Nagykároly története 5.

Nagykároly vidéke a magyar honfoglalás időszakában. Romát Sándor nagykárolyi régész-történész foglalta össze nekünk a város történetének egy igen érdekes szakaszát. A várostörténeti sorozat ötödik részével szolgálunk.

(Az előző részeket itt, itt, itt és itt találja.)

Honfoglalásnak nevezzük azt a folyamatot, amely során egy közösség új területet foglal el, abból a célból, hogy új hazát alapítson. A Magyar Honfoglalás a klasszikus történetírás szerint nem több, mint egy nagyjából tíz éves időszak (895–907). Azonban a legújabb interdiszciplináris kutatások (több tudományág eredményeinek összevetése) számos olyan eredményre derítettek fényt, amellyel ezt a folyamatot részleteiben megismerhettük, valamint kiigazíthatjuk.

Az első írásos említés a magyarokról egy St. Omeri (ma Franciaország) Szent Bertinus monostorban őrzött évkönyvben található, amely az „ungrik” pusztításairól ír 862-ben. Bécs környékén 881-ben a kabarokkal együtt csatáznak Szvatopluk oldalán a keleti frankok ellen. A 880-as években Szvatopluk összetűzésbe kerül Arnulf német-római császárral (887–899). Joggal feltételezhetjük, hogy a magyarok egy része, akik ekkor még zömmel az Etelközben laknak, nem tért vissza szálláshelyékre, hanem a Felső-Tiszavidéken maradtak, hogy a Kárpátok hágóit ellenőrzésük alá vonják. 894-ben ismét Szvatopluk segítségére siettek, ugyanis felbérelte őket, hogy pusztítsanak a frank Pannóniában. Ez az esemény talán már a Honfoglalás előjátéka lehetett, ám lehet, hogy a magyar vezetők nem annak szánták…

A Bolgár Cárság élére kerülő Simeon cár (893–927) 893-ban háborút kezdeményezett a Bizánci Birodalommal. Bölcs Leó (886–912) felbéreli a magyarokat, hogy törjenek be a bolgárok területére. A magyarok teljesítették a felkérést, és sikeresen leverték a bolgár seregeket. Simeon tanulva a bizánci politikából felkérte a besenyőket, hogy támadják meg a magyarokat, akik a nyílt Etelközben nem tudtak hatékonyan védekezni, így elvonultak a Kárpát-medencébe, amit már ismertek, hiszen három évtizede harcoltak a térségben és tudták, hogy a számukra fontos alföldi területet nem uralja számottevő hatalom.

Mindez miként történt? Egyesek szerint Árpád és Kurszán által megtervezett letelepedésről van szó. Mások szerint egy fejvesztett menekülés volt. A régészeti leletek nem utalnak arra, hogy egy menekülő, megcsappant lélekszámú és erejű népességről lenne szó. A legvalószínűbb, hogy egy jól megtervezett esemény zajlott, amelynek során elfoglalták a Felső-Tiszavidék, a Nagy Alföld és a nagyobb folyók árterületeit, ami ideális környezet volt a félnomád életmód művelésére. Azt tudjuk, hogy 895 környékén letelepednek, de négy évig nem írnak róluk a krónikák, valószínűleg az elfoglalt területek felosztásával és az újabb hatalmi rendszerek kialakításával voltak elfoglalva. Mindenesetre a Kárpát-medencének a keleti területeit könnyen elfoglalhatták, ugyanis semmilyen komoly államalakulat nem volt ott, ami ellenállást válthatott volna ki. Hiszen az ezen a területet korábban az Avar Kaganátus uralta, amely nyolcvan évvel azelőtt eltűnt a történelem színpadáról. Itt, az alföldi részeken avar népesség, míg a dombos és hegyvidéki területeken szláv népcsoportok éltek. A nagyszámú avar népesség a temetők régészeti anyaga alapján már egy letelepedett földműves népesség lehetett.

A Kárpát-medence nyugati részét már nehezebb volt elfoglalni, hiszen a Frank Birodalom keleti tartománya, a frank Pannónia, Mosaburga (ma Zalavár) központtal erős államegységként állt a Duna védelmében. Szvatopluk halála Moráviában hatalmi vákuumot eredményezett és hatalmi harcok során jelentéktelen államalakulattá változott. A magyarok a krónikákban akkor tűnnek fel, amikor Nagy Károly utódai között ismét viszály alakult ki. I. Berengár (888–924), Itália királyának címeztette magát, és meg akarta szerezni a császári koronát. Ekkor Arnulf, aki Karolingia grófja volt eredetileg, III. (Vastag) Károly keleti frank királyt megbuktatta. A kialakult helyzetben a birodalom belső területein belviszályok alakultak ki, lekötve Arnulf katonaságát. Ezért felbérelte a magyarokat, hogy velük büntesse meg a Berengárt. Arnulf 899-ben elhunyt. Utóda, IV. (Gyermek) Lajos (900-911) tanácsadói kémnek nézték a magyar követeket. Ami nem is állt messze a valóságtól, hiszen a sztyeppei nomád harcmodor egyik eleme az volt, hogy a követek a lehető legpontosabb leírást és térképet készítettek a meghódítandó területekről. Az egyik kulcsa a gyors és pontos hadmozdulataiknak pont ez volt. Az Itáliából visszatérő és az Alföld felől előrenyomuló magyar hadtesteket csak Linz mellett voltak képesek nagy nehezen megállítani a bajorok, így az Enns folyó lett végül a határvonal. Miután elfoglalták Pannóniát, 902-ben a meggyengült Moráviát foglalták el. Ezzel megszállták azokat a területeket, amelyek később a Magyar Királyság területeit jelentették. A bajorok az elkezdődött határ menti harcokban súlyos veszteséget szenvednek el. A megtorló hadjáratra 907-ben kerül sor, amikor is elhatározzák, hogy kipusztítják a magyarokat. A pozsonyi csatában, 907 július 4–6-án a magyarok tönkreverték a túlerőben lévő bajorokat és szövetségeseik seregeit. A vereség olyan súlyos volt, hogy a német csapatok 124 évig nem fenyegették a magyar területeket. Ezzel gyakorlatilag befejeződött a magyar honfoglalás.

2

Mint említettük, a Felső-Tiszavidék lehetett a magyarok első szállásterülete, ezt támasztják alá a nagyméretű honfoglalás kori temetők, amiket ott találtak. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy több ilyen központ lehetett a későbbiek folyamán, valószínűleg ezek lehettek a törzsek szállásterületeinek a magva. A hatalmas Ecsedi-láp északon, míg keleten pedig az Ér völgyének lápos területei természetes határvonalként működött. A Kraszna mente ebben az időben, mint ahogy ma is összeköttetést biztosított az erdélyi sóbányákkal, amelyek nagyon fontos szerepet játszottak az állattartásban. A honfoglalás kori magyarok félnomád életmódot folytató gazdaságának ideális helyszínei voltak a széles láposok, valamint az ezek mentén elterülő nagy teraszok és dombhátak. A kutatások bebizonyították, hogy ezeket vették először igénybe és alakították ki településeiket, amelyek földbe mélyített házakból és köztük lévő gazdasági épületekből álltak. Egyes házakhoz nyílt tűzhelyek is tartoztak, valamint karámok az állatok tartása céljából.

Nagykároly területén egyetlen lelet került elő, ami közvetlenül kapcsolható a honfoglaláshoz: egy félhold alakú, ezüstlemezes fülbevaló. Ami egy nagyon ritka lelet a Kárpát-medencében, de közönséges leletnek számít az Al-Dunánál. A lelet egy házalap ásása során került elő, embercsontokkal. Valószínűleg egy honfoglalás kori sírt vagy temetőrészletet bolygattak meg a mai Nagy utcán. Két nagyon szép honfoglalás kori leletegyüttes került elő az Érmellékről, ami szintén egyértelműen a magyarokhoz köthető: az egyik Irinyből, a másik Gálospetriben került elő.

Romát Sándor

3

4

Könyvészet:

Révész László: A magyar Honfoglalás kora, Magyar Nemzeti Múzeum, Budapest, 2014.

https://4cdn.hu/kraken/image/upload/s–jxKcoJrS–/704NYByNDImyGWB1s.jpeg

 

http://arpad.btk.mta.hu/

 

Reklámok