Nagykároly a „rózsák városa” – vallja Adorján Csaba, a város egykori főkertésze, akinek személyes kötődése is van a rózsákhoz, hiszen édesanyja legkedvesebb virágai voltak. Erről, és sok más érdekes dologról is beszélgettünk a friss Pro Urbe-díjas Adorján Csabával.
– Meséljen kicsit magáról, hogyan terelődött az élete a kertészet felé?
– Már kicsi gyerekkorom óta szerettem a kertészkedést. Édesanyámtól örököltem ezt a szeretetet, hiszen mindig mellette kertészkedtem. Később kaptam is tőle egy kis parcellát, amit saját magam gondozhattam: vetettem, palántoltam, locsoltam. Így kezdődött minden. Édesanyámnak rengeteg virága volt, így én is megszerettem őket. Már tíz éves koromban oltottam a gyümölcsfákat, aminek hamar híre ment az utcaközösségben, sokan megkértek, hogy oltsak nekik is fákat, én pedig szívesen mentem, nagyon szerettem ezzel foglalkozni. Pláne, hogy az általam oltott fák mindig gyönyörű gyümölcsöket termettek.
Középiskolában Hamvas Ferenc biológia szakos tanár lett az osztályfőnököm, és a városi kertészethez jártunk gyakorlatozni. Addig is szenvedélyem volt a kertészkedés, de az ott töltött órák után meg pláne. A nyári vakációkban – amikor megkezdődött az egynyári virágok kiültetése a városba – Nagy Gyula bácsi mellé szegődtem. Ő tervezte, rajzolta a virággruppokat a városba. Órákat töltöttem vele, ültettem én is, tervezgettem, szívtam magamba a kertészkedés mesterségét.
Érettségi után a Bukaresti Egyetem kertészmérnöki szakára felvételiztem, de sajnos ez nem sikerült. A katonaság után apám mellett kezdtem el dolgozni egy bőr-és gyapjúbegyűjtő vállalatnál, mint raktáros. Apám azt szerette volna, ha később én veszem át a helyét. Ez azonban nem sikerült, hiszen mindössze kilenc hónapot bírtam ott, éreztem, hogy nekem nem ez az utam, felmondtam. Ezután bekopogtattam Nagy Gyula bácsihoz és munkát kértem tőle a kertészetben, ő pedig szívesen fogadott a csapatába. Ez 1976-ban volt. Ez volt az én vágyam, nagyon szerettem csinálni, hiszen a munkám nekem a hobbim is volt, minden percét élveztem. Rengeteg szakkönyvet vásároltam, nagyon sokat tanultam, és próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy azt kellett.
– Meséljen kicsit a Helyi Közterület-fenntartó Igazgatóság vezetőjeként és egyben főkertészként tölött évekről.
– Nekem a főkertészség volt a hivatásom, és ezt is hangoztatom, hogy én főkertésze voltam a városnak. A Helyi Közterület-fenntartó Igazgatóság vezetője címet igazából csak megörököltem. Nekem eszembe sem volt, hogy én legyek az igazgató, eleinte csak ideiglenesen vállaltam el, de végül onnan mentem nyugdíjba. Rengeteg minden tartozott a hatáskörünkbe, de én nagyon szerettem csinálni, főleg a kertészkedést. A legszebb és legizgalmasabb évek a 2000-es évek voltak, amikor inkább a zöld övezetek, a pázsitok, cserjék, bokrok jöttek a divatba és Nagykárolyban is eszerint cselekedtünk. 2008-ban is volt egy nagyon nagy változás: addig a palántokat a városi kertészet üvegházaiban neveltük, de ez nagyon költséges volt, így az import mellett döntöttünk. Valamint az egész zöldövezetet megreformáltuk. Nem tagadom, ez kicsit rosszul esett nekem, hiszen én imádtam a rózsákat, édesanyám kedvenc virágai voltak. De be kellett látnom, hogy az örökzöldek sokkal jobban mutatnak és sokkal praktikusabbak, mint a rózsák, amelyek novembertől májusig igazából csak csonkok voltak, csak annyit lehetett belőlük látni, hogy egy szántóföld van az út szélén a betakart rózsákkal.
Először átrendeztük a városközpontot és a kastélyparkot, majd szépen haladtunk kifelé a város nagy utcái mentén. Hála Istennek és a szakembereknek a város képe teljesen átalakult, és a változás nagyon pozitív lett. Eleinte persze sokan zúgolódtak, hogy nem így szokták meg, sőt, bevallom még én is szkeptikus voltam. De az eredmény fantasztikus lett, teljesen meg vagyok elégedve ezzel az új képpel.
A Somos park ötlete is megszületett bennünk már 2009-ben. Nekem egy régi vágyam volt, hogy valahol a város szélén, de nem olyan messze, legyen egy kis ligetecske, ahová kimehetnek az emberek, sok fával, padokkal, grillezőkkel. Úgy néz ki, hogy hamarosan ez az álom is valósággá válik.
– Mit tart karrierje legnagyobb megvalósításának? Mire a legbüszkébb?
– Akármennyire is gondolkodom, nem tudok kiemelni egy eseményt sem, amit a „legjobb” jelzővel tudnék illetni, hiszen minden egyes pillanatot élveztem. Ha az ember olyat csinálhat, ami a szenvedélye, annál nincs jobb. Főleg akkor, ha viszonylag szabad kezet kap, mint én kaptam annó. Persze, mindig konzultálni kellett a vezetőséggel, de semmiben nem szegték kedvemet, mindig nyitott fülekre, elmékre és szívekre találtam. Minden egyes pillanat, amit a városunk szépítésével tölthettem el, az engem büszkeséggel tölt el.
– Az éremnek mindig két oldala van, a sok pozitívum mellett minden tevékenységnek megvan a negatív oldala is. Ön mit tart/tartott a legnehezebb feladatnak a munkájában?
– A legtöbb idegességet kétség kívül a sok rongálás okozta. Olyankor nagyon dühös lettem az elkövetőkre, akiket legtöbb esetben nem is tudtunk beazonosítani. A rongálásokat helyrehozni nem is nehéz feladat volt, hanem inkább fájó. Fájt, hogy egyesek a munkánkat nem becsülik, de még jobban fájt, hogy a növényeket nem tisztelik, a természet csodáit. Hogyha valaki el-ellopott egy-egy virágot az ágyásokból – mert ilyen is előfordult – azt még toleráltam, hiszen tudtam, hogy az a virág valahol tovább él, valamelyik kertet diszíti. De mikor összetaposták a virágokat, vagy letörték a fák ágait szánt szándékkal, az nagyon negatív hatással volt rám.
– Milyen érzés volt megkapni a Pro Urbe-díjat? Ezt tartja karrierje csúcspontjának?
– Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy engem is azon kivételes emberek közé soroltak, akik kiérdemlik a Pro Urbe-díjat. Felemelő érzés volt maga a díjátadó is. A karrierem csúcspontjának viszont azt tartom, hogy a városunk megszépült. Volt egy kertészmérnök kollégám, aki a 80-as évek végén elköltözött Németországban, majd hét év után látogatott haza. Este későn felhívott telefonon, hogy „Csaba, mi történt itt, én tényleg Nagykárolyban járok?”. Ez nagyon jól esett, ennél többre én nem is vágyom.
Mikor sétálgatok a kastélyparkban – sokszor Karácsonyi Károly barátommal közösen – akkor minden fáról eszembe jut, hogy az én kezem munkáit is dicsérik azok az égig érő növények. Különösen van egy szívemhez közel álló fa, a nagy platán. Az a több mint 250 éves növény már a kipusztulás szélén állt, amikor elmentem egy konferenciára Magyarországra, ahol a koros fák megmentése volt a téma. Az ottani szakemberek olyan új technológiákat vázoltak fel, amelyekről én még nem is hallottam. Egy kis reménysugárral szolgáltak, hogy hátha a mi platánunkat is meg lehet menteni. Következő évben el is jöttek Nagykárolyba és a legmodernebb, szinte orvoslásnak nevezhető módszerekkel meg tudták menteni a hatalmas platánt, amihez sok nagykárolyi lakosnak kötődik emléke. Sokat ültünk a fa árnyékában a szerelmesek padján annó…
– Mivel foglalkozik jelenleg és mik a jövőbeli tervei?
– Ugyanazzal, amit eddig csináltam. A nyugdíjas éveimben sem hagytam abba a kertészkedést, besegítek a fiamnak is a munkában, amit tudok. Meg persze itthon gondoskodom a növényeimről, van egy kis gyümölcsösünk a feleségemmel. Illetve az utóbbi időben egy új szenvedélyem lett: a gombászás. Szeretnénk alakítani majd egy gombászcsoportot itt Nagykárolyban is. Ez is gyerekkori hobbim, már a szüleimtől megtanultam a gombászatot, most pedig időm is van rá. A gombászással pedig szorosan összekapcsolódik a túrázás, sőt talán az a legfontosabb, kint lenni minél többet a levegőn.
– Mit tanácsolna a fiataloknak, pályakezdőknek? Hogyan lehetnek Önhöz hasonlóan, nagyon sikeresek a munkájukban?
– Csak annyit szeretnék tanácsolni mindenkinek, nem csak a kertészeknek, de főleg nekik, hogy szeressék a munkájukat. Ezt másképp nem lehet jól csinálni, csak hogyha az ember szenvedélyesen szereti a növényeket.
Lang Gyopárka
You must be logged in to post a comment.