Mi nem voltunk barátnők, nem jártunk össze…

Mi nem voltunk barátnők, nem jártunk össze, de ismertük egymást. Legutóbb akkor beszélgettünk (igaz, akkor a rohanásban is hosszasan), mikor kiderült, hogy beteg vagy. Rákos. A rádió előtt találkoztunk, és kézzel, lábbal, magyarul, románul, de beszélgettünk. Te arról meséltél nekem, hogy, bár nem lesz könnyű, meg fogsz gyógyulni, én pedig bőszen bólogattam, majd arról regéltem neked, hogy új életet kezdek Magyarországon.

Azt is mondtad, hogy borzasztó állapotok uralkodnak az egészségügyben, hiszen mindenhol csak kemoterápiával akarnak kezelni, ami szerinted nem jó és inkább a saját kezedbe veszed a sorsodat.

Onnantól kezdve a Facebookon követtelek, szurkoltam és bíztam veled együtt. Bejártunk közösen kórházakat, utaztunk Németországba, repültünk veled Rómába, megnyitottuk a kávézótokat, eltemettük édesapádat és sorolhatnám, mi mindent „csináltunk” együtt. Te, én és még rengeteg ember.

Mikor két napig nem láttam tőled posztot, akkor félve kerestem fel az oldalad, abban bízva, hogy csak elkerülte valami a figyelmemet, és ez így is volt, hiszen mindig ott voltál, és mosolyogtál, vagy épp szenvedtél, de ott voltál. Eddig…

Mi nem voltunk barátnők, nem jártunk össze, de ismertük egymást. A küzdelmed által az életem részévé váltál. A legfájdalmasabb időkben is szóltál, üzentél, hogy az adott akadályt is le lehet küzdeni, hogy túl lehet élni… Ezek pedig nem „lucruri mărunte”!

Mi nem voltunk barátnők, nem jártunk össze, most mégis úgy érzem, hogy egy barátom távozott el közülünk, és én nem tudok mihez kezdeni ezzel az érzéssel, és azt szeretném, hogy ha felkeresem az oldaladat, akkor ismét arról olvashassak, hogy egy újabb akadályt vettél sikeresen, és fáj, igen, fáj mindened, de a fájdalom csak egy járulékos veszteség, ami elmúlik majd, és különben is, a legfontosabb, hogy még szurkolhatunk neked, mert vagy, létezel, szeretsz és szerethetnek téged, mert küzdeni tanítasz bennünket…

Mi nem voltunk barátnők, nem jártunk össze, de ismertük egymást, és az elmúlt öt évben megszerettelek, ugyanúgy, mint a többi sok ezer ember, aki veled volt és remélt.

Utolsó utadra nem foglak tudni elkísérni holnap, de kívánok neked csöndes pihenést, a családodnak megnyugvást. Találkozunk az örökkévalóságban, Smaranda…

Kiss Zita