„Ismeretterjesztés”

Sok oka lehet annak, ha butaság vagy valótlanság jelenik meg az újságokban, internetes hírközlő felületeken. (A „közösségi hálózatokat” most hagyjuk, ott ugyanis kontroll és önkontroll nélkül folyhat-folydogálhat az „információ”, sőt gyakran a szenny is.)

A nyomtatott és digitális sajtóban megjelenő blődségek elsődleges termelője maga az újdondász (aki gyakran híjával van a kellő szakmai ismereteknek és képességeknek), de nála is nagyobb felelősség terheli azt, aki őt alkalmazta és publikálni engedte. Vagyis a felelős kiadót-szerkesztőt. Aki nem alkalmaz, nem állít a firkász mellé „minőségi ellenőrt”, ha már ő maga nem ér rá vagy nem vállalkozik mindazt elolvasni, amit megjelentetni szán. Az összeeszkábált szövegek ma már a legritkább esetben mennek át egy avatott olvasószerkesztő kezén. A „szabad enciklopédia” így határozza meg az ő feladatkörét: „Az olvasószerkesztő a kiadásra szánt szövegek nyelvi ellenőrzésével foglalkozik. Helyesírási és nyelvhelyességi hibákat, elütéseket, tárgyi tévedéseket, valamint stílusbeli hibákat javít. Nevezhető még nyelvi lektornak, kéziratgondozónak is.” Rohanó, gazdaságosságra törő, profitorientált világunkban szinte már luxusnak számít, ha egy sajtóorgánum kiadója eleget tesz az egykori „szakmai szentháromság” követelményének, vagyis a „kéziratot”, a megszületett cikket aláveti a hármas kontrollnak: kéri a szerkesztő (rovatvezető) ajánlását a közléshez, elolvastatja az olvasószerkesztővel, kijavíttatja a korrektorral. Mert ahogy az enciklopédia írja: „Gyakran dolgozik a szerkesztő mellett egy korrektor, aki csak a helyesírásra és a központozásra ügyel. A korrektor és a szerkesztő között az a különbség, hogy az utóbbi a helyesíráson kívül ügyel a szöveg gördülékenységére és a megjelenő adatok pontosságára is.”

Sajnos néha az is megtörténik, hogy egyetlen hozzáértő szaki sem vet bár egy pillantást (se szerkesztő, se lektor, se korrektor) az újságcikkre, mielőtt az nyomdába kerülne. A minap egy alig tíz sornyi, aláíratlan szöveg jelent meg az egyik napilapunkban Az alpinizmus története címmel, nyilván ismeretterjesztő szándékkal. De milyen „ismereteket” terjesztett? Hogy az „első alpinista” a krónikák szerint Aragónia királya, Péter volt, aki a 14. században megmászta a Pireneusokban emelkedő Mont Canigou-csúcsot. Csakhogy Péter néven több király is uralkodott Aragóniában, az említett században viszont csak egy: IV. (Szertartásos) Péter. Ámde nem ő, hanem egyik elődje, III. (Nagy) Péter jutott fel elsőként a nevezett csúcsra, mégpedig 1280 táján, vagyis a 13. században. Ráadásul a hegycsúcs egykori és mai neve több formában és több nyelven ismert, csak épp a Mont Canigou változat ismeretlen. Latinul Montis Canigonis, katalánul El Canigó, franciául Pic du Canigou, spanyolul El macizo del Canigó az elnevezése.

De menjünk tovább. A cikkecske második mondata szerint a költő Petrarca 1336-ban feljutott az 1912 méter magas Monte Ventoux-ra, a Dolomitokban. Az állítás több sebből is vérzik: a francia nevén helyesen Mont Ventoux (okszitánul: Ventor) nem az észak-itáliai Dolomitokban emelkedik 1910 méterre, hanem a Provence-i-Alpokban, Franciaországban. Petrarca az említett évben valóban Provence-ban tartózkodott, de arra nincs semmilyen bizonyíték, hogy járt volna az amúgy nem túl nehezen megmászható hegyen. 1350 körül írt egyik irodalmi episztolájában költői eszközökkel ábrázol egy ilyen – kritikusai szerint elképzelt, megálmodott – kalandot, de Jean Buridan francia filozófus már őelőtte, 1334-ben végzett meteorológiai megfigyeléseket a Mont Ventoux-n, legalábbis saját elbeszélése szerint…

A következő „alpinista” Bonifacio Rotario, aki a cikk szerint 1388-ban felmászott a Rocciamelone-csúcsra a „Gráji Alpokban”. Nos, a teuton lovag (eredetileg: Roero) a keresztes háborúból hazatérve nem akkor, hanem 1358-ban kapaszkodott fel a 3538 méteres hegyre, hogy egy szárnyas oltárkép elhelyezésével adózzon az isteni gondviselésnek. Helyesen: a Gráji-Alpokban.

„Az alpinizmus világrekordjait 1521 óta tarják számon, amikor a mexikói Francisco Monstana megmászta a Popocatepetl 5452 méteres csúcsát” – olvassuk tovább az ismeretlen cikkíró ujjból szopott történetét. Kétségtelen teljesítmény a 16. század elején feljutni a hófödte, gleccser borította hegyre, ám az első dokumentált siker nem a vulkáni kráterben puskaporhoz való kénport kutató Francisco Montaño (sic!) 1522-es mászása, hanem a Közép-Amerika meghódításán ügyködő konkvisztádor, Diego del Ordaz vezette különítményé. Mind Ordaz, mind Montaño a spanyol király szolgálatában, Hernan Cortez katonáiként jártak az amúgy 5462 méteresnek mért El Popón, nem pedig „mexikóiakként”.

De a leghajmeresztőbb közlés a cikk végére maradt: „A világ legmagasabb csúcsát, a 8848 méter magas Mount Everestet (más néven Csomolungma) elsőként az angol Charles Granville Bruce érte el az 1922-es expedíciója során” – fogalmaz ellentmondást nem tűrően a szerző. Nos, ez már nem is tévedés, hanem egyenesen történelemhamisítás. Nevezett brit katonatiszt csupán a vezetője volt annak az expedíciónak, amely abban az évben embert próbált eljuttatni a csúcsra, de hatszáz méterrel alatta fel kellett adniuk. Két év múlva is Bruce dandártábornok vezetett expedíciót a Himalája tetejére, de a két kiszemelt csúcstámadó, George Mallory és Andrew Irvine ott pusztult el a hegyen, utoljára kb. 8600 méteren vélték látni őket távcsövön az egyik lentebbi táborból. Máig nincs cáfolhatatlan bizonyíték arra, hogy egyikük vagy másikuk feljutott volna 1924. június 8-án vagy 9-én a csúcsra, s onnan visszatérőben lelték volna a halálukat. Ami igazolt és máig hiteles történeti adat: a Föld legmagasabb pontját elsőként Edmund Hillary új-zélandi és Tendzing Norgaj nepáli hegymászó érte el 1953. május 29-én.

Dénes László