Tiszával beszélgettünk

Pénteken érkezett haza Portugáliából Kovács (Tisza) István. A földrész legjobb játékvezetőinek tartott képzésen vett részt. Megkeresésünkre nyilatkozott a Nagykárolyi Anziksznak. Sok mindenről kérdeztük.

– Mi újság a Bajnokok Ligája kapcsán? Erre számítottál?

– A BL-lel mi újság? Persze, hogy számítottam rá! Ugyebár az elmúlt három-négy évben több mérkőzésem is volt az Európa-liga csoportkörében, és jól hoztam le a mérkőzéseket, nagy hiba nem volt. Ezek alapján természetesen számítottam arra, hogy egy lépcsőfokkal feljebb kapok bizonyítási lehetőséget. És ez be is teljesedett.

– Hol lesznek ezek a BL-meccsek?

– Egyelőre nem lehet tudni… Most jöttem haza Portugáliából, egy kiképzésen voltunk. Ennek keretében felkészítik a játékvezetőket a tavaszi idényre. Negyvenhét játékvezető volt ott – egész Európából. Ugye bevezették a BL-be is a videóbírót, ezért arra is felkészítettek bennünket. A tesztek, azaz a fizikai és az írásbeli is jól sikerült nekem, így most azt várom, hogy mikor derül ki, melyik meccset vezethetem. Mindenki, akinek sikerültek a vizsgák, számíthat mérkőzésre. Azt tudni kell, hogy mivel Romániában nincsen videóbírós rendszer, engem Bajnokok Ligájába nem küldhetnek. Az Európa-liga ugyanúgy zajlik, azaz ezzel a hatbírós rendszerrel, ahogy eddig volt, tehát az elmúlt tíz évben. Viszont nyártól megszüntetik ezt a hatbírós rendszert. Az Európa-ligában és az Európa-bajnoki selejtezőkön is csak négy bíró lesz, ellenben egyelőre videóbíró nélkül.

– Annak idején, amikor a játékvezetőséget választottad, és nem maradtál labdarúgó, tudatosan tetted? Megfogalmazódott benned mindez célként? Hogy nagyobb sikert érhetsz el…

– Értem a kérdést. Tizenegy éves koromban kezdtem el a foci-pályafutásomat. Végig jártam az összes korosztályt a Nagykárolyi Victoriánál. 15 éves koromban kerültem fel a nagycsapathoz. Nem játszottam kezdőként, de ott voltam a keretben. Néha-néha pályára léptem barátságos meccseken. Végül egy harmadik ligás mérkőzésen debütáltam a Victoria színeiben – Mikulás György volt akkor az edző, ő tett be. Máramarosszigettel játszottunk itthon…

– Milyen poszton játszottál?

– Középpályás voltam, csatár. Nos, akkor szerepeltem 20–25 percet. A következő szezonban már több játéklehetőséget kaptam. Az utolsó idényemben, amikor 19–20 éves voltam, akkor már többet játszottam, és még gólokat is lőttem. De időközben, már 14 éves koromban édesapámnak javaslatára elvégeztem a bírói kurzust. Így párhuzamosan műveltem mindkettőt. Ugyebár a 3. ligás meccseket pénteken játszottuk, ezért én szombaton–vasárnap tudtam bíráskodni a megyeiben. És persze ez kiderült… Vicces, amit mondani fogok, de történt úgy is, hogy a kollégáim tudták, játékvezető is vagyok. Közben persze terveztem, hogy nagy focista leszek. Az első osztályban fogok játszani, olyan leszek, mint Hagi, mert ő volt a példaképem. Stb. Stb. Később kiderült, hogy ez nem fog összejönni. Nos, amikor kihirdették a kezdő tizenegyet az edző rám nézett a kollégákkal együtt, és megkérdezték: „Istvánka, lefújod?” Képzeld el, milyen egy pofon volt ez nekem, hiszen én arra készültem, hogy játszani fogok. És ez előfordult: nem fértem be a kezdő keretbe, és én vezettem le a barátságos meccseinket harmadik vagy második ligás csapatokkal. Hogy a kérdésedre válaszoljak: a második osztályú csapatok játékosai kérdezték tőlem, hogy hol, milyen osztályban bíráskodom. Tehetségesnek tartottak. Persze mondtam, hogy én nem, csak most kezdtem, 16 éves vagyok. Erre ők mondták, hogy érettebbnek tűnök. Akkor a Szatmár megyei játékvezető-kollégák is mondták, hogy tehetségesebb vagyok a játékvezetésben, mint a labdarúgásban.

– Csalódás volt?

– Az elején zavart. Mert nem is voltam ügyetlen fociban, mert gólkirály is voltam a csapatban. Meg úgy eleve gólerős játékos voltam, meg csapatkapitány is. Persze, hogy zavart, piszkálta az egómat. Idővel azonban kezdett megtetszeni a játékvezetés. Ugye saját magad ura vagy. Míg egy focicsapatban több egyéniség van…

– A teljesítmény nem csak rajtad múlik…

– Nem csak rajtad. Ráadásul, amikor fiatalabb vagy, az idősebbek elnyomnak, próbálnak elnyomni. Annak ellenére is, ha erős az egyéniséged, ugye meg van a hierarchia, és azt be kell tartani nagyon sokáig, amíg megengedik, hogy odakerülj az erősek közzé. Persze, hogy ez engem zavart. Ugyebár a játékvezetésben ki tudtam élni mindezt, mert ott úgymond én voltam a főnök a pályán. És így fokozatosan az egyéniségem fejlődött.

– Egy bírónak mi a fő ismérve? Neked mi az a tulajdonságod, ami miatt azt mondják, hogy például BL-szintű bíró vagy?

– Hú, ez nagyon komplex. Én húsz éve bíráskodom. El tudom mondani, hogy az évek során mindig mást kerestek, mindig más volt, amit előtérbe tettek. Mikor megkezdtem, akkor mindig arról hallottam, hogy erős egyéniség legyél, határozott, szigorú. Azután változtak az évek, és már „robot-típusú” játékvezetőt kerestek. Akinek meg volt mondva, hogy mit kell csinálni, és ha te nem tartottad be azokat a szabályokat, vagyis nem azokon a kereteken belül végezted a munkádat, akkor ugye felelősségre vontak. Most elmondhatom, hogy megint visszatértünk arra, hogy ismét keresik az erős egyéniségű, szigorú, határozott játékvezetőket. Persze nem lehet kielégíteni mindkét csapatot, valaki mindig elégedetlen lesz… Az évek során engemet a szigorú játékvezetőkhöz soroltak be. De én úgy is gondolom, hogy egy játékvezetőnek erős egyénisége legyen. Van, amikor ötvenezren vannak a lelátón, és még melletted kétszer tizenegy játékos, valamint a cserék, továbbá, akik a cserepadon ülnek. Mindegyiknek te kell legyél az, aki megmondja, mit kell csináljanak. Ha gyenge vagy, nem hallgatnak rád. Egyből… Tehát a játékosok már a kifutón analizálnak, hogy ezzel a játékvezetővel lehet-e, vagy nem. Érdemes-e kötekedni, vagy nem. És már ott elismerik, hogy igen is te vagy-e a játéknak a vezetője – nem véletlen az elnevezés! –, vagy nem.

– Melyik meccsed a legemlékezetesebb? Például a számok tekintetében? Melyik mérkőzésen volt a legtöbb néző? Mit emelnél ki az eddigi karrieredből?

– Nagyon sok emlékezetes meccs volt. Pozitív élmények is, és negatívak is…

– Kérlek, sorolj fel néhányat, a teljesség igénye nélkül, ami így, hirtelenjében eszedbe jut.

– A pozitívak közül például az, ami ajtót nyitott nekem: az első meccs, amikor találkoztam egy első osztályú csapattal, azaz a Szuperkupa döntő. Ugyebár én a harmadosztályból ugrottam a Román Szuperkupa döntőjébe. Azelőtt a legtöbb néző négyezer-ötszáz volt, a döntőben pedig 25 ezren voltak. Ez egy örök pozitív emlék marad, amit ugye betettem a szívembe, és onnan ugye senki sem tudja elvenni. Az embernek vannak ambíciói, és minden játékvezető szeretne minél magasabb szintre kerülni. Amikor debütáltam az Európa-liga csoportmérkőzésében, az is egy emlékezetes meccs marad számomra. Liverpoolban voltam, az Evertonnál, az is egy nagyon pozitív emlék. Amikor ugye debütáltam a BL-ben, Valenciában, az is ismét egy pozitív emlék. 45 ezren voltak… Elmondhatatlan érzés. Ahogy hallottam a himnuszt mint kezdő játékvezető, az megint elégtétel volt a számomra. Amikor vezettem a francia vagy a portugál válogatottnak… 2014-ben vezettem a franciák egy meccsét, két év múlva az Európa-bajnokság döntőjét játszották. A portugálok, akik azt a döntőt megnyerték, nos, ugyanabban az évben, pár hónappal később vezettem egy mérkőzést, amelyen ők játszottak. És ezek mind emlékezetes pillanatok. Negatívum a 2014-es marosvásárhelyi Steaua-meccs, amikor egy nagyon rossz napot fogtam ki. És mindazok mellett, hogy hibáztam, még ugye a sajtó is rátett egy lapáttal. Kicsit eltúlozták a támadásokat az irányomba. Ez nagyon… Egy negatív emlék, ami megmaradt. Amiből tanultam, persze.

– Hogy lehet az olyasmiből tanulni?

– Tanulni? Hát az a sok támadás, ami ért a meccs után, a tévében és az újságokban 45 napon keresztül… Olyan voltam, mint egy filmsztár, akinek a csillaga lehullóban van. Viccelünk, de tényleg nehéz pillanatok voltak számomra. Ugyebár az utcán is megszóltak az emberek, megtámadtak.

– Itt, Nagykárolyban is?

– Igen, itt, Károlyban, igen. Amit ugye nem vártam volna soha.

– Azt gondoltam volna, hogy legalább a károlyiak egységesen kiállnak melletted…

– Hát nem. Volt, aki a pártomat fogta, de volt olyan is, aki támadott. Két választásom volt: vagy bekerülök azok közé a játékvezetők közé, akikre azt mondják, hogy ő is ott volt stb.; vagy folytatom tovább, és az álmaimat hajszolom. Én a második lehetőséget választottam.

– Most melyek az álmaid? Melyek a további álmaid?

– Jelen pillanatban benne vagyok a legjobb 46 európai játékvezető között. Ugye, akiket hívnak a téli kurzusra, azok majd vezethetik az európai tavaszi meccseket. A célkitűzésem az, hogy bekerüljek a legjobb huszonhat közé, ami azt jelentené, hogy bekerülnék az elit kategóriába. Ugyebár most a „firstben” vagyok. A legjobbak közül választják azokat, akik kikerülhetnek majd egy Európa-bajnokságra, vagy egy világbajnokságra.

– És nyilván az a cél… Az a titkos cél.

– Igen. De nem titkos cél, hiszen az volt a vágyam, már akkor, amikor elkezdtem.

– A példádat elég sokan követik. Például az öcséd, vagy a Kopriva-fivérek…

– Igen, Nagykárolyban igen. Az öcsém most kapta meg a döntést a játékvezetői bizottságtól, ami alapján bekerült a második osztályba.

– Mint testvére tudsz neki tanácsokat adni?

– Nagyon jó viszonyban vagyok öcsémmel. Én azon szerencsés emberek közé tartozom, akiknek egy igaz testvéri kapcsolata van. A probléma az, hogy két testvér között mindig megvan az a gyerekkori kötelék, és ez előjön, amikor beszélgetésekre kerül sor. Ugyebár én a megyei játékvezetői bizottság vezetője vagyok. Így felelős vagyok az összes játékvezetőért, aki itt van Szatmár megyében. És más az, amikor egy idegennek adok tanácsot, hiszen annak hallgatnia kell, és nem felesel vissza, mint amikor a testvéremmel van beszélgetés, hiszen akkor meg kell találni a közös hangnemet ahhoz, hogy ne legyen vita belőle. Az igazság az, hogy nagyon kritikus tudok lenni, amennyire kritikus vagyok önmagammal szemben, ugyanúgy mondom el neki is. Néha – tudom én azt – ezek a szavak zavaróak. De nincs probléma, mert ha az elején nehezen is dolgozza fel, tudja, hogy jóindulatúan mondom, és tudja, hogy abból neki tanulnia kell.

– A még fiatalabbak számára milyen tanácsot fogalmazol meg? Érdemes nekivágni? Minden további nélkül Károlyból is el lehet jutni akár nagyon magas szintre is?

– Persze! Elsősorban ezt a mesterséget szeretni kell. Mert áldozatokkal jár. Ugye hétvégenként nem vagy otthon, a családodat ritkán látod, ha feljebb kerülsz… Egy megértő barátnő, vagy feleség kell legyen melletted, aki mindezeket elfogadja, elviseli. Természetesen javaslom mindenkinek, hogy fogjon bele, de hogyha ezt a mesterséget nem szereted, de így van ez más mesterségekkel is, akkor hajlamos vagy arra, hogy abbahagyd. Amikor már valaki felkerül harmadik vagy második osztályos szintre, akkor már megízleli, mit is jelent játékvezetőnek lenni: több tiszteletet kapsz a játékosoktól, már más a szervezés is… Másodosztályban már vannak mérkőzéseke, amiket közvetítenek, tehát már látnak az emberek a tévében. És persze, hogy nagyobb húzásod van afelé, hogy ottmaradj. Aki szereti, marad. Akik pedig ott vannak, azoknak a célkitűzésük az, hogy minél jobbak legyenek. Úgy, mint az enyém is: napról napra törekedni a tökéletességre. És hát mindig van mit tanulni! Mindig találkozol olyan szituációval, amivel esetleg az előző húsz évben nem. Amikor kezdesz megelégedni önmagaddal, akkor ott kezdődik a plafonálódás.

– Akkor már baj van…

– Igen, akkor már vaj van.

– Igen bizakodó vagyok annak kapcsán, hogy úgy néz ki, Marius átveszi a Victoriát…

– Át is vette!

– Mi a véleményed ezzel kapcsolatban?

– Marius egy nagyon jó edző! Én fociztam is vele egy csapatban, csapattársak voltunk. Én tudom, hogy milyen áldozatokat hozott ő is, hogy fejlesztette önmagát, hogy tanult. És látom, hogy mennyire szereti az egészet, és mennyire lelkesen dolgozik. Szerintem jó munkát fog végezni. Ugye nem hiába ott vannak a korábbi eredményei: a Tasnáddal feljutott a harmadosztályba, ott megverték a Kolozsvári U-t, ami később bejutott a másodosztályba. Talán az volt a kolozsváriak egyedüli veresége… Ezek az eredmények nem véletlenek!

2