Bejárta szinte az egész világot, megismerte az olyan távoli kultúrákat mint a tibeti, vagy a kubai, járt már az ígéretek földjén, szerte Amerikában, Czier Attila mégis azt vallja: soha semmiért nem cserélné el a csanálosi életét.
– Kezdjük talán a legelején, miért szeret utazni?
– Általános és középiskolás koromban is imádtam a földrajzot. Nagyon szerettem nézegetni a térképeket, olvasni mások utazásairól, a felfedezésekről, az expedíciókról. Azonban mindez csak álomnak tűnt nekem akkor, hiszen, mint tudjuk a kommunizmusban nem volt olyan egyszerű utazgatni, mint most. Se lehetőség nem volt rá, se pénz. Mikor a saját lábamra álltam, megházasodtam, megteremtettem az egzisztenciális feltételeket, és persze a világ is nyitottabb lett, a 2000-es évek elején kezdtünk el utazgatni a környéken: Görögország, Horvátország, Bulgária, Olaszország, stb. Először csak autóval, aztán később majd repülővel is. Nagyon nagy élmény volt akkoriban a családnak, ha egy évben egyszer, rendszerint nyáron, el tudtunk menni egy nyaralásra valamelyik tengerpartra.
A nagy áttörés 2009-ben jött. Nyár közepén egy fárasztó nap után jöttem hazafelé Máramarosszigetről és valamilyen isteni sugallatra úgy gondoltam, hogy megállok Szatmárnémetiben az egyik barátomnál. Ő említette, hogy két hét múlva indul Kínába egy három hetes nyaralásra, egy szatmári csoporttal közösen. Hirtelen ötlettől vezérelve megkértem, hogy intézzen be engem is ebbe a csoportba, hátha van még egy hely számomra is a kínai nyaralásra. És volt hely. De csak egy. Hazamentem, mondtam a feleségemnek, hogy két hét múlva repülök Kínába. Mondta, hogy jól van, feküdjünk le, ne viccelődjünk. Aztán a következő napokon is mind mondtam neki, de addig nem hitte el, míg meg nem jött az útlevelem benne a kínai vízummal. Csodálkozott egy nagyot, de szerencsére nem lett belőle probléma. Így elindultam életem első és talán legmeghatározóbb kalandjára, ugyan egy szervezett csoporttal, de mégis magányosan. Bejártuk Pekinget, Shanghajt, Xiánt, Hongkongot de még Tibetbe is sikerült bejutnunk. Elképeztő élményeket éltem át ott.
Akkoriban nagyon le voltam terhelve itthon munkával, nagyon tele volt a fejem, ezért nem vittem magammal Kínába se mobiltelefont, se laptopot, konkrétan megszüntettem a kapcsolatot az itthoni világgal. A tizenegyedik nap környékén azonban belém hasított a honvágy, hogy ‘Istenem, itt vagyok 7000 km-re az otthonomtól, ha valami történik, hogy jutok haza, mi lesz velem itt semmi nélkül, Marco Polonak évekbe került míg ilyen távolságból haza jutott.’ Ezen a mélyponton aztán hamar túllendültem, de megfogadtam, hogy többet magamban soha nem indulok el hoszabb útra, egy családtagot legalább viszek magammal. Azóta vagy a fiaimat, vagy a feleségemet, vagy pedig mindenkit viszek magammal a hosszabb utazásokra.
– Milyen országokban járt már?
– 2009-ben ugye voltam Kínában. Azután aktív tagja lettem én is ennek a szatmári társaságnak, ahová ők mentek, oda mentünk mi is. Így mentünk el 2011-ben immár ketten a fiammal – Balira. Következő évben, 2012-ben, Közép-Amerikába szervezett a társaság kirándulást, ide már az egész család velem tartott. A feleségem eleinte vonakodott a hosszú repülőúttól, de elmagyaráztam neki, hogy Amszterdamból csak 5 óra a repülöút Panamáig, csak azt elfelejtettem említeni, hogy van még 7 óra időeltolódás is, tehát összesen 12 órát repültünk. Erre majd csak a repülőgépen jött rá, de akkor már mindegy volt. Később a családdal bejártuk még Dél-Afrikát, Indokínát, Indiát, Mexikót, Kubát Kenyát, Marokkót, Egyiptomot, az Amerikai Egyesült Államokat és még sok más helyet a földbolygón. A 25. házassági évfodulónkat például Izlandon ünnepeltük meg, de jártunk a Balti államokban, Ukrajnában, Oroszországban, Angliában, Franciaországban, Spanyolországban is. Szerencsém van a munkámmal is, hiszen üzleti ügyben is nagyon sokat utazok.
– Mi alapján választja ki a helyeket, ahová elutazik?
– Előszöris, mint mondottam, benne vagyok ebben a szatmári utazós csoportban, ahová ők mennek, oda megyek én is. Most épp Indiába fogunk utazni, igaz én már voltam ott, de nem bánom, hiszen most más részre megyünk.
Mikor nem velük megyünk, akkor nyilván a saját preferenciáinkat helyezzük előtérbe. Ilyen volt például az izlandi utazás. Az az én régi vágyam volt, hogy megnézzem Izlandot. Manapság már egy óra alatt le lehet szervezni egy több napos utazást a világ bármelyik pontjára egy sima mobiltelefon és bankkártya segítségével. Szerencsére a gyerekeim is örökölték ezt a világlátó hajlamot, ők már maguknak foglalnak utazásokat, hiszen már más az érdeklődési körük.
– Miután ennyi helyen megfordult a világban, sosem gondolkodott el rajta, hogy szeretne máshol élni?
– Határozottan nem! Ez sosem fordult meg a fejemben. Én nagyon lokálpatriótának tartom magam, és nagyon szeretem a falumat. Nekem Csanálos a szívem csücske, sosem szeretnék máshol élni, csak itt. Persze, vágyok rá, hogy minél több mindent lássak a világunkból és, hogy néha kiszakadjak a hétköznapok monotonitásából, de két-három hét után már honvágyam van. Olyan jó hazatérni egy hosszú utazás után. Én úgy érzem, hogy itt, ahol mi élünk, ez egy paradicsom. Ha itt az ember egy kicsit is odafigyel, a sváb lelket táplálja magában és szorgalmasan dolgozik, akkor itt nagyon jól és szépen meg lehet élni. Nem is tudjuk, hogy mekkora nyugalom és jólét van itt a világ többi részéhez képest. Itt nincs háború, nincs éhínség, nincs tömegnyomor, van ivóvíz bőven. Én úgy érzem, hogy a világ közepén vagyunk mi itt, ahol most lakunk. Abszolút nem vágyok innen el és hála Istennek a gyerekeim se. Ők is itt érzik jól magukat.
– Mi volt a legjobb élménye az utazásai során?
– Sokan kérdezték már ezt tőlem, de nem tudok rá válaszolni konkrétan, hiszen mindegyik utazásom egy új élmény volt, mindegyiknek más volt a varázsa. Azt tudom mondani, hogy rossz kirándulásom nem volt.
– És olyan élménye volt-e amit nagyon szürreális volt így megélni?
– Igen, olyan volt. Például mikor Tibetben kalandoztunk 4000 méter magasan, perzselő hőségben. Olyan volt, mintha a Holdon járnánk, mindenhol kősivatag volt, a civilizációnak csak annyi nyoma volt, hogy faoszlopokon futott végig a telefonkábel az alig látható út mellett, onnan tudtuk, hogy valószínűleg valahová eljutunk. Ráadásul a klíma is elromlott a buszon, majdnem megfulladtunk a hőségtől a semmi kellős közepén. Majdnem egy fél napot mentünk így. Mondanom sem kell, egy árva lélekkel sem találkoztunk az úton.
De például az egyiptomi antik kultúrával való találkozás is olyan hihetetlen élmény volt. Van is egy fotóm róla, ahogy a fiam ott áll egy hatalmas, egy tömbből kifaragott 30 méter hosszú gránit obeliszk mellett, és akkora hozzá képest, mint egy kis focilabda. Valami hihetetlen azt a saját szemünkkel megtapasztalni, hogy azokat az oszlopokat, vagy akár a piramisokat több ezer évvel ezelőtt készítették és még mindig teljes szépségükben állnak masszívan.
– Mi volt az ami legváratlanabbul érte?
– Talán a Viktória-vízesés látványa. Csak mentünk-mentünk az erdőben hallottuk a nagy morajlást és egyszer csak a semmiből a lombok közül előbukkant a vízesés. Az lélegzetelállító pillanat volt.
– Az idegen nyelvek ismerete elengedhetetlen az utazásaihoz?
– Igen. Én 4 nyelven beszélek és ez nagyon hasznos az utazások során.
Angolul 40 évesen tanultam meg, mert rájöttem, hogy az üzleti szférában nem tudok érvényesülni angol nyelvtudás nélkül. A német nyelvet fiatalon tanultam meg Németországban, ahol 9 évig voltam vendégmunkás. Románul pedig a katonaságban tanultam meg, ez pedig nagyon hasznos a latin nyelvű országokban.
– Kap az ember egy kulturális sokkot, mikor egy teljesen más, a miénktől nagyon eltérő világba csöppen bele?
– Számomra inkább elgondolkodtató volt, mint sokkoló. Elgondolkodtatott, hogy mennyire másképp is lehet élni, hogy vannak olyanok, akik 5 dolláros napi bérből élnek, de jól megvannak és boldogok. Kubában például nagyon szegények az emberek, de nagyon boldogok. Vagy mikor például elmentem Shanghajba, akkor rájöttem, hogy itt biztosan nem szeretnék élni a nagy zsúfoltság és szmog miatt. Las Vegas is sokkoló volt, ahogy az emberek kivetkőznek magukból a szerencsejáték és mulatozás közben, ahol minden csak a pénz körül forog.
– Vannak még helyek a bakancslistáján, amit még nem pipált ki?
– Persze, hogy vannak. Eddig még nem sikerült eljutnom se Ausztráliába, se Új-Zélandra. Ezeket még mindenképp meg szeretném látogatni, ha lehet akkor egy olyan körút keretében, ami Dél-Amerikán keresztül vezet haza, hiszen ott sem jártam még és igy megkerülném a földet mint Phileas Fogg Verne Gyula regényében, valószinűleg sokkal hamarabb mint 80 nap.
Az Antarktiszra is szeretnék eljutni még, megnézni a pingvineket, illetve a Spitzbergákon a jegesmedvéket.
Tény és való, hogy ezeknek az utazásoknak megvan az áruk, viszont olyan értékeket és élményeket adnak, amiket nem lehet pénzben mérni. Egy teljesen más ember leszel miközben felfedezed a világot. Ezeket az élményeket otthonról, a kanapéról nem lehet átélni. Ha valaki megteheti, hogy utazzon az tegye meg, mert az élet rövid. Én egy centet se bánok, amit az utazásaimra költöttem. Én csak ösztönözni tudok mindenkit, hogy menjenek, lássanak világot!
Legalább lesz mit mesélni az unokáknak.
Lang Gyopárka
You must be logged in to post a comment.