A feladat, a munka mindig kegyelem

Ilyés Csaba nagykárolyi római katolikus plébánost és főesperest kérdeztük hivatásról, hitéletről.

– Először is megkérdezem: milyet tisztséget tölt be a nagykárolyi katolikus közösségben?
– A nagykárolyi Kalazanczi Szent József plébániatemplomban vagyok plébános. A helyi egyházközség vezetésével, a hitélet megszervezésével kell foglalkoznom, a hívek lelki igényeivel, a szentség-kiszolgáltatásokkal, és mindazzal, amit egy plébános bárhol, bármelyik plébánián ellát. Ugyanakkor a nagykárolyi főesperességnek vagyok a főesperese. A Katolikus Egyház plébániák fölötti adminisztrációs területe az esperesség, amely több plébániát foglal egybe. Több esperesség alkotja a főesperességet, több főesperesség alkotja az egyházmegyét, amelyet a megyéspüspök vezet. Nagykárolyban mindig is volt esperesség, jelenleg két esperesség van: az I-es Számú Esperesi Kerület – ennek az esperese vagyok én –, amely a következő plébániákat foglalja magába: Kalazanczi Szent József, Fatimai Szűz Mária, Mezőfény, Csanálos, Kaplony, Kálmánd, Börvely; és a II-es Számú Esperesi Kerület – ennek az esperese a Fatimai Szűz Mária templom plébánosa, Szilágyi János –, amelyhez tartozó plébániák: a nagykárolyi Szentlélek, Nagymajtény, Mezőterem, Kisdengeleg, Mezőpetri, Szaniszló, Csomaköz.

– Mennyire tartják egymással a kapcsolatot például a magyarországi plébániákkal, vagy az egyházmegye más plébániáival?
– A kapcsolatot inkább a helybéli, határon inneni plébániákkal tartjuk, nagyon egyszerű, megszokott módon, például templombúcsúk alkalmával közösen elmegyünk a hívekkel, zarándokolva egymáshoz. Sok kapcsolattartás pedig személyes kapcsolaton alapul, például, ha az egyik plébános a másikkal jóban van – mondjuk, egy időben voltak a teológián, onnan ismerik egymást, vagy egy helyről származnak –, akkor ez a személyes kötődés kihat valamilyen szinten a plébániára is. Többnyire azért az országon, azon belül is az egyházmegyén belül vannak a kapcsolataink.

– Mennyire sikerül bevonni az egyházi életbe a fiatalokat? Mennyire hajlandóak eljönni, mennyire élvezik az egyházi közeget?
– Ez egy jó kérdés! Azt hiszem, hogy egy bizonyos szintig igen, tehát vannak dolgok, amik tetszenek a fiataloknak, a ministrálástól kezdve a különböző újdonság jellegű programokig, amelyekre örömmel, szívesen eljönnek. Viszont az utóbbi időben egyre inkább azt látom, hogy van egy bizonyos megfásultság: nagyon sokan el vannak foglalva az otthoni feladataikkal. Emellett sokkal nyitottabb lett a világ a számítógép, internet, telefon által, amelyek által a kommunikáció otthonról megvalósítható, és sokan nem mozdulnak ki otthonról, és éppen ezért sem ide nem jönnek el, sem a szentmisére, sem bármilyen közösségi rendezvényre. Hiszen otthonról elérik azokat a dolgokat, amelyeket korábban nem tudtak elérni. Ezelőtt ahhoz, hogy valakivel kapcsolatba kerüljenek, személyes kapcsolatra volt szükség, ma pedig csupán virtuális kapcsolatra.

– Milyen rendezvényeket szervez a plébánia?
– A plébániának megvan a megszokott élete, amely ismert: például, ha idézőjelbe tesszük, a szentmise is egy ilyen „rendezvény”. Vagy a szentség-kiszolgáltatás, a gyóntatás, amelyek mindennap megvannak. Ezenkívül a betegek ellátását havonta egyszer biztosítjuk, amikor azokat a betegeket látogatjuk meg első pénteken, akikről tudjuk, hogy betegek, és igénylik azt, hogy minden hónapban gyónjanak és áldozzanak. Természetesen bármikor megyünk, ha hívnak beteghez, haldoklóhoz. Plébániai események még a keresztelések, elsőáldozások, bérmálások, illetve a házasságkötések. Azonkívül különböző lelkiségi csoportoknak vannak találkozói: hetente egyszer találkozik a Mária Légió, kéthetente találkozik a Bibliakör és rendszeresen vannak egyháztanács-, illetve kórustalálkozók.

– Mennyire felelősségteljes ez a hivatás? Milyen kötelezettségekkel jár? Mennyire szereti a hivatását?
– Amikor az ember Istennek a dolgairól beszél, szentséget szolgáltat ki, a gyóntatószékben meghallgatja az embert és Isten erejét közvetíti a feloldozás által, vagy éppen egy beteghez megy el, akit talán akkor lát utoljára, az eléggé felelősségteljes feladat. Ilyenkor például a haldoklót felkészítjük arra, hogy az örök életre átlépjen. Vagy hitoktatást végzünk és a gyerekeket készítjük fel a szentségekre, különösképpen az elsőáldozásra – azért emelem ezt ki, mert az áldozás és szentgyónás az, amiben gyakran részesülnek majd, a bérmálkozás ehhez képest egyszeri alkalom. Felkészítjük a gyerekeket, hogy akárhányszor járulnak az Oltáriszentség elé, tiszta lélekkel tegyék, a szentgyónásukat őszintén végezzék. Amikor valakivel találkozok és a házasságukkal kapcsolatban beszélgetünk, jegyesoktatást tartunk, az is felelősségteljes munka, hiszen egy párnak ilyenkor remélhetőleg egész életre szóló útmutatást adunk. Ezt a hivatást lehetne kissé hasonlítani az orvosi feladathoz, bár ott konkrétan látszik az eredmény: hogy sikerül-e meggyógyítani a beteget, sikerül-e az ő szenvedései enyhíteni, vagy nem. Mi pedig lelki dolgokkal foglalkozunk, amelyek nem biztos, hogy kifelé látszanak. Hogy mennyire szívesen csinálom ezt? A feladat, a munka mindig kegyelem. Ugyanúgy, mint ahogyan valaki orvosként, tanárként hivatásszerűen végzi a munkáját, tehát szereti végezni, akkor rendben van. Ha fáradtan, esetleg külső okoknál fogva letörten végzi, kívülről nem kap annyi motivációt, lelkesedést, az nyilván néha kedvét szegi. Nem mindegy, hogy az ember teli templom előtt misézik, vagy a padokban csak néhányan vannak. Örülök, ha fiatal párokkal találkozok és boldogok, vagy a gyermeküket hozzák a keresztelésre, és kevésbé örülök, ha emberi tragédiákkal találkozom, akár ha házasság tönkremegy, akár betegség uralkodik el, vagy haláleset történik.

– Milyen visszajelzés jön a közösség részéről? Mennyire észrevehetőek esetleg azok a kevésbé látható dolgok, amiről beszélt?
– Visszajelzések általában nálunk nincsenek. Ez egy kicsit hátrányos: az ember elmondja a prédikációját, és nem tudja, hogy körülbelül milyen recepciója volt annak a beszédnek, hogyan fogadták, mit értettek meg belőle, kinek abban az adott helyzetben mit jelentett. Nem mondom, hogy nincs egyáltalán semmiféle „feedback”. Van, de viszonylagosan kevés. Sokszor azt tapasztalom, hogy mi végezzük a munkánkat, és abból a kevés visszajelzésből, ami van, próbálunk előrehaladni. Mi magunk is mint papok, látjuk bizonyos embereknél, akikkel találkozunk, hogy sikerült-e nekik valamiféle vigaszt, erőt, lelkesedést átadnunk. Az is jelzés értékű, ha látjuk, hogy az emberek valamit megértettek, elfogadtak, vagy valamilyen gondjukból egy kicsit felszabadultak. Ebből látszik, hogy a munkánknak volt értelme, van értelme.

Kovács Péter Zoltán