Miért romboltak a kávási református temetőben?

Kisszámú, ám életerős közösség volt egykor a kávási reformátusoké. Aztán jött ’48, és elsorvadt minden… Elüldözték a gazdákat, a tehetősebbeket, a lelki vezetőt. Szerdára virradóan a temetőt is megrongálták. Igyekeztünk utánajárni: mi történt, miért is történt?

Szerda reggelre az érkávási református temetőben sírokat rongáltak meg — adta hírül a református egyházmegye sajtószolgálata. Az elkövetők kővázákat törtek össze, gyökeres virágokat téptek ki és dobtak a sír mellé. Egy hozzátartozó, illetve az egyházközség nevében Gál Sándor tiszteletes ismeretlen tettes ellen tettek feljelentést. Péntek déltájt jártunk a helyszínen.

„Csínytevés ez!”

A kávásiakhoz beszolgáló, gencsi lelkipásztor, Gál Sándor kíséretében mentünk a helyi focipálya mögött lévő temetőhöz. Méteres gazok virulnak a tikkasztó hőségben, gondozottság csak a hantok mellett látható. Az egykori „szebb időkről” tanúskodnak a nagyobb síremlékek. Van több is. Odébb idősebb úr szorgoskodik.

Itt, Káváson született Bihari István. A szülei sírját is megrongálták. Egy nappal korábban tudta meg a sajnálatos esetet. Kérdeztük: szerinte miért tették, ki tette?

„Szerintem ez csínytevés. Gyerekek lehettek… Mert hát sírt nem döntöttek le, fejfát, semmit. Koszorúkat sem. Azok meg csak úgy rá voltak ragasztva” — mutat a virágtartókra, amiket ezek szerint lerúghattak a szülei sírjáról. Amúgy nem jellemző az a kávási temetőben, hogy a koszorúkat ellopnák, többéves is itt van még. „Nem, nem viszik el. Apám már meghalt tizennyolc éve, de még egyszer nem tűnt el virág se, semmi se” — tudjuk meg.

Gyerekkorából sem emlékszik arra, hogy valakik rongáltak volna a helyi református temetőben. „Ilyesmi nem volt!” Talán egyszer, még a ’80-as években: „a kriptába akartak bemenni, volt elől ilyen régifajta rácsajtó, azt feszítették fel… De azokat, akik betörtek, meg is fogták. Gondolták, hogy vannak értékek. Megnyílt a vasajtó, és látszott, hogy rézkoporsók vannak. De hát nem igen volt ott semmi…” — elevenítette fel. Többször is mondja: nem hinné, hogy tudatosan a sírt, a református temető akarták volna meggyalázni. Gyerekek csínytevését valószínűsíti.

Mit fog tenni? — kérdezzük. „Hát mi mást? Megjavítom” — így a felelet. Egyik unokatestvére, aki helyben lakik, hívta fel a szomorú hírrel. Ki is jött, volt a rendőrségen, és a feljelentésen kívül megkérdezte, megkezdheti-e a rendet rakást. Végül az igenlő válasz dacára mégsem csütörtökön fogott hozzá, már időközben túlságosan meleg lett, magas a vérnyomása, nem szabad erőlködnie kánikulában. Így péntek reggel, délelőtt fogott hozzá. Visszakötötte a koszorúkat, eltakarította a törmeléket. Az édesanyját két éve temették el, a közös síremlék tavaly lett kész…

Annak idején voltak Káváson reformátusok. Az ő generációjában hatan konfirmáltak „de két évfolyam volt egybe”. Emlékei szerint nem voltak etnikai alapú nézetkülönbségek a faluban: „Nem volt itt semmi különös. Itt együtt jártunk, itt volt a kultúrház, együtt mulattunk, minden, amikor bálok voltak. Nem volt itt semmi! Ilyen, hogy magyar–román ellentét, ilyen nem volt. Igaz, mi magyarok kevesen is voltunk, mire iskolába mentem, románul, magyarul tudtam. Román iskolába jártam én is” — fejti ki, és hozzáteszi: az elemibe „mindenki helyben járt”. „Adyból” (azaz Érmindszentről) jártak Gencsre, ott volt bentlakás, ott volt magyar tagozat, de a kávásiak helyben jártak iskolába.

Üzvölgyi árnyék Káváson?

Immár Gencsen, a parókia hűsében kérjük Gál Sándor tiszteletes, elevenítse fel, mikor is értesült a rongálásról. „Szerda délelőtt egy kávási illetőségű, Fazekas István nevű férfi hívott, hogy kint volt az édesapja sírjánál, és azt tapasztalta, hogy a sírról a nemrég ültetett virágok ki vannak tépve, oda vannak dobva a sír mellé, vagy vissza a sírra. A másik sírnál a kővázák darabokra vannak törve, és a kővázadarabok rá vannak dobálva a sír tetejére. Ő elmondta, hogy már szól a helyi rendőrnek, nyilván én is mondtam, hogy megteszem a szükséges intézkedéseket. El is mentem, fotókat készítettem, és azután írásos feljelentéssel meg is jelentem a rendőrségen. Sírgyalázás és rongálás címén tettem feljelentést, ismeretlen tettes ellen. Azt kérve, hogy nyomozzanak, keressék meg, és büntessék meg a sírgyalázót.” A rendőr közölte, hogy tud a helyzetről, volt már nála Fazekas István, ellenben a meghallgatása még nem történt meg. A tiszteletesnek kellett ragaszkodnia ahhoz, hogy ő az egyházközség nevében, azaz a temető tulajdonosa nevében tegyen feljelentést. Így azt is iktatták, ügyszámmal látták el, azaz megkezdődött a procedúra… Kérdéseket is feltett a rendőr, a nyomozáshoz tartozókat: mikor volt a helyszínen? Ki a gondozója a temetőnek? Kire gyanakszik? Stb.

Nos, mi is nekiszegeztük a kérdést Gál Sándornak: „kire gyanakszik?” „Négy és fél éves kávási beszolgálásom alatt én nem tapasztaltam eddig etnikai konfliktust a településen, nem szeretném ilyen szemszögben láttatni. De nehéz elvonatkoztatni az Erdélyben történő eseményektől, és akárhogy igyekszem elfogulatlan lenni, hogy kicsiny, apró kis közösségünk megfélemlítése is ott húzódik a háttérben” — érkezik a válasz. A tiszteletes hozzáteszi: a román egyházi vezetőkkel jó a kapcsolatuk, tartják a kapcsolatot a román hívekkel is. Nyílt gyűlöletet nem tapasztalt Káváson senki részéről, éppen ezért hozzáteszi: „még azt is meg merném kockáztatni, hogy az elkövető nem kávási lehetett, nem biztos, hogy kávásaik követték el.”

Engedtek a ’48-ból

Káváson amúgy az egyházközségi nyilvántartásban húsznál kevesebben vannak. Az istentiszteleteken négyen-öten vannak jelen. „Nincsen már gyermek. Tehát Káváson nincs magyar református jövő. Eleve alig van jelen” — fogalmaz a lelkipásztor.

Magyar oktatás több mint hetven éve nincs a településen. És már lassan a magyar szót is alig értik a helybeliek, még a reformátusok is. Káváson mindösszesen két hely emlékeztet a részben magyar múltra — mutat rá Gál Sándor —, mégpedig a református egyházközség temploma, parókiája, valamint a református temető. Utóbbit „most durva gyalázat ért; én úgy érzékelem, hogy az ismeretlen tettes részéről egy durva megcsúfolás történt.”

A kávási református múltról meséljen, kértük a tiszteletest. Mindössze pár mondatban elevenítsük fel… „Létszámát tekintve soha nem volt népes közösség. A Kávási család volt a falu földbirtokosa, mellettük még volt jó néhány nagygazda, azaz jelentős földbirtokkal rendelkező magyar református család. Ugyanebbe a közösségbe tagolódott be az 1920-as évek elejétől ’48-ig ott szolgáló Szentes István református lelkész, akinek külön kiemelendő a szolgálata, hiszen mind lelkészi szempontból, a kulturális élet vezetése szempontjából, a magyarság összetartása szempontjából, és gazdasági élet szinten is jelentős munkát végzett.

’48-ban a Kávási családot, a Fekete családot, és magát a lelkipásztort, Szentes Istvánt is ellehetetlenítették Kávás faluban. Az akkori, a kommunista hatalom. Ettől kezdődően a kávási református és magyar közösség élete elsorvadóban van. Nagyon sokan eltelepültek, a vegyes házasságok esetén pedig — nincs is kivétel — a gyerekek vagy ortodox, vagy görögkatolikus templomban kereszteltetnek meg. Új jelenség az, hogy az anyanyelvüket sem tanulják meg, régebben a helyi románok is beszéltek magyarul, természetesen a magyarok is románul. Mostanában ez már nem tapasztalható: a magyar beszéd, a magyar szó szinte teljes egészében kihalt Káváson.

„Itt vannak a cigányok”

Az előző mondat, azaz, hogy alig hallani magyar szót Káváson, nos, ez nem teljesen igaz — jut eszébe a tiszteletesnek. „Káváson él egy körülbelül 150 fős cigány közösség. Nekik a mindennapi beszédük, a kommunikációjuk a magyar.” No, és milyen vallásúak? — adódik a kérdés… Van-e cinángymisszió? „A cigányok jelentős részét a neoprotestáns, pünkösdista közösség kereste meg. Aztán ott történt egy kis ‘ébredés’, megismerkedtek néhányan velem is, és mondták, hogy szívesen jönnének a református istentiszteletre. El is jöttek… Az a néhány templomba járó magyar ezt nem igazán értékelte, hisz az őseik templomában nem igazán látták az őseik helyét.” Egy köztes megoldás született — tudjuk meg Gál Sándor tiszteletestől. „A magyar reformátusok a református templomban gyűlnek össze istentiszteletre, a parókia egyik helyiségében pedig a cigányok számára biztosítunk közösségi alkalmakat.”

Szentes István egykori kávási lelkipásztor unokája, aki Nagyváradon él, az utóbbi esztendőkben jelentős összegekkel támogatja az egyházközség életét, így sikerült harangot automatizálni, a parókiát felújítani belülről, rendbe tenni a templomtetőt. Így lehetőség van arra, hogy külön épületben foglalkozzanak a cigánysággal, illetőleg a mind kevesebb kávási magyarral. Ez a megoldás egyelőre nem túlságosan optimális, de a lelkész bízik abban, hogy idővel elfogadják. Mint fogalmaz: „a cigánykérdés Káváson magyarkérdés is.”

M. T. R.