Diadalmaskodó Dömdödöm – nagykárolyi színis siker

Első helyezett lett a nagykárolyi Dömdödöm nevet viselő diák-színjátszócsoport június 6-án Halmibam a LiterArt Magyartanári Egyesület által szervezett Diákszínjátszó Fesztiválon.

A következő állomás ezek után Szilágycseh, az országos szintű PADIF fesztivál.

Mikor belépek hozzájuk a próbaterembe, a színpadon egy cica fogad. Persze nem igazi, Bakó Blanka játssza meggyőzően a macskaszerepet, de nyomban köré sereglenek a többiek is: Bartha Máté, Hauler Hannelore, Jobbágy Enikő Beatrix, László István, Maier Tamara, Majer Blanka, Mester Anna Boglárka, Nagy Dóra, Ónódi Bianca, Ónódi Blanka és Szabó Bence. A felkészítő, Szolomájer Tímea a nézőtéren ül, figyeli a próbát. Feszült csend és koncentráció. Profizmus és a színpadi jelenlét feszültsége uralja a termet.

2

– Borzasztó volt! Állj, állj! – kezd el kalimpálni a rendező, aztán mosolyog, persze nem szidásnak szánta. – Jelentem, hogy a pocsék próbák közt ez a második helyezett. Az első a nyírbátori előadás után volt. Nem tudja valaki, hová lett az én Dömdödöm csoportom, akivel olyan jól lehetett próbálni?

Mindezidáig senki sem vette észre, hogy itt ülök a harmadik sorban. Most, hogy kiesnek a szerepből, és elmondom, mit szeretnék, katonás rendben ülnek le a színpad szélére. (Persze a megfelelő zajongás után: Lajooos! – Hallgass, te egy fa vagy! – Egy vak hangot nem látok!)
Kérdezem őket: milyen érzés nyertesnek lenni?
– Nem is számítottunk az első helyre. – kezdődik a beszámoló.
– Én számítottam!
– Kérdezték a versenyen, hogy tényleg ilyen frissen alakultunk? Mondtuk is Istvánkával, hogy mi már ismerjük egymást régről.
– Csak te mondtad – jön a válasz.
– Az előző években rendszeresen első csapat azt mondta, idéntől már lesz konkurenciájuk.
– A versenyen tanultunk egy csomó hasznos dolgot, például kisebb színpadhoz alkalmazkodni.
– Kérdeztek minket a vezetőnkről is.
– Mondtuk, hogy néha nem bírsz velünk, de elviselsz minket.
– Timi sohasem stresszel minket.
– Csak magát – vág közbe az említett.
– Inkább jókat játszottunk és nevettünk.
– Magunkon.
– Nagyon jó kijövünk egymással – nyilatkozik az egyik lány, miközben a sarokban ketten már tépik is egymást. Persze ez mind játék, egy haragos pillantást sem látni köztük. A csoport vezetőjéhez fordulok:

– Mikor alakult a csoport? Mióta vagytok együtt?
– Október közepétől már voltak jelentkezők, novemberben állt össze a csoport ebben a felállásban.

– Ez volt az első közös színdarabotok?
– Nem, Dömdödömékkel az első színdarabunk a Karácsonyi ének volt. Rögtön az elején sikerült úgy meghajtanom a csoportot, hogy decemberben már elő is adhattuk Charles Dickens regényadaptációját, amely szerintem meglepően jól sikerült. Nem mintha nem hittem volna, hogy a gyerekek ügyesek, de már akkor kifejezetten csapatként tudtunk dolgozni. Ez pedig nagyon fontos: hogy a színpadon – meg a színpad mellett is – csapatként együtt tudjanak működni. Ezután a március 15-i előadásban is részük volt mint háttértáncosok.

– Milyen tapasztalatokkal rendelkezel a diákszínjátszás terén?
– Diákszínjátszással tanítónőként foglalkoztam először, a saját osztályommal. Amióta elkezdtem az Osonó Színházműhelybe járni, egy kicsit megbátorodtam, és elkezdtem komolyabban járni ezt az utat, mivel nagyon sok lehetőséget látok abban, hogy személyiséget formáljak egy olyan módon, ami hasznos és játékos.

– Miért vállaltad el, hogy a munkád mellett, vagy inkább azon belül, ilyesmivel foglalkozzál?
– Igazából ez fordítva történt. Én emiatt vállaltam el ezt a munkát, ez motivált, hogy itt dolgozhassak. És abszolút be is váltotta a reményeimet. Nagyon sok varázslatos dolog történik itt a csoporton belül gyerekekkel, hangulatokkal. De ez nem varázslat, tulajdonképpen emberi rész, amit én nagyon értékelek.

– Vannak-e eredményei a színjátszós aktivitásotoknak? Hogyan reagálnak rá az emberek?
– Hagyományos, kézzel fogható eredményhez most először jutunk, ezzel az első díjjal. Hiszen ez mindenki számára érthető, megfogható, és büszkélkedésre okot adó dolog. Igazából én nem ebben látom a színjátszásnak az értelmét. Inkább abban, hogy amíg a szövegkönyvből előadás lesz, addig megteszel egy bizonyos utat. Én is, mint koordinátor, és azok a gyerekek is, akik a kezem alatt vannak. Közösen egy kissé más árnyalatú emberként kerülünk ki a végére, ami mindenképpen tanulságos utazás. Úgy lehet itt időben-térben kísérleteket tenni, hogy közben nem hagyod el a helyedet: lelki utazást tudsz tenni.

– Milyen visszajelzéseket kapsz a diákok részéről? Esetleg tanári érdeklődés nincs-e a diákszínjátszás iránt?
– Nagyon pozitív együttműködés jött létre például Putovits Tünde tanárnővel, akinek nagyon értékelem ezt a magatartását. Hálás is vagyok, hogy van, akinek még hasonlóképpen fontos ez. A színjátszás által nagyon sok dolgot meg lehet könnyebben értetni, legyen szó tananyagokról is akár. Sokkal hatékonyabb közvetítőeszköz például, mint egy tankönyv vagy akár film. Színház és irodalom kéz a kézben jár. Az olyan irodalomtanár, aki szereti a szakmáját, ezt tudomásul veszi. A gyerekek részéről én elfogult vagyok, ők pedig csak a jót mondják, de ha rossz a hangulat, azt igyekszem korrigálni különböző gyakorlatokkal. Csodát tenni nem tudok, én azt hiszem, addig, amíg együtt vagyunk, mindenképp pozitív hozadéka van ennek, mert adunk és kapunk. Amikor már nem tudunk, csak kapni, vagy csak adni, akkor megborul a rendszer.

Kovács Péter Zoltán