Nemrég ünnepelte 90. születésnapját Ludescher János, aki 41 évig volt tanító, ebből 35-öt szülőfalujában, Csanáloson. A tanító bácsi, ahogy a csanálosiak szólítják, hosszú éveken keresztül vitt színt a kommunizmus szürkeségébe.
– Számos, tartalmasan eltöltött év sorakozik a háta mögött. Meséljen, kérem kicsit az életútjáról.
– Csanáloson születtem 1930-ban. Az általános iskolát is itt végeztem. Az óvodát és az első osztályt teljesen német nyelven, méghozzá gót betűkkel kellett megtanulnunk írni. Második osztályos voltam, amikor a szülők a német nyelvű oktatás miatt nem akarták engedni a gyerekeiket iskolába. Ezért második és harmadik osztályos koromban két nyelven is tanultam, németül és magyarul. A negyedik osztályt 1941-ben végeztem, ekkor csatolták vissza Erdélyt Magyarországhoz, így az oktatás nyelve is teljesen magyar lett. Középiskolába, Nagykárolyba a piaristákhoz jártam. Később két osztályt végeztem a Püspöki Konviktusban, amit akkor még Állami Magyar Fiúlíceumnak neveztek. Az édesapám meghalt Oroszországban. Ezután mentem át a tanítóképzőbe, amit akkor Római Katolikus Kántortanítóképzőnek hívtak. Csodálatosan éreztem magam ott. 1949-ben végeztem el a tanítóképzőt. 1949 szeptemberében neveztek ki Érkeserűbe, egy öreg tanítónőt váltottam ott. Miután már beiktattak és körbevezettek az iskolában, az öreg tanító néni behívott, hogy igyunk egy áldomást. Ekkor így szólt hozzám: „Köszöntöm az új igazgatót!”. Addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy már az első évemben ilyen nagy feladattal bíznak meg. Ott voltam három évig igazgató. Nagyon sok tennivaló volt ott, amit én lehetőségeim szerint el is végeztem. Kevés képzett tanító volt akkor az iskolában, voltak olyanok, akik úgy tanítottak, hogy még érettségijük sem volt. Sikerült megnyitnom az ötödik osztályt, igaz, csak később kaptunk rá engedélyt. Ezután bevonultam katonának. A seregben is oktatással foglalkoztam, hiszen megtalálták a nevem után, hogy én valószínűleg ismerem a német nyelvet. Mondtam nekik, hogy én még a svábot is ismerem. Ezért az egész alakulat oktatását rám bízták. Tanítottam az analfabétákat írni-olvasni, a magyarokat, akik nem tudtak románul, a román nyelvre, és a németeket is a románra. Így telt a három esztendőm a katonaságban. Miután hazajöttem bizony nagyon nehezen akartak kinevezni, pedig volt üres állás Csanáloson. 1955 késő őszén jöttem haza a katonaságból, majd 1956 szeptemberében, alapos utánajárás után, csak kineveztek Csanálosra az iskolába. 1958 szeptemberében lejött hozzánk egy tanfelügyelő, behívta az összes kollégát, megköszönte a munkáját az addigi igazgatónak és közölte, hogy itt a kinevezésem, én lettem az igazgató. Szintén derült égből villámcsapásként ért a megtiszteltetés. Majdnem egy negyed évszázadot, 23 évet voltam ebben a tisztségben, amikor jött egy olyan törvény a Ceaușescu család részéről, azért mondom, hogy az egész család részéről, mivel inkább a felesége foglalkozott a tanüggyel akkor, hogy maximum két, négy éves periódust tölthet valaki ugyanabban a tisztségben. Én ekkor már a hatodik periódusomban voltam. A megyei főnök nagyon mellettem állt, mert látta az eredményeket. Abban az időben öröm volt itt dolgozni, nagyon jó eredményeket értünk el. Kiharcoltam, hogy építsünk egy új iskolát, az akkori kollektíva és a szülők segítségével pedig építettünk egy szép, új tornatermet. Megvolt minden, ami kellett. Mai napig is így néz ki az iskola. A tanügy, amikor látta, hogy mennyire fejlődünk, támogattak minket, lehetőségükhöz mérten segítettek mindenben. Mikor ide kerültem, kicsik voltak az osztálylétszámok, mivel az oroszországi deportálás nagyon rányomta a bélyegét a gyerekvállalásra. Sok férfi és nő volt a fogolytáborban, és sokan is maradtak ott. De én megnéztem a távlati terveket, megnéztem hányan vannak az óvodában és tudtam, hogy pár éven belül 25–30 gyerek lesz egy osztályban. Általában 180 és 240 között mozgott a diáklétszám, komoly diáksereg volt a csanálosi iskolában. Az eredményeinkről csak annyit, hogy ritka volt az a csanálosi diák, aki nem tudott továbbtanulni középiskolában, talán 1–2 ha volt. Ugyanez volt ez egyetemmel kapcsolatban is. Majdnem elérte az 50-et az egyetemisták száma a községben, és el is végezték azt. Volt, hogy 15–17 mérnök is volt a faluban, de volt itt orvos is, meg minden féle egyetemet végeztek, amit lehetett. Hamar rájöttek, hogy a legerősebb iskolák közé tartozunk. Mondtam, hogy úgy mérjék ezt, hogy ne egy 700 tanulós szatmárnémeti iskolához viszonyítsák a mi eredményeinket, hanem a mi létszámunkhoz. Ha így számolták, akkor bizony Csanálos az egyik legjobb iskola volt. Mindig a legmodernebb eszközökkel dolgoztunk, nekünk mindenünk megvolt már, amit a környékbeli iskolák csak évekkel később kezdtek el használni. Mondták is mindig, hogy „vedeți pe șvabul, ce face?”
1949 szeptemberében kezdtem tanítani és 1990. szeptember 1-én jöttem nyugdíjba. Szinte kerek 40 évig voltam igazgató. Eléggé megterhelt azért ez a munka, hiszen annak idején az iskolaigazgatónak olyan címe volt, hogy „director coordinator”, tehát én feleltem minden oktatási intézményért. A csanálosi iskola és óvoda, illetve a csanáloserdősi iskola és óvoda is az én hatásköröm alá tartozott. Ha ez nem lett volna elég, még a kultúrigazgatói munkakört is rámhúzták, azt is csináltam több mint tíz évig. Három felvonásos népszínműveket is játszottunk, és jártuk ezzel a környező falvakat. Pazar műsorokkal rukkoltunk elő mindig, akár tánccal, akár színjátékkal, akár énekkel. Még irodalmi esteket is tartottunk. Nagyon jó kapcsolatot ápoltunk a szülőkkel, akkora szülők báljait rendeztünk, hogy alig fértünk el, volt, hogy 200-an is voltunk. Ezeket mindig valamilyen műsorral színeztük. A tanárok között tökéletes harmónia volt. Én nem éreztettem velük, hogy én vagyok az igazgató, hiszen ők tudták felmérni, hogy annak a diáknak mennyi kell, hogy elsajátítsa az ismereteket. Példa voltunk mindenki számára a megyében, hiszen soha semmilyen probléma nem volt velünk, minden tökéletesen működött.
Annak idején nagyon jól felkészítettek a tanítóképzőben erre a hivatásra, és be is tartottuk az ott tanultakat. Soha nem felejtem el, hogy miután végeztünk eljöttek elköszönni tőlünk a tanárok és még egy kis útbaigazítást adtak. Annak idején kis kollégáknak vagy magisztereknek szólították a tanítóképzősöket, viszont a mi tanáraink így szólítottak minket: „ti vagytok a magvetők”. A mezőgazdász a vállára akasztotta a zsákot és onnan szórta a földbe a magvakat, hogy azok majd kikeljenek és terméssé legyenek. Ezzel a hasonlattal indítottak útnak minket, hogy ahová megyünk, mi mindenhol a magvetők legyünk. A tudást és a kultúrát kell elhintsük a diákokban. Hiszen egy tanító nem csak írni, olvasni és az alapvető ismeretekre tanítja a diákokat, hanem becsületre, tiszteletre, emberségre. Búcsúzásképpen még hozzátették: „De egy dolgot ne felejtsetek el az életben, mikor a falusi bácsi veti a magvakat, az a zsák egyszer kiürül, és újra kell tölteni. Ez rátok is vonatkozik! Vigyázzatok, mindig töltsétek újra a zsákot.” Ezt soha nem fogom elfelejteni. Egész életem során betartottam ezt. Nagyon-nagyon szerettem az oktatást, hiszen nagyon szeretem a gyerekeket.
– Mi a legjobb dolog ebben a hivatásban? Mi motiválta arra, hogy a gyerekek oktatásának szentelje az életét?
– Mindig arra gondoltam, hogy a jövő generációját a legjobb tudásunk szerint készítsük fel az életre. Nem csak az ismereteket adjuk át nekik, hanem ténylegesen tudatos, becsületes, példaértékű felnőtteket neveljünk belőlük, ami sikerült is. Ez a feladat nagyon lelkesített engem és a tanárokat is. Mindenkinek ugyanaz volt a célja, mindig a lehető legjobbat adni a gyerekeinknek.
– Mi a legkedvesebb emléke, ami a 40 éves tanítói hivatásához köthető?
– Egy eseményt soha nem fogok elfelejteni. Érkeserűben tanítottam a második osztályt, mikor odakerültem. Minden nap kijavítottam a népes osztály füzeteit. A legjobb tanuló kislánynak a füzetében egy nagy piros pöttyöt vettem észre. Megkérdeztem tőle, hogy miért rajzolta azt oda. A kislány a pöttyre tette a kis ujját és majdnem sírva mondta el, hogy „én ennyire szeretem a tanító bácsit.” Hát el lehet ezt felejteni? Én mindig a testi fenyítés ellensége voltam. Mondtam a kollégáknak is, hogy ne úgy fegyelmezzék a gyerekeket, hanem ismerjék meg őket. Egyszer az egyik kislány nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, és csak annyit mondtam neki, hogy ezt nem vártam volna tőle, kijött a könny a szeméből.
– Mivel tölti a mindennapjait most?
– Mai napig aktívan tevékenykedek itthon a ház körül. Nem tudom abbahagyni a fizikai munkát, így nevelkedtem. Emellett minden nap elolvasom az újságot elejétől a végéig illetve keresztrejtvényt fejtek.
Lang Gyopárka
Megjelent a Nagykároly és Vidéke lapszámában
You must be logged in to post a comment.