Az utolsó civil a nagykárolyi Securitátén

Harmincegy évvel ezelőtt Temesváron kitört a romániai forradalom. A tömegmegmozdulások a Nicolae Ceaușescu vezette kommunista diktatúra bukásához vezettek. A nagykárolyi kollektív emlékezetben is meghatározó élményként él még ’89 decembere.

Az alábbiakban Silimon– Várday Zoltán, a Nagykároly és Vidéke volt főszerkesztőjének visszaemlékezését közöljük, amely az 1998-as Nagykároly és Vidéke évkönyvben jelent meg.

“1989 decemberében történt… Már hallottunk híreket Temesvárról – hazajöttek az egyetemisták, a magyar tévé (különösen a Panoráma) és a Szabad Európa rádió is foglalkozott az eseményekkel.

Nagykárolyban is megjelentek az első feliratok, röpcédulák ( Le Ceaușescuval! Jos Ceaușescu!, Deșteaptă-te, române! Talpra magyar!) . Sok helyen a postaládában is, főleg kézzel, füzetlapra írt lázító szövegeket lehetett találni.

Kedden, december 19-én megjelentek ketten a lakásunkon, mert úgymond az a gyanú, hogy mi röpcédulákat terjesztünk. Természetesen mi tagadtuk ezt (s most már nem is lenne értelme be nem vallani, de teljesen ártatlanok voltunk ebben a dologban). A másik téma is azonnal „előkerült”: de ugye van Petőfi és Alecsandi könyvünk. Természetesen van. Hogyne lenne, amikor nemigen akad olyan értelmiségi család, ahol ne lenne Petőfi-kötet. Meg is mutattam (mind az ötöt), s mivel a feleségem román nyelvet tanít, természetesen Alecsandi-kötet is volt, hisz abból is tanít az iskolában. De ennek ellenére „körülnéztek”, megszaglásztak mindent, benéztek minden szekrénybe. Nem találtak semmit. Elkészült a házkutatási jegyzőkönyv is. Aláírtuk. Elmentek – Petőfivel és Alecsandrival. Nemsokára telefonáltak, hogy a leányommal menjek fel, mert valamit tisztázni kell. Elmentünk. A rendőrség egyik szobájában beszélgettek el velünk. Ott volt már korábbról Gyuri is. Éjfél előtt nem sokkal aztán útra bocsátottak bennünket.

December 20, szerda. Másnap reggel másik két „elvtárs” jött, s most már csak értem – autóval. Soha nem volt (és nem is lesz) sofőröm, de akkor volt. Az utcabeliek csodálkoztak a legjobban, hogy egyszerre milyen előkelő kíséretem lett. Ekkor kettő felé szabadultam. Gyakorlatilag íráspróba, beszélgetés mindenféléről, nyilatkozat a fiatalokról, magamról, felelősség vállalása stb. Kiderült az is, hogy miért kobozták el a Petőfi-köteteket és az Alecsandri könyvet. Ellenőrizték, hogy nem onnan írtuk (írtam)-e ki a röpcédulák készítésekor a szöveget. (De most zárójelben kérdezem: kinek kellett volna még a kötet is ahhoz, hogy egy-két mondatos röpcédulát készítsen?) Igaz, egyes elvtársak számára akkor még a mostani román himnusz írója is Alecsandri volt, nem pedig Andrei Mureșeanu. Az elvtársak szellemi „felkészültségére” jellemző volt, hogy Mureșeanu helyett Alecsandrit keresték, ugyanis a röpcédulákon megjelenő „Deșteaptă-te, române!” idézetet összetévesztették Alecsandri „Deșteptare României” szövegével.

December 21, csütörtök. Ekkor rendezték országszerte a temesváriakat elítélő gyűléseket. Ekkor nyugton hagytak bennünket. Valószínűleg a gyűléseket ellenőrizték.

December 22, péntek. A változatosság kedvéért most a leányomat s a feleségemet hívták a szekura. Ekkor már „volt valami a levegőben”. A röpcédulák, a festékes feliratok, felhívások tovább folytatódtak. Ez közvetve igazolt bennünket a röpcédulázás vádja alól, mert ki lett volna képes egyidejűleg az elvtársaknál „vendégeskedni” és közben röpcédulákat is terjeszteni. A feleségemet délelőtt engedték ki, de a leányomat még benntartották. Többek között arról kérdezgettek, hogy mit beszéltünk otthon Temesvárról, a temesvári eseményekkel kapcsolatosan. (Nem hiszem, hogy volt akkor olyan család, ahol nem beszéltek volna a temesvári eseményekről.) A leányom szerencsére nem veszítette el a fejét, nyugodtan válaszolt. Aztán, amint elmondta, bejött valaki a szobába, annyit mondott a kihallgatónak „S-a zis ceva la radio.” A kihallgató akkor kiment. Rövidesen visszajött és hazaengedte a leányomat. Így történt, hogy az én Imola leányom volt az utolsó civil a nagykárolyi Securitatén, 1989. December 22-én, pénteken délben, mint később kiderült, a fordulat perceiben.

Ez volt, jó, hogy elmúlt. Így ma már csak egy emlék…Azóta karácsonykor nem csak a kisded Jézus születését és Éva-napot, hanem ezt az „emléket” is meg szoktuk ünnepelni. Még csak annyit, hogy a kihallgatókat sem azelőtt, sem azután nem láttam. Ki tudja, most melyik jól menő butik vagy üzlet tulajdonosaként szidják az aranykort.”

Fotó és szöveg forrása: Nagykároly és Vidéke