Az alábbi kis írás (nevezzük hírnek) a Hargita Népe című napilapban jelent meg tegnap, amit csak azért nevesítek, hogy lássa a nyájas olvasó, kinek és hol jutott eszébe az, amiről a Csíkszeredában szerkesztett-kiadott újság tudósít. Még megjegyzem a közérthetőség kedvéért, hogy a szóban forgó felszólalás a székelyudvarhelyi képviselőt-testület (a „helyi tanács”) ülésén hangzott el.
Ennyi a hír: „Ványolós István RMDSZ-es városatya napirend előtti felszólalásában a szép magyar beszéd fontosságára hívta fel kollégái figyelmét. Segítségükkel mozgalmat szeretne indítani azért, hogy elkerüljék a tanácsüléseken gyakran felbukkanó »nyelvújítás-korabeli szószörnyetegeket, román–magyar Molotov-szókoktélokat, amelyek valóságos időzített nyelvi bombák«. A Beszéljünk szépen, szabatosan! mozgalom célja, hogy változtasson a nyelvi igénytelenségen, hogy helyesen fordítsák le a határozattervezeteket, és ezeket majd jelentessék is meg a Székelyudvarhelyi Magyar Nyelvű Hivatalos Közlönyben. A tanácsos síkra szállt a román szakkifejezések, az idegen szavak indokolatlan használata és a pongyolabeszéd ellen.”
Szó se róla, dicséretes és időszerű (sőt, talán már el is késett) a kezdeményezés, nem tudom eléggé méltatni az önkormányzati képviselőt (akit a cikkíró tanácsosnak nevez, eléggé problematikusan, de erre mindjárt visszatérek), aki ösztökélni próbálja társait a gondos és szép magyar beszédre. Mert valóban aggasztó nyelvi állapotok uralkodnak a közigazgatásban, még ott is, ahol nincs semmi akadálya a magyar nyelv használatának. A legfőbb gond a többségi román nyelvi hatás, ami nyilvánvalóan asszimilációs jelenség. Anélkül, hogy belemennénk ennek társadalmi-politikai bugyraiba, szorítkozzunk csak erre az egy hírre, amit idéztem – mert lám, sajtónk nyelve sem tudja kikerülni a „román csapdákat”! Előbb ugyan egy régies, ám nem helytelen kifejezéssel „városatyának” titulálja az ülésen felszólalót a tudósító – amivel csak akkor van gond, ha a választott képviselő netalán nő, mert akkor ő városanya? –, majd lejjebb pár sorral már „tanácsos”-nak. Csak idéznem kell egy korábbi, itt megjelent írásomból: azt olvastam valahol, hogy „XY önkormányzati tanácsos számolt be a tavalyi fejlesztésekről”. Ez bizony román nyelvi hatás – azon túl, hogy folyamatos a zavar a honi magyar sajtóban a román közigazgatási fogalmak, intézménynevek helyes használatát illetően –, mert a „consilier local” magyar megfelelője: önkormányzati képviselő. A románoknak egyszerűen nem volt megfelelő kifejezésük a választott önkormányzati döntéshozók megnevezésére, ezért statuálták a közigazgatási törvényben, hogy akkor legyen „consilier local”, majd körbeírták, hogy ez mit is jelent, mi az illető feladata, jog- és hatásköre. Aki a törvényt ismeri (márpedig a törvényeket mindenkinek ismernie kell, ugyebár…), az tudja, hogy a romániai consilier local gyakorlatilag ugyanaz, mint a magyarországi önkormányzati képviselő, akár települési, akár megyei vagy fővárosi önkormányzatról van szó. De hiába létezett a szép, szabatos, kifejező „önkormányzati képviselő”, ha egyszer a jó édes anyanyelvüket nem kellően ismerő és a többségi nemzethez szervilisen viszonyuló politikusaink és írástudóink a tükörfordítás eléggé el nem ítélhető módszeréhez folyamodtak, és az „eredeti román demokrácia” hajnalán kitalálták a „helyi tanácsost”. Amit az ugyanilyen szervilis sajtónk azóta is szajkóz. (A „tanácsos” kifejezés használatától azért is érdemes óvakodni, mert nem egyértelmű: a közigazgatásban döntéshozói, végrehajtói vagy konzultánsi szerepet tölt be az, aki románul „consilier”. Aki tanácsos, az lehet fizetett vagy önkéntes tanácsadó, de mindenképpen felkért, nem pedig választott személy, ráadásul ritkán van döntési helyzetben. Az ő dolga a tanácsadás, ahogy a nevében is áll, félre nem érthetően.)
Visszatérve a fenti hírre: a felszólalótól idézett mondatrészben is aknák rejtőznek: 1. A „nyelvújítás-korabeli szószörnyetegek” említésével nyilvánvalóan nem a Kazinczy Ferenc nevével fémjelzett művelődéstörténeti periódusra kívánt utalni, a magyar nyelvújítás korára (az 1770-es évektől 1872-ig terjedően), hanem az 1989-ben megindult romániai változásokra. Amikor is az új politikai viszonyokhoz új politikai zsargont fundált ki a többségi hatalom, amit aztán összevissza fordítgattak-ferdítgettek az anyanyelvi műveltségben korántsem otthonos magyarjaink. Holott a legtöbb román fogalomnak már akkor is, mindig is megvolt a magyar megfelelője. (Hogy csak egy példát mondjak: noha azóta már közigazgatási és jogi szótárak tucatja jelent meg tanult és tudós urak és hölgyek szerkesztésében, a román „judecător sindic” kifejezés magyar megfelelője sehol meg nem található, pedig az nem más, mint a csődbíró. 2. Találónak tűnik a „román–magyar Molotov-szókoktélok, amelyek valóságos időzített nyelvi bombák” megfogalmazás, ámbár a Molotov-koktél nevű házilagos robbanószerkezet nevének ilyenformán történő kifacsarását legföljebb nyelvi truvájként vagy hapax legomenonként tudnám elfogadni; én már „rommagyar nyelvi Molotov-koktélokat” mondtam-írtam volna. Már csak azért is, mert jómagam már a 90-es évek elején igyekeztem meghonosítani a honi sajtónyelvben a „rommagyar” kifejezést „romlott-elrománosodott magyar” jelentéssel. Hogy aztán később a liberális, nyegle kurzusírók elkezdjék a „romániai magyar” szinonimájaként használni, elvéve eredeti pejoratív élét. 3. A „pongyola beszéd” különírandó.
Dénes László
