Hol volt, hol nem volt a mai lurkók szerint

A nagykárolyi Elméleti Líceumban is ünnepséget tartottak a magyar a népmese tiszteletére. Mi több, a tanulóknak is meseírásra kellett adniuk a fejüket – ezek közül hármat közlünk.

Mátyás király és a varga

Írta: Mák Andor

Történt egyszer, hogy Mátyás király szokása szerint álruhában járta az országot. Beért Székesfehérvárra. Ott ráesteledett. Bekopogott egy házba. Egy szegény varga nyitott ajtót. Jószívűen megvendégelték.

Következő nap reggel Mátyás király megkérte a vargát, hogy a vásár napján jöjjön fel Budára, a király palotájába, ebédidőben. A varga nem ellenkezett, azt gondolta, a vándornak biztos jó oka van rá, például, éppen a király udvarába tart. Elbúcsúztak egymástól, Mátyás Buda felé indult, a varga pedig visszatért a műhelybe.

Vasárnap, a vásár napján a varga a vándor kérésére Budára indult. Miután eladott pár tucat cipőt, a palotába ment. Az őrök megállították:

– Te meg hova mész – kérdezte az egyik.

– Egy vándor kérésére jöttem ide. Egy este betért hozzám, megvendégeltem, és reggel megkért, jöjjek el ide.

– Hát jó, menj.

A varga belépett az ebédlőbe, ahol tucatjával ültek a főurak, az asztalfőn Mátyás király. A varga köszönt, majd megkérdezte.

– Felséges király, három napja betért hozzám egy vándor, megvendégeltem, és amikor másnap reggel elment, megkért, hogy jöjjek el Budára. Így is tettem, ezért vagyok most itt.

Mátyás válasz helyett felvett egy kucsmát és egy utazóköpenyt, és így kísértetiesen hasonlított valakire.

– Felség – dadogta a varga – a vándor…

– Én voltam a vándor, akit aznap este olyan szívélyesen megvendégeltél, és ezt szeretném most viszonozni. Gyere, ülj le, egyél, amennyi beléd fér.

Miután Mátyás király így megvendégelte, adott neki egy zsák aranyat és egy szekeret, amin hazavitte azt. A varga pedig utána világéletében olyan jószívű maradt, mint szegényen, mindig befogadta azt, aki menedéket kért, megvendégelte, majd a következő nap útjára bocsájtotta.

Így volt, mese volt, ha nem hiszed, járj utána, ha ez neked nem elég, a te bajod.

Jószívű Palkó

Írta: Szabó Kevin

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisfiú, akit Palkónak hívtak. Ez a Palkó nagyon szeretett volna világot látni, ezért útra kelt.

Alighogy elindult, találkozott egy nagyon öreg emberrel, aki szegény volt. Ennek az embernek adott enni és inni, amit az ember így hálált meg:

– Köszönöm szépen, fiatalember.

– Ne köszönd meg. Ha nem segítek máson, nincs miért élnem – hangzott a válasz.

A fiú ezzel továbbment. Ment, mendegélt, mikor meglátott egy kastélyt. Ebben a kastélyban egy öreg király élt, akinek volt egy gyönyörű szép lánya.

Ez a lány nagyon megtetszett Palkónak, és menten felségül akarta venni, ám a király ezt mondta:

– Nem adom én a leányomat, csak ha kiállsz három nehéz próbát.

– Akárki ellen kiállok, csak legyen enyém a lánya, királyom – mondta büszkén Palkó.

– Akkor győzd le az óriást, a kilencfejű sárkányt, egy törpétől pedig kérj nekem egy olyan bájitalt, ami meggyógyít.

– Igenis, felséges királyom – mondta bátran Palkó.

Azzal Palkó újból útnak indult. Hét mérföld után találkozott az óriással, akit könnyedén legyőzött azzal a karddal, amit maga a király adott neki.

Azon a helyen, ahol megölte az óriást, talált egy gyémánt kardot, ami nagyon éles volt. Azt magához vette, és így ment tovább, hogy megkeresse a kilencfejű sárkányt.

Hét nap, hét éjjel vándorolt, majd kilenc mérföld után végre rátalált a kilencfejű sárkányra is. Ezt már nehezebben győzte le. Itt talált egy gyémánt kardot, ami lángolva égett. Ezzel a karddal ment tovább, és folytatta útját.

Tizenkét mérföld után hirtelen útjában termett egy törpe. Palkó ezt megfenyegette a lángoló gyémánt karddal, és elvette tőle a gyógyító bájitalt.

Ezután elvitte azt a királynak, aki neki adta leányát és fele királyságát, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Az almafa meséje

Írta: Murvai Kitty

Még csemete koromban elültettek egy kis kertecskébe. Anyám volt a védő termőföld, apám volt az éltető víz számomra. Így nőttem, növekedtem.

Később, zsendülő koromban, kis almácskák kezdtek nőni rajtam. Ősszel a kisgyerekek ezt mind lekapkodták rólam.

Ahogy nőttem, egyre több és több alma nőtt rajtam. Olyan sok, hogy már alig bírták leszedni.

Ám ahogy telt az idő, egyre kevesebb és kevesebb termést hoztam. Fakéreg ruhám lassan kopni kezdett, mikor pedig már nagyon beteg lettem, kivágtak. Elváltam szüleimtől, felvágtak kis darabkákra, és elraktak télire.

Eljött a tél és a hideg.

A gazdasszony egy nap engem is megfogott, és bevitt a házba. Berakott a kályhába, ahol azonnal lángra gyúltam. Fájt, de örömmel töltött el, hogy boldognak láttam az iskolából hazatérő, átfázott gyerekeket, akik később, miután megvacsoráztak, az egész családdal lángom köré ültek, és beszélgettek.

Füstöm kavarogva szállt fel a végtelen magasba, majd az éj sötétje elnyelt örökre.