Bogdan Georgescuval, a Nagykárolyi Kulturális Igazgatóság vezetőjével, a Pro Urbe-díj átvétele kapcsán készített interjút a Nagykároly és Vidéke térségi hetilapba, Lang Gyopárka. Ezt közöljük.
– Mesélj kicsit magadról, hogyan kerültél kapcsolatba a kulturális programok szervezésével?
– Nyolc éves voltam, amikor beléptem a Castelanii zenekarba. Először ütős hangszereken zenéltem, majd tíz éves koromban áttértem a gitárra. 17 évig voltam a Castelanii zenekar tagja. Velük együtt bejártuk a világot – már amennyire 1989 előtt azt be lehetett. Rengeteg helyen léptünk fel és egy nagyon jó kis – nem mellesleg kultúrakedvelő – közösség alakult ott ki. Két lemezt vettünk fel a Román Televízió stúdiójában, illetve Románia legnagyobb zenészeivel sikerült turnéznunk. Ez egy nagyon szuper időszak volt a Castelanii zenekar életében és az én életemben is. Akkor rengeteget tanultam Karácsonyi Péter tanár úrtól, hogy mi az, hogy szervezni egy kulturális eseményt, mit is jelent a városért és a közösségért dolgozni, mit jelent az, hogy teljes szívvel-lélekkel beleélni magad egy eseménybe. Az volt az első kapcsolatom a kultúrával. Utána elvégeztem az egyetemet, de eközben is zenéltünk, sőt még egy alapítványt is létrehoztunk, aminek berkein belül fiatal zenészeket támogattunk. Továbbá, megalapítottuk az In Extenso zenekart, akikkel lemezeket vettünk fel, előadásokra, koncertekre, túrnékra jártunk. A miénk volt az első videóklipp, ami egy nemzetközi csatornán is megjelent, innen Szatmár megyéből. Nagyon sok jó élményben lehetett részem a zene és a kultúra által.
A kastély pedig az otthonom volt, sőt szinte többet tartózkodtam ott, mint otthon. Mondhatom, hogy én ebben nőttem fel és olyan embereknek a munkáját láthattam testközelből, akik nagyon sokat tettek a városért, olyan időkben, amelyek nem pont a legjobb idők voltak se gazdasági szempontból, se szólásszabadság szempontjából. Az ő nyomdokaikba szerettem volna lépni.
– Mit tartasz karriered legjobb pillanatának? Mire vagy a legbüszkébb?
– Nagyon sok mindenre vagyok büszke, de talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy olyan emberek munkáját tudom folytatni, akik a modern kultúrházat létrehozták itt Nagykárolyban: Maghiaru Vasile, Emil Boldur, Lazăr Oti, Curceanu Cătălina, Deák Endre, Rodica Presan és persze Karácsonyi Péter, aki annak a fantasztikus kezdeményezésnek a szíve volt, ami végül Castelanii lett és amiben több ezer nagykárolyi vett rész. Illetve, hogy konkrét dolgot is említsek, például mikor van egy August Fest, én arra a napra vagyok a legbüszkébb, amikor nagykárolyi gyerekek lépnek fel és kijön 3000 ember, hogy megnézze őket. Persze, ez nem csak az én munkám, hanem a kollégáimé, de büszke vagyok arra, hogy a városomban ilyen csapatok vannak, akik ilyen színvonalas dolgokat tudnak bemutatni, amire ennyi ember kíváncsi.
– Az éremnek mindig két oldala van, a sok pozitívum mellett minden tevékenységnek megvan a negatív oldala is. Te mit tartasz a legnehezebb feladatnak a munkádban?
– Én azt hittem, hogy ha el fognak telni az évek, akkor tapasztalatot nyerek, és már minden a kisujjamban lesz. Hát ez nem így lett. Az utóbbi időben a nagykárolyi kulturális élet mondhatni, egy kicsit feszült. Valahogy távolodik attól, amilyen az én meglátásom szerint kellene legyen. A kultúrához mindenki ért, akárcsak a futballhoz. Nem minden dolog, amit én elképzelek otthon, hogy azt úgy kellene, azt úgy is illik megcsinálni. Bele kell ebbe tanulni. Meg kell próbálni mindent úgy szervezni, hogy az alapja az egymás iránti tisztelet legyen. Meg kell keresni azokat az elemeket, ami ezt a nagykárolyi társadalmat összetartja, ahol mindenki a legjobb tudása szerint mutatkozik be, a kultúráját ápolja, de azért, hogy szolgálja a várost és nem másért. Úgy érzem, hogy ez kicsit kibillent. Nagykárolyban múltja van a kultúrának, itt nagyon meg kell fontolni, hogy milyen programokat hozunk ide, hogy azok méltóak legyenek rá. A másik dolog pedig, hogy sajnos azt veszem észre, hogy a kultúra is nagyon pénzfüggő, annak örülnek az emberek, akik messziről jöttek sok pénzért, és nem azt nézik, hogy ki mit hoz el magával. Szeretném, ha a helyi értékeket is felfedeznénk és nem mindig csak a nagy dolgoknak örülnénk.
– Milyen érzés megkapni a Pro Urbe-díjat?
– Természetesen nagyon megtisztelő érzés, de tisztában vagyok vele, hogy rengeteg ember van még, aki ezt a címet megérdemli a városban. Lehet az én munkám kicsit jobban a fókuszban van, hiszen az emberek látnak, hallanak engem a különböző rendezvényeken. Én remélem, hogy ez a díj továbbra is ösztönözni fog, hogy a lehető legjobban végezzem a munkámat, és ezt a felfogást, amit én elkezdtem, ebbe továbbra is higgyek. Mert nem tagadom, egyszer-egyszer meginog a hitem. Hiszen nagyon nehéz olyan kultúrát „csinálni”, ami mindenkinek megfelel. De az ilyen dolgok, mint például ez a díj is, kicsit visszalendítenek, hogy igen, vannak még emberek, akik úgy gondolkodnak, mint én, és talán tényleg ez a jó út, pontosabban ez is egy jó út.
– Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
– Én remélem, hogy továbbra is fogom tudni végezni a munkámat, és minél több fiatalnak meg tudjuk adni a lehetőséget, hogy programokban vegyenek részt. Egyszer-egyszer le is tesztelem magam, hogy tudok-e még lépést tartani ezzel a felgyorsult világgal. Minden esetre megpróbálok, de nem akarok megváltozni, csak azért, mert úgy kívánja a trend.
Lang Gyopárka
You must be logged in to post a comment.