Arra biztatom a gyerekeket, hogy merjenek nagyokat álmodni

Hogy kicsit jobban is megismerhessük, munkájáról, tapasztalatairól, életszemléletéről kérdeztük Szűcs Józsefet, a Nagykárolyi Művelődési Központ vezetőjét, a könnyűzenei szakkör oktatóját.

– Immár 17 éve vezeted a szakkört, mesélj kicsit arról, hogy mit jelent számodra ez a munka?

– A könnyűzene nagyon közel áll a szívemhez, mondhatnám, hogy ez a második életem: az első a családom, a második pedig a munkám. A könnyűzene szak az, ami miatt én mindennap boldogan jövök, szívesen lépek be ide. Mindig mondom a gyerekeknek, hogy az aki szereti, amit csinál, az sohasem dolgozik. És ez tényleg így van! Nagyon sokat számít, hogy én a gyerekkori álmomat élem, hogy az, amiről én 9-10 évesen álmodtam, az beteljesült. Az, hogy én szívvel-lélekkel csinálom, hogy imádom a munkám és a gyerekeket, az megfizethetetlen.

– Biztosan a gyerekek is érzik, hogy ilyen odaadóan foglalkozol velük, milyenek a visszajelzések?

– Gondolom, igen, mert bár sokan elkerülnek innen, vannak, akik akár nagyon messzire, Dubajba, Spanyolországba, vagy az Egyesült Államokba, de ha hazajönnek, akkor megkeresnek. Ez azt mutatja, hogy a kapcsolatunk nem volt felszínes. Én igyekszem odafigyelni minden gyerekre, nagyon fontos a kis lelki világuk. Sőt azt is megkockáztatom, hogy nem biztos, hogy minden gyerekből zenész, vagy jó zenész kell legyen, de minden gyermekből ember kell legyen. Én szeretettel gondolok vissza az én tanáraimra, azokra, akik példaképek tudtak lenni az életemben. Ők nagyon sokat segítettek azzal, hogy emberként figyeltek rám. Lehet, hogy a tárgy, amit oktatott az engem nem érdekelt, mégis emberként számítottam neki. Én azt hiszem, hogy az igazi pedagógusok ilyenek. Bár én sem voltam egy egyszerű eset, de abban a szerencsés helyzetben nőttem fel, hogy mindig voltak olyanok mellettem, akik megértettek és segítettek, és nem mondtak le rólam egy legyintéssel. Ők meglátták bennem azt is, amit más nem, és hittek bennem. Ezt szeretném én is továbbvinni, és megadni azoknak a gyerekeknek, akik ide járnak hozzám.

– A munkád során találkozol nehezen beilleszkedő, gondokkal küzdő gyerekekkel?

– A helyzet az, hogy az első pár alkalom után, de van, akinél már rögtön, az első alkalommal látszik, hogy milyen környezetből jön, hogy esetleg problémákkal küzd, és ez a hely alkalmas arra, hogy kicsit gyógyuljon. Nagyon fontosnak tartom, hogy a zeneoktatás mellett a gyerekek lelkére, belső világára is figyeljek, mivel nagyon sok esetben erre sokkal nagyobb szükség van. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján már tudom, hogy kiből mit lehet kihozni, és azt is, hogy hol fontosabb az, hogy a gyermek lelkével törődjek, hogy kaphasson egy kis plusz odafigyelést és szeretetet, mert arra nagyobb szüksége van. Az a legfantasztikusabb érzés, amikor sok év után, ha ismét hazakerülnek, látom rajtuk ugyanazt a bizalmat, ugyanúgy fordulnak hozzám, a kapcsolatunk nem halványul el. Ez azt igazolja számomra, hogy valamit jól csinálok.

– Beszéljünk kicsit arról, hogy milyen lehetőségeik vannak a szakkörön belül a diákoknak, illetve hogyan zajlik az oktatás?

– Igen, a hangszeres oktatás mellett lehetőség van énektanulásra, illetve sokan már zenekarban is sikeresen működnek együtt. Immár két éve Bogáti-Bokor Ákos segít a gitárosok felkészítésében, ami nagyon nagy segítséget jelent. Alapvetően két dolog volt számomra ezzel kapcsolatban fontos: egyrészt szükség volt valakire, aki nálam jobb ebben a műfajban, másrészt meg kellett osztani a munkát, mert kezdett nagyon sok lenni. Fiatalként, a Kastélylakókkal tett turnék során én arra a következtetésre jutottam, hogy kiemelkedő eredményeket csak a nagyon jó, komolyan képzett tanárok tudtak elérni. Felismerve a saját korlátaimat láttam, hogy a dob és az énekoktatás igazán az én műfajom, és a gitároktatáshoz szükség van egy másik szakemberre. Ákos egy kivételes zenész, és szerencsére vállalta, azóta a dolog nagyon jól működik. Ugyanilyen megfontolásból szeretnék találni egy igazán jó zongoratanárt, valaki olyat, aki bár ezt végezte, nem csak a klasszikus zenében van otthon, hanem szívesen játszik más műfajokat is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy jó pedagógus legyen, szeresse a gyerekeket, a munkáját, hiszen mi itt mind a közösséget szolgáljuk. Azt szoktam mondani, hogy ez egy olyan hely, mint a templom, aki ide bekopog, annak itt helye kell legyen. Az elképzelésem, a célom tehát az, hogy olyan emberek dolgozzanak itt, akik tudnak és akarnak tenni a közösségért. Azt is el kell mondanom, hogy mindez azért is nagyon fontos, mert Nagykárolyban igen komoly múltja van a könnyűzenének, hiszen, ahogy azt sokan tudják, az alapokat Karácsonyi Péter fektette le, én is szinte mindent tőle tanultam, az ő módszereit használom, viszem tovább. Az általa kialakított szellemiséget követjük, és próbáljuk megszolgálni azt a bizalmat, amit a szülők belénk fektetnek, mikor ránk bízzák a gyerekeiket. 2003-ban, mikor elkezdtem, kicsit tartottam is tőle, hogy lesznek-e gyerekek, de egyrészt a Péter bácsi által lefektetett alapoknak, másrészt annak köszönhetően, hogy mi az „In Extenso”-val akkoriban folyamatosan színpadon voltunk. bizalmat szavaztak nekem a szülők, és szép lassan jöttek a gyerekek, azóta is folyamatosan van utánpótlás, szépen jönnek az eredmények is. Szerencsére minden generációban vannak kiemelkedő gyerekek, akik néha még minket is meglepnek a fejlődési útjukkal, a sikereikkel. Talán mondhatom azt, hogy eljutottam arra a szintre, hogy azokban is meglátom a lehetőséget, akikben más nem. Több konkrét eset is volt, amikor nagyon nehezen indult a dolog, és csak én kértem, hogy bírja ki az elejét, a nehézségeket, és a végén nekem lett igazam, és beindult, működött. Ez igazán fantasztikus érzés! Ahhoz viszont, hogy ez működni tudjon, hogy érezze, hogy én hiszek benne akkor is, amikor még ő sem hisz magában, ahhoz az kell, hogy emberileg is sokat kapjon tőlem, hogy tudja, hogy figyelek rá, és bármikor fordulhat hozzám, gyakorlatilag bármilyen problémával. Ez a kapcsolat teszi lehetővé, hogy bírják a „kiképzést”, ami később meghozhatja a várva várt sikert.

– Akkor ezek szerint a tehetség nem minden?

– Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy a tehetség egyáltalán nem minden. Az aki tehetséges, az valóban némi előnnyel indul az elején, de a komoly, következetes, kitartó munka mindig meghozza a gyümölcsét, és akár nagyobb sikerekhez juttat, mint a sima tehetség, amely mögött nincs tenni akarás. Így alapvetően két csoport alakul ki, vannak, akik sokat és komolyan dolgoznak, róluk tudom, hogy előbb utóbb sikeresek lesznek, és vannak, akik egyfajta átalakuláson mennek át, mint amikor lepke lesz a bábból. Ez egy hihetetlen, varázslatos dolog.

– És mi van akkor, ha valaki tényleg nagyon antitalentum?

– Annak megmondom. Nagyon kevés ilyen eset volt, és ez egy nagyon nehéz helyzet. De nem engedem meg magamnak azt, hogy becsapjak valakit. Ha úgy látom, hogy tényleg semmi esély rá, akkor azt finoman el szoktam mondani, mindenki érdekében. Úgy gondolom, hogy egy gyereket nem lehet hitegetni.

– Hány éves kortól jelentkezhetnek a gyerekek?

– Általánosan azt szoktuk mondani, hogy az a legjobb, ha már iskolás. A foglalkozás alatt azért szükség van bizonyos fokú fegyelemre, fókuszálásra, ami sokat fejlődik az iskolában. Ott hozzászokik a különböző írásjelekhez, ami a kottaolvasásnál nagy segítség, illetve azt is megszokja, hogy már nem csak a játékról szól minden, mint az oviban. Ezért szoktuk ezt javasolni. Ennek ellenére természetesen vannak kivételek, van olyan tanítványom, aki négy évesen kezdte, és azóta is kitartóan dolgozik, és fantasztikusan halad. És olyan is van, akivel még nyolc évesen sem lehetett igazán haladni. Szóval ez egy irányadó, de figyelembe kell venni az egyéni adottságokat is.

– Hogyan dől el, hogy egy gyermek pontosan mire szakosodjon, ő választ, vagy ti terelgetitek?

– Ideális esetben a gyermek, mikor bejön, és mondjuk odaadom a kezébe a dobverőt, akkor felcsillan a szeme, és látszik, hogy ha tehetné, el sem engedné többet. Itt akkor én már tudom, hogy minden sínen van, már nem lesz baj. Van olyan gyerek, aki mondjuk, azért jön, mert az osztálytársai is járnak, de nem igazán tudja, hogy mit szeretne, akkor kipróbáljuk például a dobot, és ő azt mondja, hogy inkább a gitár, akkor ott már sejteni lehet, hogy hosszú távon itt bajok lesznek. A harmadik lehetőség, hogy eljön a szülő a gyerekkel, és azt mondja a szülő, hogy szeretném, ha a gyerek megtanulna gitározni. De például világosan látszik, hogy a gyerek inkább zongorázna. Ilyenkor én hagyom, hogy a gyerek azt próbálja ki, amit igazán szeretne, és megpróbálom meggyőzni a szülőt, hogy hagyja, hogy a gyerek döntse el, hogy mi az, amihez igazán vonzódik. Ha ilyenkor sikerül meggyőzni a szülőt, akkor mindenki nyer, ha pedig nem, akkor abból általában nem lesz semmi. Nekem a munkám során elsődleges a gyermek, ezért mindig azt mondom nekik, hogy merjenek álmodni, hiszen aki, nem álmodik, vagy nem meri követni az álmait az feleslegesen, hiába él. És ez az élet minden területére ugyanúgy igaz, például a munkavállalásra is. Ma már nincs olyan, hogy biztos, nyugodt állás, így hosszútávon tényleg az a jó, ha az ember azzal foglalkozhat, ami őt boldoggá teszi. Csak így érdemes élni. Ha egy másik ember vágyait, álmait követi, akkor a másik ember életét éli, nem a sajátját, és az hosszútávon mindig boldogtalanságot szül. Én hiszem, hogy az egyetlen igazi út, ha az ember követi az álmait, ha mer nagyokat álmodni, és aztán tűzön-vízen át megy az álmai után. Én vagyok rá az élő példa, hogy ez működik.

Bagossy Andrea

Megjelent a Nagykároly és Vidéke című hetilap 2020. 03. 19-ai lapszámában.

szucs
A tanítványai között