Egy kedves hölgyismerősünknek az a szakmája – mi több, a hivatása –, hogy a szépet keresse. Azt örökítse meg. Ezek alapján, ugye természetes az, hogy nagy örömmel készített az Anziksz interjút Gacsó Katival. Íme!
– Mióta foglalkozol a fotózással?
– Most ezt tényleg mondjam meg? Nagyon rég volt, 1987. július 1. Elég régóta a szakmában vagyok, ezért csodálkoztam, hogy miért pont velem? Aztán eszembe jutott, hogy azért, mert én kezdtem a legkorábban, és még mindig ezt csinálom.
– Milyen kéréseik szoktak lenni általában az ügyfeleknek?
– Megkezdve a születéstől a temetésig minden. (Itt egy kisebb meglepődöttség a temetésfényképezések miatt). Temetés is, persze, főleg az elején. Mondhatni, hogy én ott tanultam meg fényképezni, mert a kolléganőim nem nagyon szerettek menni, és én voltam a kicsi, mindig engem küldtek. Most ismét kezd újjáéledni a temetés filmezése/fotózása, mert nagyon sokan nem tudnak hazajönni egy temetésre, de nem feltétlen csak ezért. Én sem értem, hogy miért, de ilyen is van, és el kell fogadni.
– Hogyan kerültél kapcsolatba a fényképezéssel?
– Én mindig is fényképész akartam lenni, bár az első szakma, ami a gyermekkoromtól foglalkoztat, az az óvónői szakma, de aztán valahogy mégis így alakult. Volt egy lehetőség, felvételizni kellett Temesváron, utána egy évig voltam inas a régi fotósüzletnél, Kovács Zoltán volt a főnököm, aztán Török Marika nénihez kerültem, aztán szétváltunk.
Nagyon megszerettem, és nagyon örülök, hogy ezt választottam, mert úgy gondolom, nekem van a világon a legszebb szakmám. Ugyanis mindig – kivéve a temetések – örömteljes alkalmakkor vagyok ott, és azt kell megörökítsem, a szépet kell keressem, elkapjam, és meghagyjam az utókornak.
– Egyszerű volt beindítani a stúdiót, hogy van konkurencia?
– Mikor én privatizáltam ’95-ben, akkor nehéz volt abból a szempontból, hogy ehhez a szakmához nagyon kell egy alapvető bizalom. Mikor egy menyasszonnyal, vőlegénnyel megismerjük egymást, sokszor felajánlom, hogy tegeződjünk, mert sokkal könnyebb kommunikálni, a bizalom is sokkal jobb így. Ez a bizalom, ami megvan az ügyfél és közöttem, ez nagyon fontos.
Nehéz volt beindulni, mert ’95-ben nem ismertek még, egy teljesen idegen ember voltam, nem is nagykárolyi vagyok.
Mindig azt szoktam mondani, hogy ezt a szakmát végig kell járni akárkinek, aki hozzáfog. Sajnos már úgy van, hogy valaki felkel, és azt mondja, mától fényképész leszek. Van gépe, ami jó, vannak ügyfelei, terjeszkedik, de nem fog tudni sokáig jutni, mert ehhez minden lépcsőfokot meg kell mászni, hogy eljusson arra a szinte, hogy elfogadják és bízzanak benne, megadják a lehetőséget, hogy megmutassa mit is tud. Azért ezek is fontosak.
– Mit szeretsz a legjobban fényképezni?
– Embereket. Nem a temetéseket. Nagyon szeretem a gyerekeket, ez ugye megmaradt az óvónős gondolatból, könnyen kijövök velük, aranyosak, és valamiért ők is szeretnek engemet.
De lényegében az embereket, hiszen ez a szakmám. Szeretem a természetfotózást, de arra is megvannak az arra szakosodott emberek.
Nekem, ami a legérdekesebb, az a sportfotózás, az a szívem csücske, nézem, de nem kerülök a közelébe, viszont ezt tartom a legkihívóbbnak, de nem gyakorolom.
– Volt már olyan felkérésed, ami érdekes, különleges esetleg szokatlan volt?
– Aktképeket is készítettem már, ezek régebben is voltak, most is vannak, de ez már ritkább a bizalom miatt. Talán ezek azok, amik a legérdekesebbek, hiszen mindenki szereti egy kicsit megmutatni magát. Terhesképeket is készítek, ezek is nagyon szépek, és lehet alkotni ebben a műfajban is.
– A család mit szól ahhoz, amit csinálsz?
– Én mindig egy ilyen nagyobb időszak vagy munka után, ami tart éjjel-nappal és határidős, akkor a végén megköszönöm a családomnak, hogy türelmesek voltak hozzám, és támogattak. Sokszor volt úgy, hogy besegítettek, és szerencsére számíthatok rájuk. Az alapdolgokat már ők is tudják.
– Mesélj, kérlek, egy kicsit magadról. Mit szeretsz még, mivel foglalkozol, ha nem fényképezel?
– Nagyon családcentrikus vagyok, szóval úgy gondolom, hogy kevés időt töltök a családommal. Ezért ha tehetem, csak velük vagyok. Már oda jutottunk, ugye már nagyok a gyerekek, hogy karácsonyra már nem rajzolnak, hanem mindig azt kérem, hogy két napot adjanak nekem, ami csak az enyém, internet és telefon nélkül. Nekem ez mindig jó, ha a családommal lehetek. Sokat nevetünk, viccesek vagyunk (legalábbis annak tartjuk magunkat), és boldog vagyok. Ezt féltem is, nemhogy valami történik, ami elrontaná az én kis életemet. Szeretem a munkámat, szeretem a családomat.
– Köszönöm szépen!
– Nagyon szívesen!
Berei Csenge Bernadette

