A falusi polgármesterségről kérdeztük

A nagyváradi nagyállomástól igencsak messze van a Kolozsvári út vége, pedig a gázpalack-központ ott volt. A ’90-es évek elején a nagy távot gyalog tette meg az akkori kaplonyi polgármester. Nem üres kézzel ment, hanem borjúhússal, és ígérettel tért haza, miszerint rövidesen visznek a községbe gázt. Máskor Szatmárnémetibe ment hasonló célból. El is ázott, mégis kialkudta, hogy száz palacknyi gázt vigyenek Kaplonyba. Persze többre volt szükség, ezért meghirdette egy sebtében összeállított plakáton, hogy kizárólag ilyen és ilyen házszám közötti lakosok menjenek fel a községházára. Végül mások is jöttek, a száz palackra voltak vagy két-háromszázan. Morgolódás kezdődött az emberek között. Egyikük odavetette: „Köszönje meg a polgármesternek, ő intézte el, hogy csak ennyi gáz legyen!” Török Imre volt kaplonyi polgármesterrel beszélgettünk azokról az időkről, és persze fel-felmerült a ma is.

– Igen, négy évig voltam polgármester. Néha sajnálom magamat, ha visszagondolok. Több dolog miatt. Kezdő voltam, bizonyos dolgokban naiv. Majdnem semmi támogatottságom nem volt, nem volt mögöttem egy erős szervezet, mint például az RMDSZ. A Német Demokrata Fórum akkor kezdett sarjadni. A Fórumnál nem volt gyűlés, hogy összehívták volna a polgármestereket, hogy ezt-azt közösen megbeszéljük. Nem volt tájékoztatás, irányítgatás. Tehát elég nehéz periódust kaptam el.

– 1992 és ’96 között volt polgármester, igaz?

– Igen, az első hivatalos önkormányzati választáson szavaztak rám az emberek.

– Mit emel ki abból a négy évből? Mi volt akkoriban egy polgármester fő teendője?

– A legnehezebb feladat, ami akkoriban ránk hárult, a földosztás. Amikor én odakerültem, akkor papíron már el volt osztva a föld, de a tényleges kiosztás olyan feladat, amit még most sem fejeztek be. És nagyon sokáig nem is fognak. Nekem azért volt az az időszak nagyon nehéz, mert két falum is volt, és a börvelyi határ egy részét is begyalogoltam. A kálmándit talán kevésbé, mert ott olajozottabban ment a dolog. Nagyobb volt a rend, meg hát könnyebb volt a területet kiosztani, elosztani, mégpedig azért, mert nem olyan változatos a kálmándi határban a földek minősége, mint Kaplonyban. Itt nagyon nagy nehézségekkel találkoztam. Egy-egy pillanatban szinte lehetetlen volt továbblépni. Ahogy mértük a földet, egy rosszabb helyre érve lecsapta a gazda a botját, és így szólt: „Nekem ez a föld nem kell! Ezt nekem ne adjátok”. És akkor mindenki hazament. Függőben maradt. Majd újra és újra nekilendültünk, és úgy, ahogy, de valahogy elrendeződött. Nagyjából most is úgy van, ahogy akkor kiosztottuk. Csak hát a tulajdonviszonyok nincsenek igazán rendezve. Meg az egészet felkeverte az, hogy az emberek négy-öt-hat helyre adhatták a földeket megmunkálni. És akkor ott azt tették-vették, csereberélték, meg aztán eladtak földeket, vettek, bírósági perek révén új földeket nyertek egyes tulajdonosok. És már nem volt elég szántóterület, így nekiálltunk a legelőket szétosztani. Tehát végtelen sok probléma volt. Azokban az időkben bejáratos voltam a bíróságokra. Károlyban kevésbé, de Szatmárra többször kellett mennem, és már Váradon is tudtam kívülről az utat a táblabírósághoz. Volt egy nagy nehézségünk: 150 hektár ki lett osztva Kaplonynak, az itteni embereknek a Gostat (Állami gazdaság – a szerző megj.) területéből. Tehát úgy lett kiosztva, mintha azt mi csak úgy elvehettük volna. Persze hogy nem lehetett! A Gostat vezetősége nagyon ellenállt. Na, akkor kezdődött egy nagyon komoly harc, pereskedés, aminek a végén megnyertük a pert, a 150 hektárt még az én időmben behoztuk Kaplonynak. Máncz Dezsőnek volt egy nagyon jó húzása, ezzel – alaptalanul –, de megoldotta valahogy a megyei földosztó bizottságnál arra hivatkozva, hogy a kaplonyiaknak nagyon sok földjük volt a Gostat területén, ez alapján meg is ítélték. Papíron. Kiosztani persze nem lehetett, hiszen a Gostat nem adta át. A sok pert végül megnyertük, de nem volt mit kiosztani. Ebből is sok bonyodalom származott. Végül aztán, már Dezső idejében, még azt is „megkártyázta” nagy bátran, hogy egy adott pillanatban nekiállt földet osztani. Engedély nélkül. Úgy nézett ki, hogy birtokháborításért baja is lesz. De valahogy mégis elsimult a dolog, és a 150 hektár föld visszajött Kaplonynak. Ez egy nagyon bátor húzás volt Dezső részéről. Viszont a kiharcolása rám hárult. A pereskedés. Nem egy, nem kettő, hanem sok per volt, amíg végül megkaptuk…

– Nem vállalta a további munkát a mandátuma lejártával? Vagyis: miért döntött úgy, hogy nem jelölteti magát ismét?

– Legfőképpen a családért. Nekem nagyon nagy kedvem lett volna, sok-sok tervem volt.

– Egyáltalán lett volna esélye? Ha indul, megválasztották volna? Kérem, a kötelező szerénység nélkül, őszintén válaszoljon!

– Én úgy éreztem, hogy igen. Voltak, akik azt mondták: „Ne hagyd abba, mert csak ezután fogsz eredményeket elérni, eddig csak inaskodtál…”

– A családja miért ellenezte?

– Sok mindenem teljesen tönkrement. A szőlőm, a gyümölcsfáim stb. Itthon alig voltam. Soha nem mentem szabadságra a négy év alatt, egy napig se. Ezt talán ki kellene hagyni, de a lányom, amikor úgy volt, hogy elmegy Németországba, férjhez megy a nagyobbik, akkor volt egy „utolsó” ebéd. Aznap betonoztunk a polgármesteri hivatalnál meg még egy helyen. Egy szombati nap volt… Elszöktem délben, hogy itthon ebédeljek. Utána mentem vissza. Hát így „ünnepeltem” én meg a lányomat. Másnap már el is ment… Ilyen dolgok miatt szegült ellen a családom. Akkoriban nem úgy volt, mint most, két falu ügyes-bajos gondja (Kálmánd még Kaplony községhez tartozott – a szerző megj.) volt az emberre bízva. Az egész hivatalnak nem volt semmije. Egy-két lapát, amit a tűzoltósarokban tartottunk, a homokos ládánál. Ennyi. Semmi egyéb, egy talicskája se. Mégis sikerült négy év alatt kilenc utcát lekövezni. Sokszor én mértem ki az út szélét. Napszámosokkal dolgoztunk. Koldultam. Minden cégtől hoztunk gépet, a Gostattól, az olajgyártól, a kálmándi Caritastól, hol innen traktort, hol onnan, hol a cukorgyártól, hol a katonaságtól…. Mindenhol ismertek. Apára, Élesdre mentünk követ rendelni, máskor Czilli József, az alpolgármester ment Zsibóra követ beszerezni. Ő olykor segítségemre volt, de legnagyobb segítsége az volt, hogy napi 10–12 órában dolgozva Kálmándon azt tette, amit én Kaplonyban. Vagonokkal hozták, nem volt egyebünk, csak lapátunk, de ember nem volt. Hogy rakjuk ki? Elmentem az ócskavasasokhoz, ott találtam egy kisebb markolót, no, megkértem azokat, s megkaptam egy olyan gépet. Amikor az megvolt, kamionok után kellett hogy fussak. Mert ugye a vagon nem várt. Ilyen dolgokat kellett megoldani. És egy biciklim volt, egy Tohan. Így sikerült kilenc utcát lekövezni. Amikor az Alsókamat utcát köveztük, ott járt a károlyi utászok főnöke, Rothnak hívták. Kérdezte is, hogy profilt váltottam-e. Mindez a családomnak sehogy se tetszett. De még nagyon sokat mesélhetnék, hogy mennyi mindent rendeztem el – egyedül.

– Váltsunk idősíkot. Mint kaplonyi lakosnak mi a véleménye a mostani kaplonyi közállapotokról?

– Milyen téren?

– Teljesen mindegy. Sport, kultúra, utcák, a fiatalság támogatása, az oktatás…

– Leginkább az utcák rendezettségére figyelek. A szépítésükre, a fásításra, szóval erre vagyok kihegyezve. Mert végül is ez a polgármesternek lenne az ügye. A közterületet most a hivatal adminisztrálja. Állandóan figyelem, nézem, hogy telik az idő, ami nem bocsát meg, és mennyi, de mennyi dolgot elmulasztunk, amit meg lehetne csinálni szinte pénz nélkül.

– Például?

– Látom a feltúrt árkokat. A feltúrt helyeket. Elmennek a gázvezeték-szerelők, elmennek a vízszerelők, a nyomuk úgy marad, ahogy volt. Benövi a fű, és akkor kész… A járdák állapotára is gondolok stb., stb. Látom azokat a helyeket, amelyek szinte kiáltanak azért, hogy ide fát kell ültetni. Sivárság van a hiányukban. Díszíteni lehetne az utcákat – nagyon sokfelé. Nekem ennek a hiánya bántja a szememet.

– Mindezt hogy lehetne megvalósítani? Például szociális munkás mostanában nincs, kevés a szociális segélyt kapó Kaplonyban…

– A fásításhoz nem kellene semmi. Csak egy kis mobilizálás, a csemetéket beszerezni, egy szakember levezetné, és az emberek a portájuk előtt azt a két-három fát elültetnék. Azt a parkot, ami ott van a templom előtt, annak minden sarkát én mértem ki. Sőt, az esését is egy öreg, betegnyugdíjas kövezőmunkással – valamikor együtt dolgoztunk, én napszámos voltam a kövezőknél – ketten, szintező eszközökkel szépen kialakítottuk. Majd kirajzoltam azt a háromszöget, és aztán nekiálltam. Először napszámosokkal, meg egy betonkeverővel. Egy-két napig még egy kőműves is volt. Később egy másik kőművesnek segítettem, hogy csináljon kerítést. Az egyik utánfutóról az összes szegélykövet a saját kezemmel raktam le. Éppen nem volt ember. Annak idején egy gödör volt, még szemetet is hordtak oda, sokszor állt a víz. Ott nyolcvan centit töltöttem fel. Egy tűz volt az Alsó utcán, a cserepeket onnan a gödörbe irányítottam, hogy feltöltődjön a hely. Meg lehet találni 80 cm mélyen azokat a cserepeket, azzal kezdődött a park létesítése.

– Nincs szemetes kosár a játszótéren. A kihelyezése nagy beruházás lenne?

– Sok ilyen „apróság” van. Látom a régi iskola előtt, szinte a falu közepén, ott az a szemétlerakat. Annak én már réges-rég más helyet találtam volna. A játszótérnél már rég ültettem volna gyorsan növekedő fát. Figyeltem a nyáron, hogy állnak ott a szülők, a gyerekek. Most az általános dolog, hogy sokfele vannak játszóterek, de nincsenek gyerekek. Régen nem volt játszótér, de rengeteg gyerek volt. Tele volt az utca gyerekekkel. Nos, oda egy pár fa nagyon-nagyon kívánkozik. És mibe kerülne? Nem kerülne pénzbe. Ha engem megkérnek, viszek én csemetét, el is ültetem, egy személy jöjjön velem segítségnek, és beültetem egy délután az egész játszóteret.

– Ön szerint lesz változás az előttünk lévő helyhatósági választások után?

– Én azt mondom, hogy nem lesz. Egy jó képességű, polgármesternek való gyerek bizonyára jó szakmában van, és azt nem szívesen adja fel. Mert végül is bizonytalan a polgármesterség. Ha nyer is, négy évre szól a mandátum, de utána mi lesz? Például egy tervezőmérnök a biztosat a bizonytalanért nem adja fel. Kiesne a munkájából, utána, a mandátuma lejártával már az eredeti szakmájában is nehezebben boldogulna.

– Ön szerint elképzelhető, hogy ha nem is lesz éles a verseny, de ismét nagyon csúnya lesz a kampány időszaka?

– Attól függ, milyenek lesznek az indulók.

– Nagy meglepetés nem valószínű, hogy lesz…

– Megtörténhet. De most az az érzésem, hogy nem érdekli az embereket. Lehet, hogy felrázódnak majd, de jelenleg nagy a passzivitás, nagy az érdektelenség. Hogyha esetleg az indulatok elszabadulnak egy-egy provokáció vagy egy-egy keményebb kijelentés miatt, akkor szerintem kibontakozhat egy kis durvulás. Egy kis adok-kapok… De az nem lenne jó! Azt szokás mondani, hogy ne kritizálj, mert az élet nagyon komplikált. Kritizálni nagyon könnyű, és nem is szimpatikus dolog, ha valaki kritizál. Szerintem azonban bírálni lehet, mégpedig építő jelleggel. Tehát segítő szándékkal. Szerintem az építő kritika nagyon kell, nagyon kéne. Igen ám, de ehhez kéne kommunikáció. Nincs kommunikáció! A kaplonyi emberek és a kaplonyi vezetőség teljesen elszakadtak egymástól. Az én négyéves ciklusomban minden évben volt falugyűlés. Akkor beszámoltam. Olyan is volt, hogy még a táblára is felírtam a költségeket. Fehérrel a feketére. Máskor csak elmondtam. A negyedik évben, amikor eljöttem, már nem hívtam össze gyűlést, mert úgy tűnt volna, hogy dicsekszem. Nem akartam sorolni az eredményeimet, mert már nem indultam. Azok között a viszonyok között kilenc utcát lekövezni négy év alatt, miközben állandóan a földet jártam, veszekedéseknek kitéve, kint a határban, itt-ott, amott, meg az erdőben… az eredmény volt.

– Ez szép zárszó!

– Igen, lehet. Mindez persze csak egy töredéke annak, amit akkoriban történt. Annak idején a hivatal „átvétele” egy másodperc alatt zajlott le. Kulcsot kaptam egy üres szekrényekhez. Régi, kopott asztalok és egy kurblis telefon fogadott a négytagú személyzettel, plusz a takarítónő. Ezt örököltem és némi adósságot az élesdi cementgyárnak. Semmi technikai eszközünk nem volt. Viszont négy év után már az ivóvízhálózat kivitelezési tervét, a Kálmándi úthoz készült előtanulmányokat és más terveket hagytam utódomnak, valamint nagyon sok elraktározott cementet. Egy kisebb tanterem zsúfolásig Kaplonyban, egy jó rész Kálmándon és szintén nem kevés megőrzésben a Nord Construcții cégnél. De sok beszéd szegénység. Még talán csak annyit, hogy volt szőlőm Fényen. Amikor oda jutottam, hogy leszüreteljem, a fényi határban már nem volt se kerülő, se ember, se levél a tőkéken, csak az én szőlőm ácsorgott ott. Várt engemet, hogy menjek szüretelni. Hát ezért nem akarta az én feleségem, hogy maradjak. Igaz, hogy fagyot is kapott az a szőlő, mégis nagyon jó bor lett belőle. Mindenesetre csak akkor lett időm szüretelni. És még azt is elmondom, hogy amikor a hivatalba kerültem, nem érdekelt, hogy mennyi lesz a fizetés. Sőt azt tapasztaltam, hogy csökkent is a fizetésem egy kezdő tanító vagy óvónő szintjére, noha én I. fokozatú tanár voltam. Azért mentem, hogy önzetlenségből példát mutassak. Meg hogy jót tegyek, amennyire tudok. Jót a falunak. De naiv voltam, mert nem kerestem magam mellé szövetségeseket. Csak mentem magamnak. Koldultam, dolgoztam, rendeztem, ahogy tudtam.

Megyeri Tamás Róbert

a-1301