Áh, nehogy azt gondolja, hogy az alábbiak mifelénk történtek meg! Egészen máshol! Nos, ott, innen messze, ott összegyúlt pár ember megbeszélni ezt-azt. Egyházi dolgokat — merthogy bizony arrafelé is vannak papi emberek. Az egyik ékes szólóan amellett kardoskodott, hogy valakinek le kell vágnia a fejét, merthogy — még elmondani is szörnyű (nyomatékosította, hogy még inkább hangsúlyos legyen a mondandója) — az az illető a fiával együtt koszorúzott.
A lefejezéssel megfenyegetett ez alkalommal megúszta — rontom el rögtön az események dramaturgiai sorát —, de bizonyára tisztában van vele, hogy egy ilyen súlyos vétségnek lesznek következményei. Feltételezhetően azóta is azon tanakodik, hogyan is gondolhatta ő, hogy az ifjakat holmi pátoszos, giccses, túlságosan nemzeti eseménybe bevonja? Szabad ilyet tennie egy papnak? Hát nem csak a szószékről kell beszélnie, esetleg gondosan kiválasztott firkászoknak arról értekeznie, hogy a migránsok nincsenek, és ha lennének is, keresztyéni (ezt a kifejezést persze píszi-sen, gyorsan, mintegy mellékesen kell kiejtenie), de még inkább emberi kötelesség befogadni őket. (Ildomos ilyenkor pár követhetetlenül hosszú mondatban arról értekezni, hogy az emberi és a keresztényi fogalmak nem feltétlenül érintik egymást, hiszen kortárs költő-gondolkodónkat idézve: azt tudjuk, aki náci, az mind Hitler, de aki komcsi, az nem mind Sztálin.)
Az a szerencse, hogy mindez, minden ilyen szócséplés nem nálunk, nem mifelénk történik meg. Mifelénk nem beszélhet nyugodtan települése török hódoltságbeli sorsáról a valamiért történészi pózban dicsekvő választott tisztségviselő (és mindehhez a muníciót a világhálós, ingyenes enciklopédiáról meríti), hiszen a több száz fős hallgatóságban bizonyára lenne olyan, aki közbevetné: de hát idáig nem ért el a beste turbánosa. Nálunk nem dívik az, hogy a szövetségi elnök tavalyi beszédét olvassák fel a választottak egy-egy március idusi ünnep alkalmával, hanem mindannyian lelkesen gondolkodnak — négyévente február 24-én is, hiszen a gyakori tévedéssel ellentétben nem 29-e a szökőnap, hanem február 24-e —, hogy a nagy napon odaálljanak, és elmondják. A hallgatóság pedig oda is figyel, értelmezi a hallottakat. Erőt merít belőlük. Stb.
És ilyenkor jön egy pap, a fiával, és koszorúz. Lassan, ahogy jobban belegondolok, én is vért, porba hulló fejet követelek — valójában nem, csak retorikai fogásként mondom/írom. Ám én annak az ostobaságát szidom, aki ilyen böszmeségekkel áll elő — mármint ott messze, tőlünk távol. A lényeg ugyanis ez: ott a fiú helye az apja mellett!
Megyeri Tamás Róbert
