„Mindenre van egy népdal…”

Mióta foglalkozik népdaloktatással Bodó Tímea Emese? Antal-Juszel Ingrid Bernadett megkérdezte, és arra is kíváncsi volt, meg lehet-e unni a gyerekek szeretetét…

– Hogy vagy? Mivel telnek a napjaid mostanság?

– Köszönöm, jól, a napjaim a szeptembertől kezdődő időszakra való készülődéssel telnek.

– Mióta foglalkozol népdaloktatással? Úgy tudom, emellett tanulsz is. Pontosan mit?

– 5 éve foglalkozom népdaloktatással. Emellett a Nyíregyházi Egyetem ének-zene-népzene és népikultúra tanári szakán tanulok, valamint a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karának kommunikáció- és médiatudomány szakos hallgatója vagyok.

– Hogyan kerültél be a Rekettye közösségébe? Miért pont itt tanítasz?

– A Rekettye közösségébe Székely Sára invitálására kerültem be, az itteni légkör azonnal magával ragadott. A családom révén Szatmárnémetiből származom, így az, hogy Nagykárolyban taníthatok az otthon közelségét, egy második otthont is jelent számomra.

– Az elmúlt idők során több rekettyés táborban is részt vettél mint oktató. Hogyan jellemeznéd őket, illetve a közösséget?

– Harmadik alkalommal táborozhattam a Rekettyésekkel. A táborok hangulata mindig nagyon jó, feltöltő erejük van. A közösség valóban közösség, mindenki segíti, támogatja a másikat, egy igazi nagy családot jelent számomra a rekettyés közösség.

– Oktatóként mit tartasz igazán fontosnak a munkádban? Megismertetni a gyerekekkel a népdalokat? Esetleg fejleszteni a tudásukat?

– A magyar népdalok megismertetése a gyerekekkel nagyon fontos számomra. Szeretem elmondani a gyerekeknek, hogy mindenre van egy népdal, minden fájdalomra, minden örömre. Azzal, hogy ilyen sok népdalt tesznek a tarisznyájukba, bármikor kifejezhetik érzéseiket, hangulataikat a későbbiekben is az éneklés által.

– Rengeteg kicsi gyerkőcöt tanítasz énekelni. Őket hogyan tudod lekötni? Mindig hallgatnak rád?

– A kisebbek nagyon szeretnek játszani. Ha 3–4 ének tanulása közben elfáradnak, vagy lankad a figyelmük, mindig bedobok egy-két játékot, ami felélénkíti őket és folytatódhat is az énekek tanulása. A fegyelemmel nincs gond, szófogadó és tisztelettudó gyerekeket ismertem meg a rekettyés gyerekekben

– Milyen érzés, hogy a tanítványaid „Emese néninek” szólítanak? Nehéz volt megszokni, hogy ennyien vesznek körül?

– Az Emese nénit már elhagytuk, ma már csak egyszerűen Emesének szólítanak.

– Amikor megérkezel, a rekettyés gyerekek mindig odarohannak és megölelnek téged. Meg lehet ezt az érzést valaha is unni?

– Ezt az érzést, ezt a szeretetbombát nem hiszem, hogy valaha is meg tudnám unni. Ez ad minden hajnali induláskor erőt a felkeléshez és ahhoz, hogy útnak induljak.

– Mit adott számodra ez a közösség?

– Mindig elgondolkodom, hogy vajon tudok-e én annyit adni ennek a közösségnek, ezeknek a gyerekeknek, mint amennyit én kapok tőlük minden alkalommal. Igyekszem meghálálni mindent, amit kapok.

– Milyen volt a Fölszállott a pávában szerepelni? Milyen új tapasztalattal, esetleg élménnyel gazdagodtál?

– A Fölszállott a Pávában való szereplésre jó szívvel gondolok vissza. A műsorhoz kapcsolódóan is a Rekettyétől kaptam a legtöbbet, rengeteg biztató szót, üzenetet, kedvességet a rekettyés gyerekektől is szülőktől. Az egyetlen félelmem az volt, hogy nehogy csalódást okozzak a nekem szurkoló gyerekeknek.

– Mi köt téged Nagykárolyhoz? Az oktatás miatt sokat ingázol? Megterhelő ez számodra?

– Az utazások egyáltalán nem megterhelők számomra, mert tudom, hogy milyen fogadtatás vár, milyen csodálatos gyerekek és közösség.

– Milyen terveid vannak? Szeretnél majd továbbra is itt tanítani, esetleg máshol képzeled el magad a jövőben?

– Továbbra is népdaloktatóként szeretnék tevékenykedni, én ezzel tudok hozzájárulni kultúránk megőrzéséhez és továbbadásához.

– Ahogy minden szakmában, úgy a népdaloktatásban is vannak nehézségek. Mi az, ami naponta ösztönöz arra, hogy folytasd? Az elismerés, a gyerekek mosolya egy énekóra után, esetleg a későbbi visszajelzések?

– Talán a legösztönzőbb pillanatok azok, amikor azok a gyerekek, akikről azt gondoltam, hogy nem is igazán figyeltek az énekre és nem tanulták meg, 1–2 hét elteltével fejből éneklik a dalokat jókedvvel és mosolyogva.

– A rekettyés közösség igen sokszínű, ahány gyermek, annyi természet. Nehéz mindegyikőjükkel lépést tartani, egy hullámhosszra kerülni?

– Minden gyerek más, mindegyikük egyedi. Van aki már az első órán felszabadultan énekel és játszik, van, akinél a feloldódáshoz el kell teljen 2–3 hét, de a vége mindenkinél az, hogy a csapat vidám tagja lesz, s hamar egy hullámhosszra kerülünk egymással, persze a népdalok közös ismerete is segítség ebben.

– Volt olyan, hogy a gyerekek vették át a tanár szerepét és valami újat tanítottak neked? Legyen az egy új mobilos alkalmazás használata vagy épp egy „életlecke”?

– Nem is egy ilyen eset volt. Általuk ismerem meg az épp divatos játékokat, de életleckéket is kaptam már általuk.

– Úgy tudom, nagyon szeretsz utazni. Ez amolyan hobbi számodra? Melyik volt az a hely, amelyik eddig igazán megfogott?

– Istennek hála már nagyon sok helyen jártam, mindenhol találni megragadó különlegességet, szépséget, de az otthonomnál kedvesebb helyet szerintem sosem találnék.

Antal-Juszel Ingrid Bernadett