Fontos a szerző

Nyáry Krisztián irodalomtörténészből lett kommunikációs szakember, majd egy furcsa kanyarral tért vissza az irodalom világába.

Színes szerelmi, és igazi hősökről szóló történeteinek immár valóságos rajongótábora lett. Az első internetes posztja óta nagyot fordult vele a világ.

NYÁRY KRISZTIÁN Talán csak annyi történt, hogy a közlési vágyam utat tört magának. Az sem véletlen, hogy ez épp 2011–2012-ben kezdődött. Ha visszagörgetjük sokak üzenőfalát, akkor látható, hogy az idő tájt kezdték el egyébre is használni a közösségi oldalakat, mint hogy egymondatos üzeneteket kitegyenek. Megjelentek a hosszabb, személyes tartalmak, és mellettük sok régi, visszatekintő dolog is.

Általános válsághangulat volt akkoriban – és itt nem a politikára gondolok, hanem egyfajta emberi reménytelenségre, útkeresésre a kilátástalanságból –, és ilyenkor mindig logikus út a múlthoz fordulás. Épületek történetéről, régi sportolókról írtak, feltárultak a családi albumok. Voltaképpen én is így kezdtem el írni, és először tényleg csak a barátaim szórakoztatására.

RM Miért pont az internet?

NYK Nekem ez a magától értetődő forma, nagyon korai számítógép-felhasználó vagyok. 1990-ben, tizennyolc évesen kerültem a pécsi egyetemre, és ott beszippantott az internet, Horányi Özsébnek, a magyar kommunikációtudomány fontos prófétájának köszönhetően, aki akkor a dékán volt. Ő villamosmérnökből lett bölcsész, és Amerikából szerzett csúcstechnológiát. Friss titok volt az internet akkoriban, így máig emlékszem arra az euforikus érzésre, ami eltöltött, amikor először böngészhettem az amerikai kongresszusi könyvtár katalógusában.

Nos, az egyetem óta használok szövegszerkesztőt, mindent gépbe írok. Gyakorlatilag a dedikáció az egyetlen, amit nem. Még a gyerekeimnek szánt üzenetek közül is, ami már, mondjuk, túlmegy azon, hogy „hozz egy liter tejet”, beírom és kinyomtatom. Sokkal szívesebben írok bárkinek e-mailt, mint hogy telefonáljak, mert írásban pontosabban fogalmazok. Amikor itthon elindult az első közösségi oldal, az első kétszáz felhasználó között voltam. A Facebook is még angol nyelvű volt, amikor regisztráltam rá.

RM De az ettől függetlenül tény, hogy vonzódsz a régi dolgokhoz, hiszen irodalomtörténészként is elsősorban a tizenkilencedik századdal foglalkoztál. Szerinted rossz korban születtél?

NYK El tudnám magam képzelni abban az időszakban, persze ez attól is függ, minek születik az ember. Vasúti teherhordó például akkor se lettem volna, de Budapest, megfelelő egzisztenciával 1890-ben megfelelt volna nekem. Nincs bennem holmi nagy romantikus visszavágyódás, de tény, hogy szívesen kipróbálnám az akkori életet. Gyerekoromban, ötödikes-hatodikosként sokáig szórakoztam azzal, hogy mikor mentem hazafelé a Bajza utcai általános iskolából a Rippl-Rónai utcai lakásunkhoz, magamban Petőfinek magyaráztam, mi az a trolibusz vagy mi az a tejbár. Jó, bevallom: néha még most is játszom ilyet, például amikor állok a dugóban.

RM Ennyire szereted Petőfit?

NYK Nagyon vonz a figura. Emlékszem, az első találkozásom a tankönyvi életrajzokkal épp vele volt kapcsolatos. Be kellett magolni, hány kilométert gyalogolt Selmecbányáról Pápára. Nem voltam ezzel kibékülve. Így hát a magyartanárom kezembe adta az Így élt Petőfi című könyvet és ebből kiderült, milyen jó fej volt. Petőfire sokan mondják, hogy poros, unalmas, a szobrot emlegetik ásítva, hogy egyik keze a kardján, másik az égre mutat.

RM Meg azt, hogy gatyába’ táncol.

NYK Ez már a jobbik eset lenne! De ma már nemigen ismerik ezt a kis mondókát se. Holott ő tényleg gatyában táncolt. Amikor például bevonult Nagykárolyba, fel akarta hívni magára a figyelmet. Betolatta magát egy talicskán. És a közönség őrjöngött. Azt is megtervezte, hogyan szedi össze Szendrey Júliát, az egyik leggazdagabb embernek a lányát, mikor neki magának egy vasa sem volt. Kinézte a nőt, bement az apja házába. Végigfeküdt a kanapén csizmástul, csinált egy kis előadást. A papának nem tetszett, de a lánynak igen. Nos, Petőfi mindenben a legtudatosabb szerző volt, a magánszámai mellett a kiadókkal is profi módon tárgyalt.

RM Egyszóval szereted, ha egy író, úgymond, rocksztár is?

NYK Bizonyos esetekben igen. Akkor, ha egy író azonos az írói szerepével. Hiába játssza valaki például, hogy ő a nemzet költője, ha nem az. Petőfi kitalálta magának, hogy ő a puszták romlatlan vadvirága, és részben az is volt, ráadásul jól érezte magát ebben.

RM Mostanában bekerültél egy nagy múltú kiadóhoz, a Magvetőhöz vezetőnek, akik viszont legendásan konzervatívan viszonyulnak az írói játékokhoz, maszkokhoz.

NYK Szerintem azért esett rám a választás, mert két dolgot remélnek tőlem. Egyfelől azt, hogy a klasszikus kiadói szerepkörben – mint a szerzők kiválasztása vagy a kéziratgondozás – továbbra is nagyon konzervatív legyek, ám az olvasók elérésében legyek avantgárd.

Célom, hogy ne csak a bevett, nagy nevek jussanak el az olvasókhoz, hanem a többi értékes szerzőt is megismerjék. És az is célom, hogy például az olyan élő klasszikusokkal, mint Esterházy Péter, ne öregedjen együtt az olvasótáboruk, hiszen az ő szövegei egy húszévesnek is sokat adnak. De senkire se szabad szerepet rákényszeríteni. Mindenféle kommunikációs terepen dolgoztam már, így foglalkoztam personal brandinggel is, ahol ezt jól megtanultam. A brandépítésnek nincsenek sémái.

Régi gondolat, hogy a kiadónak egy terméke van, a könyv. Nos, szerintem legalább ilyen fontos a szerző. Ha tetszik, ha nem, az író is sajátos termék. Az eladás náluk azt jelenti, hogy el kell juttatni őket a közönségükhöz. Ez ügyben sok mindennel kísérleteztem már. Amiben biztos vagyok, hogy kulcsfontosságú lenne bejutni a középiskolákba, a fiatalokhoz. Ha valaki tizenkét és tizennyolc éves kora között olvas, az olvasó is marad egész életére.

RM Hogy néz ki ennyi munka mellett egy napod?

NYK Egy nap első tíz órája a kiadói ügyekről szól. A másik tízben könyvet írok, a harmadik tízben a családommal foglalkozom, a maradék egy-kettőben meg szórakozom. Egyszóval nagyon nehéz koordinálnom egy napot, időből van legkevesebb. Egy kiadó életében adódnak sűrűbb időszakok, mint például a Könyvfesztivál és Könyvhét, ilyenkor nemigen marad energia egyébre. De a nyár az új könyvemről fog szólni, ami ősszel jelenik majd meg.

RM Tavaly télen elveszítetted a feleségedet. Egyfajta terápia, hogy ennyit dolgozol?

NYK Tudatosan nem ezért vállaltam el a kiadó vezetését, de nyilván segít ez a fajta nagyon kötött élet. Az életem átrendezésének is része mindez, ráadásul szeretem csinálni. Mindig van dolgom, ha más nem, kéziratolvasás. És ez nem baj.

RM A te rövid történeteid kiemelnek az ismert művészek, tudósok, sportolók életéből egy-egy kevésbé ismert momentumot, könnyen befogadhatóak, rögtön hatnak. Kis dózisban adsz valamit, ami nem biztos, hogy elég. Szerinted jó irány a szórakoztatás felől támadni?

NYK Nem vagyok nagyon pesszimista. Persze, a statisztikákat bújva kiugrik, hogy a fiatalok olvasnak a legkevesebbet. De ne becsüljük le a szórakoztatást, mert azon keresztül sok mindent el lehet érni. A kortárs versekkel óvodás-kisiskolás korban rendben vagyunk, a kicsik megzenésített formában megkapják Weörestől Kányádin át Varróig a legjobbakat. Aztán ez valahogy tízéves kor után megáll. Pedig a zenés műfaj megmaradhatna, mert fontos bejárat az irodalomba, kár korán becsukni.

Az se jó szerintem, hogy erőltetjük a kronologikus olvasást. Az kapja meg a kortárs szerzőt, aki már átrágta magát Dantén és Homéroszon. Aki ezt „kibírta”, az jut el addig, ami igazán neki szól, amire rezonálhatna. A többieknek az irodalom csak egy kényszerű tantárgy lesz a többi közül. Mindenkit óvok attól, hogy a könyveimet egyfajta tankönyvpótléknak használja, mert az irodalomtudomány szempontjából nem a lényegről beszélek, de arra, úgy tűnik, jók, hogy izgalmassá tegyenek egy-egy szerzőt.

RM Fontos a szerző magánélete egyáltalán?

NYK Egy jó szöveg akkor is jó, ha a szerzőről semmit sem tudunk. De az író olyan „tulajdonsága” a szövegnek, amiről kár megfeledkezni, mert elveszítünk fontos értelmezési lehetőségeket. Régi szövegeknél különösen fontos ez. Ember legyen a talpán, aki anélkül értelmezi a Gondolatok a könyvtárbant, hogy tudná, ki volt Vörösmarty, és a mű milyen történelmi helyzetben íródott.

RM Beszéltünk arról, milyen nehéz a fiatalokat megfogni. Két kamaszlányt nevelsz. Őket érdekli ez a világ?

NYK Szerencsére nagyon szeretnek olvasni, érdekli őket a színház, a zene. Ők például nagyon örültek a kiadói munkámnak, mert előtte, ha megkérdezték tőlük, mi a papájuk foglalkozása, minimum három mondat kellett, hogy elmagyarázzák. Most végre azt lehet mondani: könyvkiadó. És igazuk van: nehéz elmagyarázni, hogy mit is csinál valaki, aki marketingigazgató egy kommunikációs cégnél, és előtte kommunikációs igazgató volt egy marketingcégnél…

RM Féltékeny apa vagy? Hamarosan jönnek a lovagok – és talán hasonló szerelmi történetek alakulnak, mint amikről olyan színesen és szívesen írsz.

NYK Arra viszonylag jól emlékszem, milyen volt kamasznak lenni, kettős érzelemmel közelítem meg tehát a dolgot. És minden mellékszáltól függetlenül, az is élesen bennem maradt, milyen jó, ha a kiválasztott lány apukája jó fej. Megpróbálok én is jó fej lenni. De egy puskát azért beszerzek.

Forrás: RIDIKÜL MAGAZIN; fotó: Pitrolffy Zoltán