Amit szeretettel és tisztességgel építünk, az örökre megmarad

Gindele Angélával, a Nagykárolyi Elméleti Líceum tanítójával beszélgettünk.

a (2)

– Néhány életrajzi adatban kérnék egy kis bemutatkozást. Hol születtél, van-e családod, hol végeztél, mióta tevékenykedsz pedagógusként?

– A nevem Gindele Angéla, Nagykárolyban élek, a férjemmel és 8 éves kislányommal.

A Nagyhagymás lábainál fekvő kis bányászvárosban, Balánbányán születtem. Általános iskolai tanulmányaimat is ott végeztem, ahol akkori tanító nénim, majd gimnáziumi tanáraim főleg Emberségből és tudásból maradandó példát mutattak nekem. Tanítói oklevelemet Székelyudvarhelyen szereztem meg a Benedek Elek Tanítóképzőben 1996-ban, majd 2009-ben alsó tagozatos tanári oklevéllel egészítettem ki.

Tanítói pályámat Csíkszentdomokoson kezdtem, Érmihályfalván folytattam, majd 14 évig a Börvelyi Általános Iskolában tanítottam. Jelenleg az Elméleti Líceum IV. C osztályának tanítója vagyok.

– Milyen motivációid voltak, amikor a tanügyi pályát választottad? A pedagógusként eltöltött időszak mennyire változtatta meg a kezdeti ideológiáidat? Miután megláttad a szakma árnyoldalait, akár gondoltál-e arra, hogy átképzed magad?

– 14 évesen döntöttem el, hogy a tanítói pályát választom, mert érzelmileg nagyon kötődtem a tanító nénimhez és szerettem volna hasonlítani rá. Visszagondolva, gyerekként nem tudtam mire vállalkozom, viszont úgy gondolom, abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem bántam meg a döntésemet, hiszen örömmel tölt el a munka, amelyet nap, mint nap végzek. Egy pedagógus munkájához természetesen hozzátartoznak a negatív élmények is, de ha valóban szeretjük ezt a hivatást, ezek eltörpülnek és a következő órán, vagy következő nap ismét gondtalan, örömteli pillanatokat élhetünk át. Olyan élmény ez, mint amikor igazán szabad az ember. Ilyenkor nem én vagyok és a gyerek, hanem Mi vagyunk Együtt.

Persze, mint minden szakmának, ennek is megvannak az árnyoldalai, amit előbb, vagy utóbb megtapasztal az ember, mert nem élünk burokban, hogy mindig védve legyünk. Az állandóan változó tanügyi rendszer, igen sokszor elgondolkodtatott azon, hogy átképezzem magam. De nem tettem, mert mindig kaptam egy megerősítést, egy impulzust, hogy ez hivatás az én utam.

– Az évek során mit tapasztalsz, miben különböznek egymástól az x-, y-, z-, vagy akár az alpha-típusú gyermekek? Szabad-e egyáltalán ilyen, vagy bármilyen más módon kategorizálni őket?

– Az X, Y, Z és alfa generációkat leginkább a technika fejlődéséhez és az internethez való viszonyuk alapján kategorizálják a szakemberek. Az, hogy ki, melyik életkori szakaszában került kapcsolatba az internettel, befolyásolja abban, hogyan közelíti és dolgozza fel az információkat. A technológia gyors változása megköveteli tőlem mint az X generáció egyik tagjától, hogy rugalmasan és tudatosan reagáljak erre a fejlődésre, hogy ne alakulhasson ki generációs szakadék közöttem és a diákjaim között. Ugyanakkor nagy felelősség felkelteni és fenntartani érdeklődésüket, rávezetni őket arra, hogy okosan használják a digitális eszközöket, és hogy észrevegyék, megtalálják a megfelelő arányt és különbséget az online és az offline világ között. Ehhez persze elengedhetetlenül szükséges a szülők segítsége, hiszen az érdek közös: a gyermek megfelelő érzelmi fejlődése. Függetlenül attól, hogy melyik generációhoz tartozik, a gyerek mindig gyerek marad és meg kell találni a legrövidebb utat a lelke felé.

– Sok esetben nagy létszámú osztályok jönnek létre manapság. Mennyire biztosít teret az egyén nevelésére, fejlesztésére a túlterhelt tanmenet? Odafigyelnek-e ma még, van-e idő egyáltalán arra, hogy a gyermek személyiségével foglalkozzon egy pedagógus?

– Nagy osztálylétszám esetén biztos, hogy nehezebb dolguk van, mind a gyerekeknek, mind a tanítóknak. A differenciált, személyre szabott oktatás, extra külön figyelem biztos, hogy kevésbé megvalósítható nagy osztálylétszám esetén. A kis létszámú osztályokban viszont a pedagógus alaposabban megismerheti a tanulókat és mély, erős emberi kapcsolat alakulhat ki közöttük. Ugyanakkor lehetősége van az alacsony osztálylétszám miatt valóban személyre szabott nevelést kibontakoztatni, olyan nevelést, amelyik az illető a tanulónak a legjobb. Függetlenül attól, hogy nagy létszámú az osztály vagy sem, a lényeg az lenne, hogy a gyerekek ne találják magukat szembe egy könyörtelen teljesítménykényszerrel. Fontos, hogy kapjanak sok újrapróbálási lehetőséget, mert senkinek sem kell tökéletesnek lennie. Szabad tévedni, majd helyrehozni a dolgokat. És nem utolsó sorban minél többet játszani, nyugodt légkörben, szabad játékot, mert ez a legjobb fejlesztő erő.

– Pedagógiailag miben érzed magad erősnek? Egykori diákjaid visszajelzései mit mutatnak, milyen emlékeket őriznek veled kapcsolatban?

– Úgy gondolom, hogy köszönettel tartozom szüleimnek, hogy Emberségből, tanáraimnak, pedig hogy pedagógiailag felkészítettek erre a pályára. Az 22 év során pedig rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Mindezek hozzásegítenek, hogy megálljam a helyem. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem tartok lépést a fejlődéssel, az új irányzatokkal.

Hogy mi a véleményük egykori diákjaimnak rólam? Ezt talán tőlük kellene megkérdezni. Számomra az a legnagyobb elégtétel, hogy Emberként megállják a helyüket, bárhová sodorta is őket az élet, függetlenül attól, hogy mi a foglalkozásuk. És ebben egy kis magocska részem nekem is van.

– Nagy nehézségekkel szembesülnek manapság egy-egy magyar tannyelvű előkészítő osztály indítása esetében az iskolák. Nem csak a gyermeklétszám csökkenése, de az is elég riasztó, hogy sok magyar szülő, elvileg a könnyebb boldogulás érdekében, román tagozatos osztályba indítja a gyermekét. Előkészítő osztállyal indulsz ősszel, te mivel tudnád megszólítani, esetleg meggyőzni azokat a szülőket, akik a magyar helyett román iskolába íratnák gyermeküket?

„Az állam nyelvét meg kell tanulni, az édesanyátok nyelvét nem szabad elfelejteni.” – mondta Benedek Elek. Ezt vallom én is. Minden magyar gyerek az anyanyelvén gondolkodik, tehát magyarul sajátítja el a legkönnyebben az írás, olvasás tudományát, így magabiztosabbá válik. És ettől még nem fog kevésbé érvényesülni az életben. Sőt! Szerintem, ha jól ismeri anyanyelvét, azokat az értékeket, amelyeket a magyar kultúra nyújt számára, könnyebben sajátít el más nyelveket is, és megállja a helyét bármilyen multikulturális környezetben, mert tudja azt, hogy ki is ő valójában. Az anyanyelven való tanulás kedvezően hat a gyermek fejlődésére. Ezt kell figyelembe vennie annak a szülőnek, aki román tagozaton akarja indítani előkészítős gyermekét. Bár az, hogy magyarként milyen iskolába íratom a gyerekemet, mindenki számára evidens kellene legyen, és nem kellene gondolkodás tárgyát képeznie. Kosztolányi szavaival élve „az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. (…) Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedülvaló életben így nyilatkozhatom meg igazán.”

– Számodra mennyire fontos a magyar identitástudat? Hogyan éled meg ezt a mindennapokban? Túl azon, hogy magyar osztályban tanuló kisdiákokat oktatsz, a gyermekek magyarságtudatának megőrzéséhez és erősítéséhez hogyan járulsz hozzá?

– Goethe szavait idézném: „A legtöbb, amit gyerekeinknek adhatunk: gyökerek és szárnyak.” A gyökér a hagyományok, a szokások éltető és megtartó erejét, a szülőföldhöz való ragaszkodást, szülőföldön való boldogulást, a szárny pedig a kreatív gondolkodást, a kibontakozást, a szabadságot jelképezi.

Úgy gondolom, hogy a mai értékzavaros világban nagyon fontos, hogy a gyerekeknek legyenek identitásbeli kötődései, kapcsolódásai. Fontos, hogy érezzék, tartoznak valahová, a magyar nemzet tagjai lehetnek, hiszen az, aki tartozik egy nemzethez, könnyebben megtalálja helyét a világban. Másként olyan lesz Tamási Ábelje Amerikában.

Az identitás kialakításában, felépítésében és erősítésében nagy szerepe van elsősorban a családnak,  majd az iskolának, és az iskolában alakuló olvasáskultúrának. Az iskolában a különböző ünneplési szokásaink kialakításánál figyelek arra, hogy az ünnep átélhető, élményszerű legyen. Nem erőszakolt, hanem belülről jövő, az életkori sajátosságoknak megfelelően befogadható legyen. Nagyon fontosnak tartom, hogy az érzelmeiket is megérintse.

Az olvasáskultúra alakításában figyelek arra, hogy a magyar irodalom mellett a világirodalom értékeit is megismerjék élményszerűen, persze ezt is életkoruknak megfelelően. Erőltetni semmit sem szabad, mégis azt kellene elérni, hogy napjaink számítógépes játékait felváltsa az örömszerző olvasás igénye.

Az osztálykirándulásokat igyekszem tudatosan úgy megszervezni, hogy a gyermekek találkozzanak a történelmi emlékekkel, a nemzeti hagyományt megtestesítő épületekkel, helyekkel, természeti szépségekkel. Ismerkedjenek múlttal és jelennel.

Minél több ilyen kötődést él meg a gyerek, minél többet ismerkedik múlttal és jelennel annál jobban tudatosodik benne, hogy melyik nemzethez tartozik, megérzi, hogy jó magyarnak lenni.

 

– Milyen eredményeket értél el a gyermekekkel, eddigi pályafutásod során? Mi az a pedagógiai elv, amit mindig szem előtt tartva dolgozol az osztállyal?

– Pályafutásom során a legfontosabb eredményemnek minden gyerek önmagához mért fejlődését tartom. Mert ez számomra öröm, és ilyenkor úgy érzem, hogy munkám nem hiábavaló, megerősít abban, hogy amiért dolgozok, annak van eredménye.

Tudom, hogy amit szeretettel és tisztességgel építek, az örökre megmarad.

A tanítás sok türelem, szeretet és megértés. Ezért fontosnak tartom a szülőkkel való őszinte kapcsolattartást, hiszen az érdek közös: a gyermek megfelelő fejlődése életkori sajátosságaihoz mérten. Célom, hogy a gyermek önmagával és embertársaival és a természettel is harmonikus kapcsolatban legyen.

Vallom azt, hogy Szentgyörgyi Albert szavai ma is aktuálisak:

,,Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon tanulni, hogy felébredjen tudásvágya, megismerje a jól végzett munka örömét, megízlelje az alkotás izgalmát, és megtalálja a munkát, amit szeretni fog.”

T. T.

a (3)