„Add Uram, hogy jobban szerethessek”

Habuczki Hajnalka tanárral beszélgetett Kocsis Anett. A Kalazanci Szent József Líceum iskolai tanácsadóját egyebek között arról is kérdezte, hogy felekezeti iskolában oktatónak lenni többletfeladat-e. Az is kiderült, hogy szabadidejében az ikertestvérével ír verseket.

– Mit és mióta tanít a tanárnő az iskolánkban?

– Iskolai tanácsadó vagyok és idén a kilencedik évemet kezdtem el ezen a pályán.

– Miért ezt a hivatást választotta?

– Bármilyen pályát is válasszon valaki, a lényeg az, hogy szeresse és boldoggá tegye őt az, amit csinál. Ebben a pályában a legnagyobb boldogság az, ha segíteni, adni tudsz olyanoknak, akiknek nagy szükségük van rá.

Az iskolai tanácsadó feladatainak talán legkézenfekvőbb része, hogy foglalkozzon a diákok problémáival. Fontosnak tartom a gyerekeknek megtanítani, hogy legyenek pozitív beállítottságúak. Az élet sokszor visszavág, kudarcként élhetünk meg dolgokat, bármikor történhetnek velünk olyan események, amiket rossznak, kellemetlennek érzünk, de mindenből lehet tanulni és mindenből fel kell állni, újrakezdeni mindig van esély és ebben nagyon sokat segít, ha pozitívan állunk hozzá az élethez. Feladatomnak érzem, megtanítani nekik, hogy a problémát lényegében ő maguk tudják megoldani, tőlem csak támogatást és segítséget kapnak hozzá.

Gyakran érzem azt, hogy nem csak egy iskolai tanácsadó, de egy pedagógus is pótszülői szerepet kell betöltsön egy iskolában. Az én munkámban egyre több nyugalmat, biztonságot és elfogadást kell nyújtani a diákok számára, talán a mai zűrzavaros, információk labirintusából kiutat kereső fiataloknak erre van a legnagyobb szüksége.

– Ki volt a kedvenc tanára, akire titokban hasonlítani akart?

– A mi szüleink, nagyszüleink, a pedagógusok tiszteletére neveltek bennünket. Ezt követendő magatartásnak tartom, és ma is hálás vagyok azoknak a pedagógusoknak, óvodától egyetemig, akiknek részük volt abban, hogy eddig eljutottam. Minden tanáromban találtam valamit, amit megszerettem, ami követendő példaként állt előttem, szerettem és elsősorban tiszteltem őket. Különösen kiemelném a középiskolás éveim tanárait, a kalazancis pedagógusokat.

– A tanárnő ugyebár iskolánk volt diákja. Milyen érzés volt, más szerepben visszatérni az iskola falai közé?

– Más szerepben visszatérni az iskola falai közé egyben furcsa, de melegséggel teli, szívmelengető érzés volt. Tudtam azt, hogy hová kerültem, a feladat pedig egyszerű volt: továbbadni azt az értékrendet, amit valamikor én is ezeken a falakon belül kaptam. Hálás vagyok a jó Istennek, hogy visszavezetett engem a régi iskolámba!

– Milyen különbségeket lát a tanárnő a tizenöt évvel ezelőtti és a mostani diákok között?

– Nem olyan rég hallottam, hogy valaki a mai gyermekeket ,,csillogó szemű facebook -generációnak” nevezte viccesen. A mai és a tizenöt évvel ezelőtti diákokat egymás mellé állítva talán ezt látom a legnagyobb különbségnek. Nem jobbak, nem rosszabbak, de másabbak. Erről nem ők tehetnek, hanem a túl sok digitális eszköz és információ, az a környezet, amibe beleszülettek. Éppen ezért, nekünk, pedagógusoknak is alkalmazkodnunk kell a modern, internet-vezérelt világ kihívásaihoz, ami, bevallom, néha igen nehezemre esik.

Sok előnye is van az információ ilyen gyors és széleskörű áramlásának, amiben ők mint felhasználók vesznek részt, azonban munkám során sajnos egyre inkább a negatív hatásait tapasztalom és aggódva tekintek a jövőbe.

– Sokan azt állítják, hogy tanárnak lenni, nem kifizetendő. Mivel tudná ezt megcáfolni és mivel ösztönözné a diákokat a pedagógusi szakma választására?

– Hogy mivel ösztönözném a diákokat a tanári pályára? Ez nem egy könnyű pálya, de mindamellett csodálatos. Itt lelkeket, emberkéket formálsz, óriási felelősséggel. Egy életre ható pozitív, vagy negatív példát mutatva nekik. Látni a csillogó szemeket, amikor egy gyermek, egy fiatal megértette, amit te tanítottál neki, érezni, ahogy bízik benned és te is része lehetsz az ő kis sikerének, a legjobb érzés.

– Mi a legjobb ebben a hivatásban?

– Amint már említettem a legjobb ebben a hivatásban, az hogy segíteni tudok, ott ahol szükség van rá.

– Az, hogy felekezeti iskolában tanít, többletfeladatot jelent-e?

– Felekezeti iskolában tanítani, egy pedagógusnak egy áldás és öröm, mert az iskolai programok mellett még több lehetőssége nyílik arra, hogy diákjait a lelki életre, a szeretetre, becsületre és hitre nevelhesse. Ha minden reggel úgy indulunk neki egy iskolai napnak, hogy el tudjuk mondani: add Uram, hogy jobban szerethessek, mint tegnap, akkor a legtöbbet tettük annak érdekében, hogy felfedezhessük nap, mint nap az isteni rejtélyt. Erre nevelni a gyermekeket és a fiatalokat a legcsodálatosabb hivatás, amit az ember kívánhat magának.

– A tanárnő vezeti az iskolánk önkéntes csoportját. Miből áll ez a tevékenység? Mi a feladata a kalazancis önkénteseknek?

– Önkéntesnek lenni nagyon jó dolog. Megtanítja a diákokat az önzetlen segítségnyújtásra, együttérzésre ébreszti őket a társadalomban élő hátrányos helyzetű emberek iránt. Az iskolánkban működő önkéntes csoportot minden évben újra megalakítjuk, és havonta legalább egyszer szervezünk egy közös tevékenységet. Idén legtöbbször a nagykárolyi Stella Maris központba járó gyermekeket fogjuk meglátogatni. Valamint megpróbálunk többször különböző jótékonysági gyűjtéseket szervezni.

– A tanárnő szabadidejében verseket ír és festményeket készít. Mikor van erre ideje az iskola és az otthoni teendők mellett?

– Az iskolai és otthoni teendők szinte minden időmet elveszik. A festésre és versírásra főleg hétvégenként és vakációban tudok időt szakítani. Ilyenkor többet vagyok együtt az ikertestvéremmel, Johannával és mivel vele együtt készítem a festményeket és együtt is írunk, ez ilyenkor sokkal kézenfekvőbb számunkra.

Kocsis Anett