A zene mint életstílus

Beszélgetés a piskolti születésű Török Csabával, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia hallgatójával. Tátrai Henrietta interjúja.

− Hogyan gondolkodtál gyerekként a jövődről? Akkoriban leginkább mi érdekelt?

− Gyerekként mindig is szakács szerettem volna lenni, és arra gondoltam, hogy felnőtt koromban egy étterem séfje leszek. De 13–14 éves koromtól kezdve a legnagyobb szenvedélyemmel, a zenével szerettem és szeretek ma is foglalkozni.

− Mióta zenélsz? Mikor döntöttél a zene mint életcél mellett?

− Először negyedik osztályos koromban volt a kezemben hangszer. Furulyával kezdtem, mint mindenki más. Akkoriban nem igazán érdekelt a zene vagy a hangszerek, inkább csak el akartam ütni a szabadidőmet és − mivel sportolni nem szerettem − ez tökéletes elfoglaltságnak bizonyult. A „nagy döntés” kilencedik osztályban született meg, és az érettségit követő nyáron, az első kürttanfolyamon már nem is volt kétséges, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. A mesterképzésen jöttem rá, hogy ettől jobb dolgot el sem tudok képzelni magamnak. Azóta számomra ez nem egy munka vagy feladat, amit el kell végeznem, hanem mondhatni egy „életstílus”.

− Mikor váltottál a furulyáról kürtre? Nem akartad sosem más hangszerre cserélni? Szerelem volt első látásra/hallásra?

− A furulya után kb. két évig trombitálni tanultam, de nem igazán nyerte el a tetszésemet. Majd hatodik osztályban vettem először a kezembe egy hangszert, ami nem a zenekarokban használatos F hangolású kürt, hanem egy Mib/ Esz kürt, amivel fúvószenekarokban játszanak, ahol kezdtem én is a pályafutásomat. Nyolcadik osztályos koromban kezdtem el „normális” vadászkürtön játszani. Már akkor észrevettem a hangszer bonyolultságát, és azt is, hogy mennyire nehéz ezen játszani, de ez nem tántorított el, sőt egy kihívásnak vettem.

− Mi fogott meg a vadászkürtben?

− Ami igazán megfogott benne, az a tökéletes hangszíne és sokoldalúsága. Rengeteget hallgattam a legjobbaktól, még ma is csodálattal tölt el, hogy a legszomorúbb romantikusoktól a legkeményebb „ágyúdörgésig” mindent meg lehet szólaltatni rajta.

− A szüleid milyen pályát szántak neked? Támogattak a zenélésben?

− A szüleim teljesen rám bízták a pályaválasztásomat. Nem szerették volna, ha valami olyasmit csinálok, amit nem akarok vagy nem érdekel. Elfogadták a választásomat, és a mai napig támogatnak ebben, amiért nagyon büszke és hálás vagyok. Ahelyett, hogy elküldtek volna dolgozni, hogy a saját lábamra álljak, fizetik a tandíjat és segítenek mindenben, amiben csak tudnak. Sosem fogom tudni nekik ezt elégszer megköszönni.

− Miért döntöttél Szatmár és Kolozsvár mellett? Tudatos volt ez a döntés?

− Szatmárt azért választottam, mert az egyik ismerősöm mondta, hogy ott nagyon jó a tanár. Kolozsvár pedig evidens szerintem, mivel ott található az ország egyik legjobb zeneakadémiája, ugyanakkor az egyik legjobb vadászkürtös tanár is. Tudtam, hogy itt sokat tanulhatok és fejlődhetek. Ha egy bizonyos szakot választasz magadnak − nálunk, zenészeknél főleg – elsősorban azt kell megnézd, hogy milyen a szaktanárod, és csak ezután következik az, hogy mennyire tartják erősnek az egyetemet, mennyire híres.

− Mi okoz/okozott számodra nehézséget az egyetemi évek alatt?

− Nem mondhatom azt, hogy nem kerültem szembe nehézségekkel, amikkel meg kellett küzdenem, de akármilyen problémám volt, mindig azt az oldalát néztem, hogyan tudnék a legjobban kijönni belőle. Szeretettel csinálom azt, amit csinálok, és nem úgy fogom fel, hogy akadályok vannak előttem, hanem inkább célok, amiket el szeretnék érni. Sokat panaszkodok, hogy milyen nehéz egész nap az egyetemen ülni, mert ha nincs órád, akkor gyakorolnod kell, de mindezt magadért teszed. Mert senki nem mondja meg neked, hogy egy nap hány órát gyakorolj vagy mennyivel gyere hamarabb órák előtt, hogy még készülj rá, hanem magad miatt csinálod. A legjobb benne pedig az, hogy kifizetődik, mert a sok gyakorlás után észreveszed a fejlődést, aminél szerintem nincs jobb érzés.

− Melyek azok az eredmények, amire a zenei karriered tekintetében a legbüszkébb vagy?

− Nem nevezném eredménynek, inkább kisebb sikerélményeknek, amiket eddig elértem. Sokszor egy dicséret a tanárodtól a legjobb elismerés, amit kaphatsz − főleg az egyetemi évek alatt. Tudniillik a zeneakadémiánknak van két zenekara: egy kisebb, ahol az elsőévesek a harmadévesekkel játszanak, és egy nagyobb, ahol a másodévesek játszanak a negyedévesekkel. Tavaly minden koncertjükre hívtak játszani, ami jó érzéssel töltött el. Idén ez annyiban változott, hogy már nem évfolyam szerint vannak a zenekarok, hanem a tanárok válogatták ki a zenészeket. A „nagy” zenekarban pedig a tanárok együtt játszanak az általuk kiválasztott hallgatókkal. Erre nem tekinthetek úgy, mint egy „eredményre”, de büszke vagyok arra, hogy a tanárom rám gondolt, és megtiszteltetés vele együtt játszanom. Néha ez többet jelent, mint egy darab papír vagy vetélkedő megnyerése. Nemrég pedig egy fiatal zenészekből − az egyetem hallgatóiból és már leszerződött zenészekből − álló összekovácsolt zenekar hívott meg filmzenei koncertjükre, aminek felettébb örültem, mivel a filmzenék a kedvenceim közé tartoznak.

− Mi a célod az egyetem elvégzése után?

− Ez még eléggé bizonytalan, attól függ, hogy hol lesz üresedés. Felvettem a pedagógia szakot is, szóval képzett tanár leszek, ha befejezem az egyetemet, de legjobban egy szerződésnek örülnék valamelyik filharmóniában, vagy esetleg operában, de ez még a jövő zenéje.

− Mit gondolsz, meg lehet élni a zenélésből? Vagy csak tévhit, hogy nem biztosít megfelelő anyagi javakat?

− Szorgalom és gyakorlás kérdése, de természetesen a szerencse is közrejátszik, mint minden más mesterségnél. Ha igazán jó vagy, akkor elismernek és nagy eséllyel kapsz majd jó helyet is. Még annyit el szeretnék mondani ezzel kapcsolatban, hogy bár még szinte sehol nem tartok − nemrég kezdtem az egyetemet − néhány hónapja akad egy-egy fellépés, ahonnan pénzt is tudok szerezni a tapasztalat mellett. Remélem, hogy ezek után már csak jobb és jobb lesz.

− Lenne még egy utolsó kérdésem. Ha visszamehetnél az időben, változtatnál valamit? Ugyanezt az utat választanád? A zenének szentelni az életed?

− Ugyanezt az életet választanám, de az biztos, hogy nem itt tartanék. Ha most visszamehetnék az időben és beszélhetnék a kilencedikes énemmel, akkor sokkal jobb hangszeres lennék. Abban az időben érdekelt és tetszett a zene, gyakorolgattam is, de még nem fogtam fel, hogy mennyit nyerhetek belőle. Így nem tudtam kihasználni azt sem, hogy egy olyan valakitől tanulhatok, aki onnan jött, ahova én készülök, és az tanította, aki most engem is tanít. De mivel erre nincs lehetőség, jobban koncentrálok és több energiát fektetek bele a munkámba.

− Köszönöm, hogy időt szakítottál a Nagykárolyi Anzikszra, és sok sikert kívánok a továbbiakban!

– Én köszönöm a lehetőséget! Reménykedem a legjobbakban!

Tátrai Henrietta
Elméleti Líceum