Hazatérőben is gólra tör

A kálmándi Rooney, azaz Roszel Róbert labdarúgó idén nyáron váltott klubot. Elmondása szerint jó helyzetben van, hiszen egyre inkább közeledik a szülőfalujához…

– Hogy vagy? Jelenleg merre „rúgod a bőrt”?

– Köszönöm kérdésedet, ám sajnos jelenleg nem valami jól. Térdsérülésemből lábadozom, amit még a Nyírbátori FC színeiben szereztem. Ez az utolsó mérkőzésemen történt: felugrottam fejelni, a levegőben megtoltak, rosszul értem földet, és egy reccsenést éreztem a térdemben. Azóta lábadozom.

Ami biztos, hogy a következő szezont a Nagyecsed labdarúgócsapatánál kezdem meg, tehát karrierem szempontjából lassan-lassan költözgettek, minél közelebb szülőfalumhoz, Kálmándhoz. Nagyecsednél kezdtem nemrég a felkészülést, de a térdem miatt még csak külön edzésmunkát végzek.

 

– Jó pár éve légióskodsz Magyarországon. Mikor is kerültél oda?

– 2010 telén igazoltam a Diósgyőri VTK-hoz, ami akkoriban még NB I-es csapat volt. Az első meccsemen rögtön a Debrecennel játszottunk, ők azelőtt a Bajnokok Ligája főtábláján szerepeltek. Sikeresen meg is szereztük a vezetést, és körülbelül a 80. percig meg is tartottuk, aztán az utolsó tíz percben három gólt is kaptunk. A DVTK után Cigándon folytattam pályafutásom, ott öt és fél évet voltam, majd Nyírbátorban másfél évet, s most pedig Nagyecseden.

– Ezek előtt persze itt idehaza is megmutattad tehetségedet…

– Igen, itthon is jó pár klubban megfordultam. Itt, Kálmándon indítottam el a karrieremet, ami rögtön egy sérüléssel kezdődött. 14 évesen kerültem az itteni ifjúsági csapatba, s egy évet rögtön ki kellett hagyjak egy kéztörés miatt. Szóval voltam már 15 éves, mire megint a kálmándi csapatban fociztam. Aztán hamar elkerültem a szatmári Someșul-hoz, ahol rögtön első meccsemen góllal sikerült bemutatkoznom, a román másodosztályban. Mivel a Someșul az Olimpiának amolyan fiókcsapata volt, így szezon közben kerültem át az Olimpiához. Ekkor szerepeltem először a másodosztályban, 16 évesen. Ott egészen 21 éves koromig fociztam, s közben tagja lettem Románia korosztályos válogatottjának. Nem tudom pontosan, hány meccsem volt, de az Európa-bajnoksági selejtezők végett fél Európát bejártuk, Németországtól Törökországig. Klub szinten a következő megállóm Kolozsváron volt, a CFR-nél, ahol két évet töltöttem el, de ebből egy évet kihagytam, combizomszakadás miatt. Ugye, ez már az első osztály volt, ahol a CFR mellett megfordultam még pár egyesületnél. Besztercei Gloria, majd az aradi FC UTA szintén első osztály, bár kiestünk onnan. Aradról anyagi gondok miatt igazoltam a CSM Râmnicu Vâlcea labdarúgóklubhoz, majd innen következett az FC Baia Mare. Nagybányán hat meccsen szereztem öt gólt, s majd ezután igazoltam külföldre…

– Ezek igazán neves klubok, és szép eredményeket értél el. Régebben olvastam egy cikket, amelyben Böde Dánielt Lewandowskihoz, míg Roszel Robit Wayne Rooneyhoz hasonlították. Azért téged már elég régóta úgy becéznek, hogy „a magyar Rooney”. Honnan ered ez a becenév?

– Régebben még „román Rooney” voltam, úgy mondták nekem. Ugye a világklasszis angol csatár után jött ez a becenév. Több részben is hasonlítunk egymásra: mozgásunk, alkatunk, kinézetünk, valamint körülbelül ugyanazt a posztot is töltjük be a pályán. Gondolom, ebből fakadt ez a név, de Magyarországon is már többen szólítottak, Rooney-nak.

– Adott a kérdés: Rooney a kedvenc játékosod? Esetleg más? Vannak példaképeid?

– Szeretem Rooney játékát, de nincs igazán kedvencem. Sőt, olyan sem volt, hogy most egy személyt tekintenék példaképnek. Az egyiket a technikája miatt csodáltam, míg a másikat a gyorsasága miatt. Például sokaknak vagy a Cristiano Ronaldo, vagy a Lionel Messi a kedvence, esetleg példaképe. Két különböző stílusú játékos, s én élvezettel nézem mindkettő játékát, úgy, ahogy azelőtt néztem Zidane-t, esetleg a brazil Ronaldot. Minden ilyen kaliberű játékosban megvan az a tulajdonság, amiben ők a verhetetlenek. Szóval több kedvencem is volt, van.

– Miként fér meg egymás mellett az, hogy Kálmándon családapa vagy, míg Nyírbátorban (a jövőben, ugye Nagyecseden) pedig csatár? Lehet ezt bírni?

– A Nyírbátori ingázással nem volt problémám, mivel 40–45 perc alatt ott voltam, inkább a cigándi ingázás volt problémásabb. Napi szinten két órát ültem a buszban, pláne nyáron, a forróságban nagyon fárasztó volt, s mikor kiszállt az ember a buszból, alaposan elmerevedett végtagokkal, aztán két óra edzés, majd hazaút. Ez nem volt kellemes, annál inkább fárasztó. Mégis öt éven keresztül végeztem… Viszont így is jól jött ki a programom, délelőtt itthon voltam, a családdal, elvégeztem az itthoni dolgokat. Úgyhogy, mikor Nyírbátorban fociztam kellemesebb helyzetem volt, most pedig majd Nagyecseden még inkább az lesz.

– Melyik az az emlék az eddigi karrieredből, amelyet kiemelnél mint legszebbet?

– Több is van, de a legszebb talán cigándi éveim alatt történt. Ugyanis a csapattal feljutottunk a harmadosztályból az NB II-be, valamint abban a szezonban lőttem 24 gólt, ami gólkirályi címet jelentett. Az pedig külön büszkeségem, hogy azt a mennyiséget, a 24 gólt, az NB összes ligájából senki sem érte el. Ez volt talán a legkellemesebb pillanatom. Nagyon jó szezont zártunk, s én abban az idényben nem is csatárt játszottam, hanem általában baloldali középpályásként szerepeltem. Jól ment a játék, jól érkeztem a kapu elé, tettem a dolgomat. Így sikerült 24 találatot elérnem.

– S ha már a legszebb… Biztosan voltak fájó pillanatok is. Gondolok itt sérülésekre, elvesztett mérkőzésekre…

– Elvesztett mérkőzés több volt, pláne mikor a végén kapsz ki, az nagyon fájdalmas tud lenni. Olyan volt az előbb említett meccs, amelyet a Debrecen ellen játszottunk, s az utolsó percekben vertek meg minket. De legfájóbb pillanatként a sérüléseket emelném ki igazán. Mint minden játékost, engem se kerültek el. Egyáltalán nem, sőt, több sérülésem is volt. Amikor ezek miatt hagyod ki csapatod meccseit, s a lelátóról nézed őket, érzed, hogy ott lenne a helyed köztük, de nem tudsz rajtuk segíteni. Nem tudsz küzdeni, izzadni, harcolni értük. Ez, ami a legrosszabb.

– 35 éves vagy, ami egy labdarúgónál lassan „korosnak” számít, pláne felsőbb szinteken. Viszont nemrég, ahogy mondtad hatalmas fölénnyel gólkirály is lettél. Mi a titkod?

– Megmondom őszintén: nincs titkom. Én világ életemben egy olyan focista voltam, aki nem hátrált meg semmitől, és akarattal küzdött a pályán. Úgy gondolom, ennek az eredménye a sok jó szezon, és a gólkirályi cím is. Én úgy gondolom, ha ebben az életben valaki valamit el akar érni, akkor küzdéssel, akarattal, odaadással és kitartással el is éri. Kitartással bármit el lehet érni, csak oda kell figyelni…

Én mindig magamnak akarok bizonyítani, nem másoknak, s eléggé motivál engem az az egyszerű dolog is, hogy nem szeretek veszteni. Sokszor belegondolok abba, hogy lehetett volna jobb is. Például ha elkerülnek a fránya sérülések, mivel ez egy játékost eléggé visszahúz. Elveszíti a formáját, amibe újra bele kell rázódni…

– Meddig szeretnél focizni? Jövőbeli tervek?

– Hogy focizni meddig szeretnék? Míg az egészségem engedi, mert az a legfontosabb. Nem tudom, mikor hagyom abba. Szerintem egy focistának annál nincsen jobb, mikor kimegy a frissen vágott fűre, érzi azt az illatot. És azt csinálja, amit szeret. Focizik. Húsz éve ezt csinálom, nem tudok arra gondolni, hogy ne ezt csináljam. Mindig csak a következő akadályt nézem, és elmondhatom, hogy én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy abból élek, amit szeretek.

Szolomájer Bence