárolyban a Kalazanci Szent József-plébánián szintén segédlelkész voltam, majd Kisdengelegen és Mezőteremen plébánosként szolgáltam. A sváb embereket ismertem, tetszik a lelkületük, istenfélő és paptisztelő nép, valamint amit hoztak az óhazából, az csodálatra méltó. Háromszáz év után sem kopott le róluk a hitük, és szerencsés voltam, hiszen itt, Kálmándon ért a svábok háromszáz éves jubileuma is. Hagyományos vallásosság járja át a sváb embereket, ami sajnos nem igazán egyezik ezzel a posztmodern liberális világszemlélettel (gondolok itt a fiatalságra, persze hatalmas tisztelet a kivételeknek).

– Hogyan viszonyult a Kálmándon található kulturális értékekhez? Gondolok itt az énekkarra, amely vasárnaponként, illetve a fúvószenekarra, amely ünnepekkor rendre képviseltette magát a templomban.

– Nagyon tetszetős volt, persze. Főleg szabadtéren, hiszen a fúvószenekar ott érvényesül igazán. Szabadtéri misén, például kirbájkor, amikor a zenekar játszik, az hatalmas élvezet. Emlékszem, régebben karácsonykor a fúvószenekar adott karácsonyi koncerteket, illetve az énekkar is. Szóval ezekre mindig szívesen elmentem, nagyon szerettem, mivel az ének és a zene nagyon csodálatos tud lenni. Ami pedig szép, az mindig Istenhez repít.

– Itteni, közel tíz éves szolgálata során községünk egy plébánost, illetve egy jövendőbeli plébánost ad a szatmári egyházmegyének. Nem feledve a kálmándi születésű Scheffler Jánost – őt e tíz év során avatták boldoggá, jövőben szentté. Ezek mind nagyon szép és magasztos dolgok, amelyek egy ilyen kis község nevéhez fűződnek. Önnek mi a legkedvesebb emléke, amely Kálmándhoz fogja kötni?

– Nehéz, nehéz erre válaszolnom. Az biztos, hogy hatalmas dolog a Scheffler János boldoggá avatása, pláne hogy ezt megértük. Fel sem tudja fogni, azt hiszem, senki igazán… Hogy más népnek lenne egy boldog… egy vértanúja? Nagyon-nagyon döbbenetes dolog. Talán a legszebb emlék. Nagyon szép. Mind a mai napig, azelőtt is, meg azután is, hatalmas tisztelettel érzek iránta. Ha Szatmáron elmegyek a sírjához, a székesegyház előtt, mindig betérek imádkozni. Igen, és az sem semmi, hogy volt két fiatalember, akinek úgymond bábáskodtam hivatása körül. Szerettem, mert ezt így tanultam ministráns koromba az én papjaimtól, különösen Kühn Pál atyától, hogy első szombaton imádkozzunk hivatásokért. És ezt most is teszem. Ha látom valakiben a hajlamot a hivatásunk felé, akkor azt szeretem motiválni, ösztönözni, nevelni, ahogy a palántát és a szőlőt.

– Ha jól tudom, a templom és a Scheffler János-szobor éjjeli megvilágítása az ön ötlete volt. Mesélne pár fejlesztésről, amelyeket az ön és az egyháztanács közös közreműködése eredményezett?

– Így van, a kivilágítás mellett sikerült a harangokat automatizálni, az orgonát ismételten, teljes egészében felújítani. Huszonvalahány új sípot cserélt ki a szakember, mivel a régiek eléggé vásott állapotban voltak. A templom villamossági rendszere is teljes egészében fel lett újítva, de a fűtésrendszeren is változtattunk, mivel az akkori eléggé elavult volt. Temetőt festettük, ablakokat cseréltünk. Szóval szép számmal voltak fejlesztések.

Nema Sandor

– Bár ilyen modern, fejlett és rendezett a templom mégis egyre kevesebben látogatják. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

– A hit megfogyatkozása. Nagyon fájó dolog. Sokat beszélünk erről paptársaimmal, mikor összegyűlünk kirbájkor, és mindig feljön témaként. Az, hogy ezelőtt húsz–huszonöt évvel például, mikor a Szentháromság-kápolnához mentünk, jól emlékszem, hogy a kálmándi hívek is gyalog jöttek. Gyalog! Kálmánd, Kaplony, Csanálos. Nagyon sokan voltak, nem tudom, hány száz, esetleg ezer ember volt ott, levegőt nem lehetett kapni. S sajnos mára, alig vannak kétszázan. Nincs kapcsolat az élő Istennel, hiszen akit szeretünk, azzal szeretek együtt lenni. Ha felfogja azt az ember, hogy ő a Teremtőé, és hogy mit kapok tőle nap mint nap, akkor azt szeretjük meghálálni. Édesanyánknak megköszönjük a tál levest, a ruhát, amibe öltöztet. Istennek miért ne köszönnénk meg? Sajnos a liberális gondolkodás is, és a modern technika is keresztbe tesz a hitnek. Nemrég olvastam egy felmérést, hogy az okostelefon még a házastársi kapcsolatot is rontja, mivel nem kommunikálnak eleget. De ezt látom a diákokon is, akik folyton a telefonjukat nyomkodják. Úgy gondolom, ha valaki fontos egy ember számára, akkor annak belenéz a szemébe, és őszintén válaszol. Ez ennyire egyszerű! Ha nekem Isten atyám, akkor az fura lenne, ha nem szólok hozzá. Fura, ha eszem a paradicsomot és nem gondolok arra, hogy ha Isten nem ad esőt, nem lesz paradicsom. Ilyen egyszerű a hit! De paptársaim is ugyanezen a véleményen vannak, még a legöregebbek is: rohanó, bolond világban élünk. És egyre rosszabb lesz! Láthatjuk a médiában is, hogy üldözik a keresztényeket. Értékdevalválódás. Az az érték ma, ami értéktelenség.

– Abban biztos vagyok, hogy szép feladatok várnak önre az új helyen is, mégis: nehéz az ilyen váltás?

– Mindig nehéz, mert megmondom neked, ahány falu, annyi nóta. El kell kezdeni tanulni elölről a neveket, a helyi szokásokat stb. Mindig nehéz. Nyilván itt már kialakult egy kapcsolatrendszer, mindenkit ismersz úgy nagyjából, mely házban ki lakik… Nehéz dolog, nagyon nehéz dolog. De menni kell, így látták jónak.

– Most, hogy elhelyezik a plébános urat, van-e olyan üzenete, amelyet szívesen megosztana a kálmándiakkal?

– Ne hagyják el az ősök hitét, adják tovább a fiataloknak. Nyilván nagyon fontos, hogyan engedik ki a gyereket a fészekből. Legyen autója, háza, földje. De ne hagyják el a hitüket! Plántálják bele gyerekekbe, unokákba. Gondoljanak vissza az elhurcolt deportáltakra, akiknek semmi másuk nem volt, csak a hitük. Az tartotta meg őket. Nem a pénzük, mert semmijük sem volt. Csak a hitük. Scheffler püspök is mindig erre apellált, és a történelem során még oly sokan. A hit az, ami megújulást tud hozni egy ember életébe, és ezt nem szabad elhagyni.

Szolomájer Bence