A kis lépések titka

Hompoth Lehelt, a Stella Maris Integrációs Központ szociális munkását és egyben vezetőét kérdezte Kocsis Anett a szakma nehézségeiről. A fiatal önkéntes mesélt ambícióiról és azt is elárulta, mikor látja munkája eredményességét.

– Hogyan indult a pályafutásod?

– 2010-ben fejeztem be tanulmányaimat és tértem haza Magyarországról. Kezdetben én is önkéntes voltam az integrációs központban, míg végig nem jártam a szamárlétrát. Ez alatt az idő alatt sokat tanultam a pedagógiáról, szakképzett pedagógusoktól és megismerhettem a közösséget is. 2015-ben vettem át a központ vezetését, ekkorra már az adminisztratív feladatokkal is megismerkedtem és én tartottam a támogatókkal is a kapcsolatot. Ebben a feladatkörben dolgozok mai napig is.

– Mesélnél egy picit a Stella Maris integrációs központról?

A Stella Maris integrációs központ 2010. október 15-én nyitotta meg kapuit a Szatmári Katolikus Püspökség, a Nagykárolyi Polgármesteri Hivatal és a németországi Fogorvosi Szövetség jóvoltából. Az intézményben hátrányos helyzetű gyerekek járnak, ami annyit jelent, hogy 25 óvodás reggel 8-órától délután 5 óráig és 25 tanuló, akik az iskola végeztével, szintén délután 5 óráig délutáni foglalkozáson vesznek részt.

– Hogyan éled meg azt, hogy nehéz sorsú gyermekekkel vagy körülvéve?

– Nyolc év alatt mindenféle programon, sokféle szociális háttérrel rendelkező családokból származó gyerekekkel foglalkoztam. Nem igazán tudok különbséget tenni közöttük. Ha nincsenek megfelelő programmal lekötve, akkor ugyanúgy tudnak rosszalkodni, mint esetleg otthon. De van, hogy ők maguk keresik a lehetőséget, hogy lefoglalják magukat. Ez a szociálisan hátrányos családokból érkező gyerekekre különösképpen igaz, mert hát nem mindegyiküknek van mobiltelefonja, hogy azt adják oda a szülők, hogy a gyerek csendben legyen. Én azt mondanám, hogy ezek a gyerekek még az én gyerekkoromat élik, legalábbis jobban hasonlít, többet játszanak a szabadban és az érzelmeiket is nyíltabban tudják kifejezni.

– Tapasztalatod szerint, miben különbözik a szociális munka bármilyen más foglalkozástól?

– A szociális munkában sokkal több a feedback, bármikor csinálok valamit, azonnal van visszajelzés: ha például házi feladatban segítek a gyerekeknek vagy egy családban oldok meg egy problémát, mindig van visszajelzés, van, amikor elégedettséget látok, vagy sok esetben akár elégedetlenséget.

– Mi az, ami motivál ebben a szakmában?

– A gyermekek fejlődése, a közösség életszínvonalának növekedése és természetesen a családi munkaközösség.

– Milyen kihívásokat rejteget ez a szakma?

– Az emberek hozzá vannak szokva, hogy minél hamarabb gyors eredményeket mutassunk fel és ezt minél nagyobb tömegre hasson. Az én munkámban ez lassú lefolyású, apró eredmények, kis lépések a jellemzők, amihez nagy türelem kell, és sok kitartás.

– Milyen helyzetekben látod a munkád eredményességét?

– Nagyon jól esik, ha például a barátaimmal vagy családtagjaimmal sétálok az utcán és másik oldalról két kézzel felém integetnek, néha felelőtlenül szaladnak felém, köszönnek vagy átölelnek, de minden esetben szépen és illedelmesen. Ez egy pozitív visszajelzés, és természetesen ilyenkor látom a munkám gyümölcsét is.

– Milyen nehézségekkel kell szembe nézned nap mint nap?

– Ami a legnehezebb ebben a munkában, az a közöny. Nagyon nehezemre esik, amikor meg kell győzzem a szülőket, hogy a gyermeküket iskolába vagy óvodába kell járatni. A gyermekek érdekében, ezt a mai napig is, folyamatosan el kell, hogy játszam. Mindig van egy vagy több család, akinek ezt el kell magyarázzam. Ez igazán nehezemre esik, hiszen nem csupán elmondani kell a szülőnek, hanem érvelni és magyarázni, hogy miért fontos, hogy a gyerekek közösségben legyenek.

– Az integrációs központban nem csak arra figyeltek, hogy tanítsátok a gyerekeket. Hogyan tudjátok a hitet is beiktatni a hátrányos helyzetű gyermekek mindennapjaiba?

– A szegényebb sorsú családok mindig nagyobb hittel rendelkeznek, talán mert jobban rá vannak szorulva az isteni gondviselésre. Itt is a legnagyobb kihívás a rendszerességre való rászoktatás.

– Véleményed szerint melyek a legfontosabb értékek, amelyeket tovább kell adnod az integrációs központban tanuló gyermekeknek?

– A felelősségtudat, hogy mindenki magáért és tetteiért felel. Egy gyerek számára a legnagyobb teher – amit mi, felnőttek felelősségként fogunk fel – az, hogy megszerezze a megfelelő tudást. Emellett a családcentrikusságot is fontos átadni nekik, mert sokan, otthonról ezt nem kapják meg.

– Úgy tudom, hogy az egyházmegye által megszervezett gyerektáborok egyikét te szoktad vezetni. Mivel gazdagodtál az évek során ezekben a táborokban?

– Az egyházmegyei ifjúsági programok alatt nagyon sok fiatallal és tehetséges emberrel ismerkedtem meg. A sok barátságon és a szakmai tapasztalat megszerzésén kívül ezek a programok egyfajta Lázár-kutat jelentenek számomra. Mikor ilyen programokon veszek részt, mindig megfiatalodok egy kicsit.

– Volt már olyan eset, hogy te tanultál valamit a gyermekektől, és nem fordítva történt?

– Minden nap tanulok egy kicsit, mindig azon vagyok, hogy megértsem a gyerekeket és megoldást találjak a problémáikra. Mindig újabb és újabb módszerekkel próbálkozunk, amit együtt találunk ki a gyerekekkel.

– Mikor nem dolgozol, mivel töltöd ki legszívesebben a rendelkezésre álló időt?

– Istennek hála, egy nagyon jó és összetartó baráti közösségnek vagyok a tagja. Nagyon szeretek velük lenni és ők is sokszor implikálódnak a munkámban, részt vesznek az általunk szervezett nyílt programokban. Emellett szenvedélyemnek tartom a kosárlabdázást: a sporthíreket követem és alkalomadtán, játszom is.

Kocsis Anett