Szabó Adrien lassan egy éve bővíti a Rekettye Kulturális Egyesület zeneoktatóinak karát. Mindig vidám, nagy örömmel fogadott engem is, mikor beléptem az egyik órára. Nem csak hegedülni tanítja a fiatalokat, hanem sokat is mesél mindenféléről. Öröm egy ilyen hegedűórán részt venni.
– Hány gyermek tanul hegedülni? Milyen korosztályok vannak?
– Tizenhatan vagyunk most, és még egy-két kósza kisgyermek.
Erika tanárnő a legidősebb és az 5 évesek a legkisebbek. Egy korosztály kimaradt (9-12.), bár most van egy legény, aki szeretne tanulni. Általában az általános iskolás korosztály az, akikkel kezdtük most.
– Milyennek gondolod a nagykárolyi gyerekeket? Lelkesek, könnyen tanulnak?
– Nekem minden gyermekről egész más a véleményem, mint általában a mai embereknek, felnőtteknek, pedagógusoknak. Az biztos, hogy kedves, figyelmes gyerekek, a vidéki létnek mindenféle pozitívumát tudják produkálni óráról órára.
Nagyon szeretem a vidéki embereket, pont azért, mert talpraesettek, életrevalóak, itt még a közösségi értékek, azoknak az összetartó ereje még mindig megtalálható a zsigerekben, attól függetlenül, hogy az itt élők nem így gondolják, a máshonnan érkezett embernek ez feltűnik.
Az a fajta megtartó erő, mikor még fogják őket, mikor még mindenki mindenkinek a gyermeke egy kicsit, és mindenki jogot formál arra, hogy az ifjút, aki belenő a közösségbe, valamilyen szinten irányítsa, ez még mindig létezik. Ilyenek a gyermekek is, mert ilyen mentalitású felnőttek nevelik őket.
– Mit gondolsz, a jövőben ők is taníthatnak?
– Ez egy nagyszerű feladat, a tanításhoz születni is kell, meg fel is kell hozzá nőni, de mindenesetre hatalmas, időigényes munka, nagyon-nagyon büszke lennék rá, ha bármelyik tanítványomra lennék annyira pozitív hatással, hogy elhiszi, hogy ez továbbvihető. Boldog lennék. Én nem várok el semmit, csak egyetlen dolgot szeretnék: azt, hogy aki a közelemben van, jól érezze magát, és legyen értelme annak, ha velem van. Akár hegedülés, barátság szinten, közösségben, kapcsolatban, legyen az bármi, csak annyit szeretnék, hogy tudjak olyat nyújtani az embereknek, hogy az én környezetemben nyugodt és fejlődésre alkalmas légkör alakuljon ki. Szerintem ez nagyon fontos. Igyekszem a tanítványokkal e szerint a gondolat szerint foglalkozni
– Csak az idei tanévtől lehet nálunk is hegedülni. Mennyivel működik ez másképp, mint a citera vagy a furulya?
– Minden hangszernek megvan a nehézsége, de ez nem ugyanarra a tanulási szakaszra esik. Ez ugyanúgy, mint például az angol és a német nyelv összehasonlítása. Eleinte a német nehezebb, de aztán ez megfordul egy kicsit. Ezt látom a hangszereknél is. Nincs kevésbé jó vagy kevésbé mutatós hangszer, vagy nehezebb. A tanulás elején, nyilván, azokon a hangszereken, ahol adott hangokat „csak” le kell fogni, mert azok elő vannak készítve a hangszeren, ott az elején a tanulás kicsit leegyszerűsödik. A hegedűn, a vonós hangszereken nincs odapakolva a hang, hanem azokat tisztán elő is kell idézni. Ez azért egyfajta többletnehézséget jelent a hegedűtanulás elején. Épp ezért nagyon türelmes vagyok az elején, a tanítványaimra semminemű nyomást nem gyakorolok, hanem egy játékos, szabad, abszolút a saját fejlődési ütemükhöz mérten hagyom őket fejlődni. Nem hasonlítok senkit senkihez. Meg kell hagyni minden gyermeknek azt, hogy elkapja a fonalat, amikor megérti, hogy az ő kis hangszere hogyan működik, a fejében is összeáll, és ha ez megvan, onnantól kezdve egyszerű. Ezt viszont meg kell várni mindenkinél. A saját tapasztalataim szerint két évig kell minden gyerekkel így foglalkozni, nyugodtan, minden elvárás nélkül. Ennyi idő alatt kell ennek a kis csodának bekövetkeznie.
Nagyon fontos, hogy hogyha valaki valamit csinál, akkor legyen pozitív visszajelzése, legyen értelme annak, mit csinál, és mások is lássák, hogy az ő erőfeszítése eredményes.

– Milyen itt, Nagykárolyban tanítani?
– Imádom!
Mikor én magamhoz tértem mint hegedűs, az itt született Ruha István éveken keresztül volt nyaranta a tanárom. Nem felelősnek érzem magam azért, hogy visszahozzak valamit abból a rengeteg önzetlen jóból, amit én Pista bácsitól kaptam, hanem úgy gondolom, ha a Jóisten, az Anyatermészet megáldott egy ilyenfajta tehetséggel, akkor én azt azért kaptam, mert a többi embernek szüksége van arra, hogy én ezzel éljek. Ez olyan, hogy azért kap az ember egy új szerszámot, hogy aztán megjavítson vele dolgokat, hogy az embereknek segítsen vele. Nem feltétlenül bajban való segítség, hanem fiatalembereknek, akikkel én együtt vagyok nap mint nap, segítsem a fejlődését. Ha ez volt kézzelfogható, hogy Nagykárolyban is tegyem ezt, akkor ennek így kell lennie. Szeptember óta annyi tiszteletet, szeretetet, odafigyelést, megbecsülést kaptam, ami miatt úgy gondolom, hogy nekem itt helyem van, és nagyon jól érzem itt magam.
– Szerinted, ha a gyermekek nem otthonról hozzák a népzenét, nem ebben nőttek fel, akkor megszerettethető velük?
– Erre millió példa van, hogy igen.
Azt gondolom, hogy nincs olyan gyermek, aki otthonról semmit nem hoz. Ha az ember ügyesen fogja meg azt a bármilyen picit is, amit otthonról hozott, akkor szépen, láncszemenként hozzá lehet fűzni a többit.
Ha a gyermek megérzi, hogy neki mi a jó, bármilyen szinten, legyen az egy mosolygós tanár, egy jó csapat, egy egyházi ember, egy jó fej buszsofőr, ahhoz a gyerekek önzetlenül ragaszkodnak, tisztelik, becsülik, és szeretet kap tőlük. A gyerekeknek ez abszolút működik, ők önállóak az érzéseiket tekintve, nem kell hozzá nekik segítség.
– Mik a jövőbeli tervek?
– Ennek a munkának lesz egy folytatása nyáron, mert nem lehet a tanítványokat két-három hónapra muzsika és tanári segítség nélkül hagyni, mert ahhoz még fiatalok. Ezért ebben az évben én is itt leszek a nyári táborban, amit a Rekettye szervez (július 4-8.), ahol a kézműveskedéstől kezdve, a muzsika gyakorlásán keresztül egy kicsit már a zenekari munka felé is szeretnék elmenni.
Ezzel lassan érünk messzire. Az lenne a fő, hogy a gyermekek ezt saját örömükre is tudják csinálni, és akkor mindenki boldog lesz. El kell telnie néhány évnek, hogy tényleg látványos eredménye legyen a mi munkánknak, de én nagyon bizakodó vagyok, s úgy gondolom, hogy nagyon komoly eredményeket tudunk majd itt felmutatni a magyar népzene területén. Ez lenne a cél. Tanárként és anyaként is jóval előbbre gondolkodom, mint három év, mert ezek a gyermekek nemsokára édesanyákká érnek. Ha ők ezt tapasztalják, hogy lehet így is muzsikálni tanulni, én tudom, hogy ezek a leendő édesanyák a saját gyermekeiket nagy szeretettel fogják hangszeres órára küldeni, és ők is tudnak majd otthon segíteni gyermekeiknek. Ez óriási tekintély kialakulását eredményezi a gyermekek szemében a szülők felé. A szülőnek mindig a példamutatás, példaadás az, ami őket tisztelhetővé teszi. Nem a mának, a holnapnak, a három év múlva levő koncertnek dolgozunk, hanem a teljes jövőnek. Az jó, ha mindenki tudja, hogy igen, amit most ebben az esztendőben, ilyen körülmények között én megtehettem a nagykárolyi gyermekekért, azt megtettem, ahogyan a szülők is, és ez bőven elég.
Berei Csenge Bernadette



You must be logged in to post a comment.