Az ötletesség egy adag aktivitással társulva kitűnő eredményeket idéz elő. Ezt bizonyítja a nagykárolyi Takács Dániel, az Elméleti Líceum egykori diákja. Ő jelenleg kommunikációs szakember – Tabi Boglárka faggatta.
− Mesélj magadról: mivel foglalkozol most, és hogyan alakult az életed az egyetem után?
− 22 éves nagykárolyi fiatalember vagyok, jelenleg Budapesten élek. Nagyon szeretem a város energiáit, és igyekszem kihasználni, amit ad nekem: szeretem érezni, hogy élek, dolgozok, szórakozok, barátokkal vagyok, kulturális programokra megyek, moziba vagy színházba járok. Ez Budapest előtt is így volt, csak ugyanennek a pörgésnek Kolozsvár adott otthont. Miután 2016-ban sikeresen lediplomáztam a Babeș−Bolyai Tudományegyetem kommunikáció és közkapcsolatok szakán, ide költöztem Budapestre, hogy kipróbáljam magam a média világában, annak is a kereskedelmi-szórakoztató fajtájában. Jelenleg casting szerkesztő vagyok a TV2 országos kereskedelmi csatornánál.
− Hova jártál líceumba, és ez hogyan befolyásolta a későbbi döntéseidet?
− A nagykárolyi Elméleti Líceumban töltöttem a középiskolás éveket, matematika−informatika szakon. Nem mondom, hogy könnyű volt, főként egy ilyen humán beállítottságú embernek, mint én. Ennek ellenére egyáltalán nem bánom, hogy reál tagozaton végeztem, mert sokat adott hozzám, és mert szenzációsan kreatív, örökmozgó osztály voltunk. Mindig pezsgett körülöttünk a levegő, jóban voltunk, és ha kellett, összetartók is. Szerettem odajárni, és jó pár kellemes élmény köt ahhoz az iskolához, és ezt érzem a mai napig, ha átlépem a küszöböt. Az intézmény mellett azonban volt egy kulcsfontosságú dolog, amely befolyásolta a későbbi döntéseimet: ez a Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, a MAKOSZ volt. Már középiskolás korom elején fontos volt számomra, hogy minél több iskolán kívüli tevékenységben részt vegyek. A MAKOSZ pedig az a szervezet volt számomra, amely egyszerre nyújtott szakmai tudást és szórakozást. A mai napig ennek a szervezetnek köszönhetem barátaim és szakmai kapcsolataim egy jelentős részét. Annak örvendek a legjobban, hogy az iskola támogatott engem országos elnökségi tagként is annak idején; természetesen a sok utazás mellett igyekeztem felkészülni minden felmérőre, felelésre és a házi feladatokkal is csak ritkán maradtam el.
− Miért a kommunikáció szakot választottad?
− Az Elméleti Líceum teret biztosított különböző események megszervezése esetén a diákoknak, emellett a MAKOSZ által lehetőségem nyílt országos és nemzetközi programokon való részvételre és bizonyos események megszervezésére is (kongresszusok, szabadegyetemek, diákakadémiák). A különböző események szervezése, valamint az ehhez kapcsolódó utazások közben rájöttem, hogy el tudnám képzelni magam ebben a közegben, és természetesen már akkor is vonzott az újságírás, a reklámok, a filmek és a média világa. A kommunikáció karon pedig mindezekről elméleti és gyakorlati szinten is tanulhattam, így jött a döntés, hogy oda nyújtom be a szükséges felvételi okmányokat.
− Hogyan motiváltak a társaid a döntéseidben, egyetértettek-e veled?
− Ezen a ponton ki kell emelnem a család támogatását, akik nemcsak az összes országos és nemzetközi programra engedtek el szó nélkül, de az egyetemi szakválasztásban sem befolyásoltak. Nem tudom ennél jobban hangsúlyozni, hogy nagyon sokat számít a mai napig a biztatásuk, lelkesedésük és támogatásuk. Furcsamód mindenki számára egyértelmű volt, hogy én valami ilyesmivel fogok foglalkozni a jövőben, és valami ilyesmit is fogok tanulni. Szerencsés vagyok a barátaimmal is, mert ha nem lettem volna határozott a szakválasztást illetően, akkor sem erőltettek volna semmit.
− Milyen tapasztalatokat szereztél az egyetemen?
− Azt szerettem a kolozsvári kommunikáció karon, hogy gyakorlati kommunikáció oktatás folyt (és folyik a mai napig) ott, amely teret ad a diákoknak, hogy egyénileg és csapatban is kreatívabbnál kreatívabb feladatokon keresztül tanulják meg a szakmai fortélyokat. Ennél értékesebb kincs szerintem nincsen, amit egyetem adhat. Ennek a gyakorlati jellegű oktatásnak köszönhetem, hogy beleástam magam a populáris kultúrába, mélyrehatóan foglalkoztam a sztárvilággal és a sztárság kutatásával, tanulhattam divatkommunikációt, médiatervezést és főszervezője voltam a VII. Kommunikációs Napoknak, ahol megtörtént életem első moderált beszélgetése is Istenes Bence műsorvezetővel. Emellett helyi szervezője voltam egy európai konferenciának is, melynek Kolozsvár adott otthont és a kontinens 19 országából érkeztek fiatal, tenni vágyó diákok, hogy megvitassuk az általános oktatási és jóléti problémákat.
− Milyen nehézségekbe ütköztél a pályakezdésedkor?
− Augusztus óta vagyok „dolgozó ember”, tehát körülbelül hét hónapja. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az egyetemi diploma megszerzése után rögtön a médiában kezdhettem el tevékenykedni. Amikor az ember kimondja azt a mondatot, hogy „Pályakezdő vagyok”, nem igazán látja át, hogy mit is takar mindez; legalábbis én nem fogtam fel. Az egyetemistaként Kolozsváron eltöltött idő alatt megtanultam finomakat főzni (a gasztronómia mindig is érdekelt), be tudom indítani a mosógépet, tudok vasalni, és igyekszem rendet tartani magam körül, sőt még mosogatok is, mert sajnos azt sem csinálja meg senki helyettem. Ezekkel tehát itt sincs gond, és egyre inkább rutinként tekintek minderre. Azzal volt nehéz megbirkózni az elején, hogy itt kollégák vannak. Hogy amikor aznapra végzel a teendőkkel, ne vidd haza a munkát, ne agyalj rajta még éjszaka is. Hogy a magasabb pozícióban tevékenykedő személy vagy a főnököd nem egy mumus és akár baráti viszonyba is kerülhettek. Hogy ne jöjj zavarba, ha valaki megkérdezi: „Dani, te ezt hogy csinálnád? Milyen karaktert képzelsz ide? Ha ezt és ezt az anyagot a kezedbe kapnád, hogyan képzelnéd el a forgatást?” – mert hiszen van saját elképzelésem és ezeket NEM SZABAD FÉLVE KIMONDANI. Nem tudom, ki hogyan éli meg, de nekem ez jut eszembe az elmúlt hónapokról. 🙂
− Hogyan sikerült végül stabilan elhelyezkedned?
− Vicces, de egy olyan területen próbálok utat ásni magamnak, amely sosem stabil. És közben pont ez a különleges és szép benne. Nem mindig szeretem a bizonytalanságot, és ha egy dologra nem készít fel a felsőoktatás, akkor az ez: tanuld meg kezelni a bizonytalanságot. Ha viszont a stabilitást abban mérjük, hogy értékelik a munkámat, azt kell mondanom, nagyon örülök annak, hogy néha kapok egy-két jó szót, és ez többet jelent számomra, mintha körbenyalnák a talpamat (haha). És nincs annál jobb érzés, amikor életemben először a saját fizetésemből vehetek mozijegyet magamnak, vagy mehetek tejet venni a boltba!
− Hogyan használtad fel a munkahelyeden azt, amit tanultál?
– Bevallom, nem tudom megmondani, konkrétan mi az, amit a tanulmányaimból merítve oldok meg a munkahelyemen, és mi az, amelyet ösztönösen oldok meg úgy, ahogy szerintem a legjobb. Mindenesetre biztonsággal tölt el, hogy az egyetemi tanulmányaim által kaptam egy globális képet a különböző kommunikációs jelenségekről, és arról, hogy mindig érdemes jól meghatározott célcsoportokban gondolkodni, bármilyen eseményről (vagy az én esetemben műsorról) legyen szó.
− Szerinted mi a siker kulcsa?
− Nem szeretném feltalálni a spanyol viaszt a válaszommal, ezért rövidre fogom: szerintem a siker titka a türelem és az optimizmus.
− Merjenek-e a fiatalok nagyot álmodni?
– Erre a kérdésre egyértelműen IGEN a válaszom. Szerintem minden helyzetben fontos már-már elérhetetlennek tűnő célokat is kitűzni, hogy legyen mi motiváljon bennünket, amikor megisszuk a reggeli kakaót. És sosem szabad feladni, ez is fontos, bármilyen klisé!
– Köszönöm a beszélgetést, és sok sikert kívánok a továbbiakban!
Tabi Boglárka
Elméleti Líceum
