Degenerációs kérdések Nagykárolyról

Mivel kánikula van, vizet osztogat csütörtökön és pénteken a helyhatóság. A kastélykert főbejáratánál. Erről nem kérdeztük az Anziksz száguldó riporterét, viszont a szerelemről, a nemzedékek különbözőségéről, a tablethasználat előnyeiről és hátrányairól igen.

– Péter, képzeld ma is dicsekedtem veled, mármint azzal, hogy úgy dolgoztál az Anziksznak, hogy még pénzt is kaptál érte (igaz, nem hivatalosan, hanem barátilag, és izé, az adóellenőrök egyébként is kerüljenek).

– Most meg kéne kérdezzem, hogy kinek, de igazából nem számít. Szeretem, ha a munkának van látszatja, akármekkora is. Szerintem ennek volt, én beleadtam magamat, ha kevés volt, akkor nem az én világom az újságírás. Ellenkező esetben szívesen űzném még, amennyire az energiatartalékaim engedik. Köszönöm a dicséretet, elhiheted, inkább ezért csináltam, mint pénzért. Nem mondom, hogy az egyáltalán nem motivált, mert hazudnék.

– Hogy vagy a görögországi nyaralás után, látom, a fotóidat a Bulateindeareien… Mindenhez adod, ha nevedet nem is, de a munkádat?

– Jól vagyok, azért kellett nekem nagyon régóta ez az út, hogy kiszakadjak. Szeretem a nyüzsgést, az állandó aktivitást, az ezer fokon pörgést. De periodikusan belehalok ebbe, úgyhogy kell a szünet. Ez már tapasztalat, nem fenntartható állapot a 220 km/óra.

Megnéztem én is az említett oldalra felkerült fotókat. Igazság szerint a nevemet semmihez sem adtam, a munkámat is baráti célból ajánlottam fel öt perc erejéig valakinek. Hirtelenjében kölcsönkapott fényképezőgépről volt szó, az esemény pedig teljesen „ártatlannak” tűnt számomra, olyannak, ami semmilyen sárdobáláshoz és aljassághoz nem adhat alapot. Nem gondolom, hogy ennek negatív következményei lettek volna. És nem, még egyszer kihangsúlyozom, nem adom a nevem mindenhez. Vannak dolgok, amiket képviselek, ahhoz adom a nevemet, a munkám, legyen szó itt a MIK-ről, az iskolámról, a kultúrház keretein belüli tevékenységeimről stb.

– Azt írtad az egyik személyes és szupertitkos magánlevelezésünkben, hogy te nem is az Y generáció tagja vagy, de nem is az Z-é. Hát akkor?

– Egy Facebook-on megosztott cikk kapcsán merült fel a téma, amelyben az Y-generációt boncolgatták éppen, mint „elveszett generációt”. Én nem érzem már Y-generációs embernek, hiszen nem fiatal felnőtt koromban találkoztam először a modern hiperkommunikációs technika – személyi számítógép, okostelefon, közösségi háló stb. – eszközeivel. Lehet, hogy szigorúan kategorizálva Z-generáció már a miénk, de én még kifoghattam azt a periódust, amikor gyerekként még kézzelfogható játékokkal játszottam, akár a szabadban, ami a mostani kisgyerekekre – valljuk be minden rosszindulat nélkül – kevéssé jellemző. Nem is nőtt hozzá az okostelefon/táblagép a kezemhez (erre is látunk példát), relatív későn, középiskolás koromban, 15 évesen volt először okoseszközöm.

– Az én kölykömnek mikor vennél, hány éves korában Samsung tablettet?

– Érdekes kérdés. Tedd fel a kérdést, hogy mikor van szüksége rá. Nagyjából 12-13 éves korában veszi először igazán hasznát, mondjuk, iskolai feladatok, bemutatók elkészítéséhez. Következő kérdés: mikor származik a tablethasználatból egy adott szociális közösségben (a kortársai körében) előny? Jóval korábban, nem is tudnám megsaccolni. Elsősen már mindenképp, szóval 7-8 évesen. Nem tudok ebben tanácsot adni, mivel nem értek hozzá. Inkább figyelnék, hogy mi szolgálja jobban a gyermekem fejlődését. Ha tablettel ügyesebb/okosabb/szociálisabb/nyitottabb lesz, hajrá, kerüljön a kezébe 7 évesen Samsung tablet. (Miért volt fontos a márka? Bár, ha lehet, kisgyereknek ne top notch tabletet, inkább középkategóriásat.)

– Hova vezet ez? Van jövőképed? Gondolod, hogy jobb lesz?

– Hová vezet ez? Egyre inkább visszafelé. Aki át tudja látni a hiperkommunikáció által uralt világot, rájön, mennyire jobb volt ez „nagyanyáink idejében”. Nincs konkrét jövőképem, alkalmazkodó vagyok. Hogy jobb lesz-e? Ezt szerintem évszázadok óta kérdezgetik egymástól az emberek. Én személy szerint nem hiszek a jóban és a rosszban. Más lesz, és abszolút rajtunk múlik, hogyan éljük majd ezt meg.

– Ehhez a kérdéskörhöz konkrétan kapcsolódik: szerelmes vagy?

– Nem szeretek ilyesmiről nyilvánosan beszélni. Jelen pillanatban azt sem mondanám el, ha az lennék, és azt sem, ha nem lennék az. Tudom, rossz interjúalany vagyok, de rászoktattál, hogy az én kezemben legyen a toll. Kicsit romantikus alkat vagyok, abszolútumban hívő és szerető. A szerelem meg úgyis meglátszik az emberen.

– Ha az én (de)generáción már mindent végigjárt, akkor rátok mi szükség van?

– Messze nem jártatok mindent végig. Mi, úgy gondolom, azok az emberek leszünk, akik összekötünk majd titeket a ránk következő nemzedékekkel, akiknek úgymond már a tenyerükhöz nőtt az okostelefon.

– Szerinted én 36 évesen öreg vagyok?

– Szerintem te 36 évesen annyira vagy öreg, amennyire akarsz. Én elég fiatalnak látlak. Ez eddig egy vélemény. Kérdezz meg mást is. De csak magadra hallgass. Szerintem ez aktivitás kérdése – mind fizikai, mind szellemi szinten.

– Szerinted az autonómia a megoldás?

– Szerintem igen, bár nem vagyok a téma szakértője, azaz nem számít a véleményem. Szerintem Erdélynek (természetesen a Partiummal, Máramarossal, a Bánáttal együtt) jót tenne a gazdasági-közigazgatási függetlenedés, azaz az autonómia. Nem mint ország kéne Erdély függetlenedjen, hanem mint Románia egy régiója – Havasalföl, Dobrodzsa és Moldva mellett. Ez természetesen csak az erdélyieknek lenne jó gazdasági szempontból, úgyhogy itt bukott az egész.

– Kovács Jenő amennyiben jövőre ismét megpályázza a polgármesteri feladatkört, melyik témáról kell hallgasson?

– Semmilyenről, ez nem kérdés. A feladatkörrel jár a különböző helyzetek, problémák sok szempontból történő szemügyre vétele. Ilyen funkcióban (el)hallgatni nem szabad. Csak oda kell figyelni, mit mond az ember.

– Melyik válaszodra leszel a legkevésbé büszke 5 év múlva?

– Talán a hatodikra. De nem bánom.