„Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”

A korábbi évekhez hasonlóan, idén is a 2002-ben elhunyt egykori ’56-os református lelkész, Márton Attila sírja előtt szerveztek főhajtást Nagykárolyban, október 23-án. Alig néhányan vettek részt az eseményen, ahol Tolnay István esperes, kertvárosi lelkipásztor mondott imát, dr. Hágó Attila Nándor történész pedig alkalomhoz illő beszédet.

A nagykárolyiakon kívül egy ombodi küldöttség is részt vett az eseményen. Ombod volt az a hely, ahol Márton Attila korábban szolgálatot teljesített, ezért a jelenlegi lelkipásztor, Jobb Domokos kötelességének érezte, hogy eljöjjön a főhajtásra. Az ombodi tiszteletest presbitere kísérte el.

„Nekünk, magyaroknak különleges ünnepeink, évfordulóink vannak. Míg Európa más olyan nemzeteinek, aki hozzánk hasonlóan a történelem során több alkalommal jelentős szerepet töltöttek be az öreg földrész történéseinek alakításában, a legtöbb alkalommal boldog, örömteli eseményre emlékeznek, melynek a végkifejlete is az maradt, addig nekünk a sors kevés olyan történést adott, amely boldog befejezéssel végződött volna.

A modernkori Magyarország egyik legfontosabb ilyen eseménye az 1956-os forradalom kirobbanása volt, egy ködös őszi napon, október 23-án.

Erdélyben és Partiumban középiskolások, egyetemisták, munkások titkos szervezeteket hoztak létre azzal a céllal, hogy ők is megpróbálják azt, amit a határon túl a hozzájuk hasonló fiatalok megtettek. A tevékenységük röpcédulák terjesztéséből állt, hallgatták a Szabad Európát, vagy valamilyen módon, pl. nem mentek be az orosz órára, tiltakoztak a rendszer ellen. De olyanok is voltak, akik csak egyszerűen beszéltek az eseményekről, gyászszalagot viseltek – ez volt Erdély-szerte a leggyakoribb tiltakozási forma – szobrok és műemlékek koszorúztak meg. Partiumban és Erdélyben is számos ilyen csoport létezett. Fontos megemljteni, hogy nálunk több esetben nemcsak magyarok voltak a csoportok tagjai.

A forradalom utolsó napjaiban Mindszenty József bíboros-hercegprímás, esztergomi érsek november 3-án beszédet intézett a Magyar Rádión keresztül a lakossághoz, ekkor még bízva abban, hogy a forradalom eléri a célját.

„… Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A Gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart. Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk…

…1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén”.

A védőkar azonban nem érkezett meg. Az európai nagyhatalmakat nem érdekelte a kicsiny kelet-európai ország sorsa. Budapestet ellepték a szovjet tankok. A bíboros az amerikai követségen kért menedéket. Erről írt fikciós regényt, Christine Arnothy: A ​fogoly bíboros címmel.

A forradalmat és szabadságharcot vérbe fojtották. Kényszerlakhely, átnevelő vagy munkatábor, bebörtönzés, kivégzés várt több ezer emberre. Sokan a kivándorlást választották és csak közzel 40 év elmúltával léphettek újra magyar földre. Szintén ebben a sorsban részesültek a Partiumi és az Erdélyi koncepciós perek elítéltjei is, akiknek egy részét a mai napig nem rehabilitálták.

Október 23-tól csak november 4-ig tartott az újkori magyar szabadság… „Ahol a hősöket nem felejtik, mindig lesznek újak”.- mondta beszédében, dr. Hágó Attila Nándor.

A beszédet követően, koszorúzással és főhajtással zárult a nagykárolyi esemény.